Meglelt történelem - versek
 

A családi könyvtár rendezgetése közben ráleltem pár lapra egy könyve csúsztatva, 2 vers volt rajta.
Meg szeretném osztani veletek.

A magyar éjben világítónak.

Üdvözlégy testvér ki a magyar homályból
Úgy jöttél mint szikra Isten ostorából,
Hogy az igazságtól lángoló szavaddal
magyarul beszélj végre a magyarral...

Csak bátran, az ország melletted áll,
Söpörd el e népnek a gyáva salakját.
Mert igazgyöngy csak úgy lesz ez ország,
Ha kiforrja magából a piszkot, az alját.

Segíts testvér! Szavad el ne haljon,
Ostorod egy országnak hátán pattogjon.
Pattogjon, vágjon, míg lesz bitang fia
Aki júdáspénzért a hazát árulja!

Üdvözlégy testvér, hazád köszönt téged
S köszönti általad a bérdces Felvidéket!
Üzenjük ne fájjon a testvér csapása,
Mert csak mostoha volt az, ki mérte rája.

S mi szerető, puha, meleg szívből
Fonunk fénykoszorút golgotás fejére.


1938.11.27, Dombóvár

Építeni romos hazát

Romban áll a Duna hídja
Gellérten a citadella
Királyi vár üszkös falán
Magyarbánat sóhaja jár.
S hol szent királyt koronáztunk
Mátyástemplom, sírva látunk.
Országháznak csipkés ormát
Légi akna szagatta át.

Uszály nem szeli a habot
Sehol nem látsz motorhajót.
Autóknak csonka váza
Keresztbe áll az utcákban.
Rom rom felett, s könnyes szemed
Romtetőkön ha átereszted.

Messze hátul Mileneumnál
Turul madár sértetlen áll,
Örömmel dobban a szíved,
Tán jelnek védte meg az Isten?
Kiterjesztett szárnya bíztat,
Romok felett hajnal pirkad.
Új hajnala a magyarnak,
Turul madár erre bíztat.


negyvenes évek, Dombóvár

Köszönöm szépen mindenkinek, lehet nem annyira férfias, de bevallom, nagyon meghatódtam, hogy többeknek is tetszett.

A verseket dédnagyanyám (Farkasné Nagy Mária) írta, nem tudom miért nem volt befűzve rendesen a könyvbe ez a két lap, a verseit a harmincas és negyvenes években írta.
A többi vers túl személyes, túl családias, azokat nem írom le, ha nem haragszotok meg, de ezt a kettőt nem bírtam megállni.
Úgy döntöttem szeretném minél több emberrel megosztani azokat az érzéseket, amelyek akkor a dédiben kavarogtak, remélvén, hogy utat mutat...

Az első verset egyébként Mécs Lászlónak címezte, akiről a WIKI jelenleg azt írja, hogy "magyar premontrei szerzetes, költő, lapszerkesztő".

beleborzongtam a Turul madárba, köszönöm Gee!

Szervátiusz Tibornak.
 

Belépve a Fájdalom kapuján

Gyécse kagannak és Szent Istvánnak,
az Atya, a Fiú s a Szentlélek
külön sorsot s közös terhet szántak,
mint Nektek; apának s a fiúnak,
hozzá gigász tehetséget mértek,
bírni roppant súlyát küldetésnek,
meglelni ösvényét a kiútnak.

A Botond-i génerős buzogány
tátongó rést szakított az idő
törhetetlen bizánci bronzfalán:
szabadító seb-hasadás, dicső,
mert rajta mámorítón áthat
'56-os cirkli-zászlós távlat,
bár bénítón roskasztó bornyú ám
- több ezer évvel tömve málha-,
mindig széllel szemközt, hegynek hágva,
belépünk a Fájdalom kapuján,
nem kuporogva ínséges küszöbén,
ám délceg-elszánt, nyakas-büszkén,
szembe nézve, oda biz' betérünk,
kínjainkról le sohase késünk,
s mintha helyettünk vezeklést hordana,
s elégve ében üszökké talpig,
Istentől kiváltja - felhajnallik -
a Napot, a Fekete Madonna,
már megszakadt könnyei gyöngysora,
sóiból épül fel a Golgota.

S kapun túl, kőtömb - sír elől való,
hol feltámadt az Emberért haló? -
nyers, amiként kivajúdta a hegy,
s a belédermedt Isten-magmát
megélesztőn évszám sajdítja át:
1991,
amikor a RUSZKIK HAZA! mentek,
lendülhet harang, ujjongani kezdhet,
kő, bronz s lélek együtt dobog, reszket -
S elmaradt az ovációs összhang,
Uram, a nevedben hitványt verd meg:
hát herélt lett volna minden harang?
hej, egyház-atyafiak, furák kendtek,
egy magyar összkondulást se mertek,
Nándorfehérvár múltán már félünk:
ma rossz okosság buta erényünk.

Legyen bár andezit, enged a kő,
ha legyűrni különb erő készül,
érzi, nem alázza meg a véső,
küzd még, de megadja magát végül,
s ideát foganni televényül,
elkívánja, kitárd s költözz bele,
öltözzön a sziklába szellemed,
lényedtől legyen sűrű benseje,
a sorsát hited teljesítse be,
körbefaragva titkos Lényeget,
kihullik véső-vásta maradék,
a roppant Egész csak így marad ép,
a nehézségi erőt legyőzve,
kozmikus magasságot előzne,
lehet, a lehúzó törmelékkel,
mint Tajgetoszon, lét-esély vész el?

Ám él a szobor, kinő a földből
s tör rögvest mennybolt iránt, nem hőköl,
nem tökély-hideg márványzása,
szunnyad benne éber-álmú láva,
ébredésünk lázas újhodása,
hevétől acélnál szívósb lehet
a fajtánk, ha feledni nem eped.
És anyag is válthat meg szellemet,
mahagóni, ecet, tölgy bont csodát,
s juhar, szil, dió: tűz-érlelte fák,
s vas-Dózsából kiizzó rézerek.

Belépve a Fájdalom kapuján,
mily kitartón időzünk odabent,
száműzve ostoba gőggel s mulyán,
mégse hagyok fel minden reménnyel,
és amit ott látok, el nem rettent,
talán, mint Jóbot a kín, megérlel,
bár körülöttünk az idő megrohad,
és nem találunk majd magyarokat,
csak oszlásnak indított temetőt,
erő ellenében állíts erőt,
Árpádsarja-nép, támassz rettentőt,
fegyver híján szilárd jellemeddel
ránk uszulók mohó vágyát vedd el -;
bár másként harcolt Pozsonynál Árpád,
betörtek egyesült-nyugat hordák
a Ludovicus-i cégér alatt,
fölényük ötszörös, a gondolat:
őrület-szikra, hogy elfogadja
a kihívást a Nagy Fejedelem,
s lesújthat rájuk a magyar szablya,
mert csatát áll, nincs benne félelem,
s bérenc-hajlam, szíve, agya tiszta,
noha felíratták zászlaikra:
minden magyarikat kiirtsátok,
visszahullott fejökre az átok,
hun-ős jégeső: nyílzápor zúdult,
száz évre csírájában verve el
- de a belmarcangolás tovább dúlt,
ebből az ország máig nem tanult? -
a szándék: nem jöttek ránk sereggel,
minden hódoltatás kudarcba fúlt,
ím, meglehet, azóta rettegik
az Árpád-házi zászlók sávjait?

[...]

Szervátiusz Tibornak. 2
 

[...]

A belviszály gyöngít, tudta Konrád,
remélte, nem nép él itt, csak condrák,
és nem hitte a Vértesnél megáll:
szétzúzta hadát Szent István kerál,
verten, fegyvert, vértet hátrahagyott,
a vér-test, a Vértes megmaradott,
s meg a hon -;
gyakran büntető voltál
Uram, s láttad, töretésünk sok már,
a poklok bugyrából csak fölmerültünk,
Magyar Oltárnál gyónva, bánva bűnt -:
álljuk, leszünk a sátánnak fátum,
mi vagyunk a Regnum Marianum!

De rég volt győzelmi Úrasztal,
inkább áldozótűz-méhe kegyhely,
hány mártírt űztek hozzád, égjen el,
Magyar Oltár, segélj hát vigasszal,
már ha van. És a Trianon-csonka
parasztkirály, kihamvadt-e trónja
alóla? Csontig lerágott Dózsa,
éthordókból máig táplál húsa:
mellkasa nem puszta bordakarám,
kard-markolatkosár lehet még ám!
Bartók, Ady, Móricz, Szabó Dezső,
Kós Károly, Jókai, Nagy, s Németh László,
annyi vesztes tusától szenvedő,
kivéreztetve is konok vádló,
és Rajeczky, és Tamási Áron
maradt a legkeservesebb áron
magyarnak, mint sokan, mint Petőfi:
szabadság-korpusz, kozák átdöfi,
és egy harckocsi hernyótalp alól
feltör a Gérecz Attila-sikoly.
Számtalan élet-áldozat, példa,
véglegesen addig halál fia,
míg tart a nemzeti amnézia...
zömük termés-dús teljében kidől,
de hulltában is kezd kihajtani:
rájuk eszmélve nem csak nyelvtani
ige-idő lesz a jövő idő -

Talentumod, géniusz Barátom,
mérni nincs elég s méltó karátom,
amit itt tenni lehetett s kellett,
és elvárt az Isten, megcselekedted:
volt még néhány merész, szárnyas álmod,
nem bírták a gonosz, földi gáncsot,
Füstbe ment tervek hamuja pereg,
őszíti fehérebbé a fejed.
Az első, mit kertedben szem meglát,
a megműveletlen roppant sziklát,
naponta ujjaid megsimítják,
Kőrösi Csoma bévül dörömböl,
nem szabadul már a kőbörtönéből.

Székely Piétád nem gyász s kín rabja,
lábánál kicsi gyermekkel vallja:
bármily hatalmas a veszedelem,
s döglesztőn lét-koptató a jelen,
mag kisarjad, megmaradunk, ne félj -:
Mindörökké Magyarország, és Erdély.




D. Kornél