Meglelt történelem - versek
A családi könyvtár rendezgetése közben ráleltem pár lapra egy könyve csúsztatva, 2 vers volt rajta.
Meg szeretném osztani veletek. |
A magyar éjben világítónak.
Üdvözlégy testvér ki a magyar homályból Úgy jöttél mint szikra Isten ostorából, Hogy az igazságtól lángoló szavaddal magyarul beszélj végre a magyarral... Csak bátran, az ország melletted áll, Söpörd el e népnek a gyáva salakját. Mert igazgyöngy csak úgy lesz ez ország, Ha kiforrja magából a piszkot, az alját. Segíts testvér! Szavad el ne haljon, Ostorod egy országnak hátán pattogjon. Pattogjon, vágjon, míg lesz bitang fia Aki júdáspénzért a hazát árulja! Üdvözlégy testvér, hazád köszönt téged S köszönti általad a bérdces Felvidéket! Üzenjük ne fájjon a testvér csapása, Mert csak mostoha volt az, ki mérte rája. S mi szerető, puha, meleg szívből Fonunk fénykoszorút golgotás fejére. 1938.11.27, Dombóvár |
Építeni romos hazát
Romban áll a Duna hídja Gellérten a citadella Királyi vár üszkös falán Magyarbánat sóhaja jár. S hol szent királyt koronáztunk Mátyástemplom, sírva látunk. Országháznak csipkés ormát Légi akna szagatta át. Uszály nem szeli a habot Sehol nem látsz motorhajót. Autóknak csonka váza Keresztbe áll az utcákban. Rom rom felett, s könnyes szemed Romtetőkön ha átereszted. Messze hátul Mileneumnál Turul madár sértetlen áll, Örömmel dobban a szíved, Tán jelnek védte meg az Isten? Kiterjesztett szárnya bíztat, Romok felett hajnal pirkad. Új hajnala a magyarnak, Turul madár erre bíztat. negyvenes évek, Dombóvár |
Köszönöm szépen mindenkinek, lehet nem annyira férfias, de bevallom, nagyon meghatódtam, hogy többeknek is tetszett.
A verseket dédnagyanyám (Farkasné Nagy Mária) írta, nem tudom miért nem volt befűzve rendesen a könyvbe ez a két lap, a verseit a harmincas és negyvenes években írta. A többi vers túl személyes, túl családias, azokat nem írom le, ha nem haragszotok meg, de ezt a kettőt nem bírtam megállni. Úgy döntöttem szeretném minél több emberrel megosztani azokat az érzéseket, amelyek akkor a dédiben kavarogtak, remélvén, hogy utat mutat... Az első verset egyébként Mécs Lászlónak címezte, akiről a WIKI jelenleg azt írja, hogy "magyar premontrei szerzetes, költő, lapszerkesztő". |
Quote:
|
Szervátiusz Tibornak.
Belépve a Fájdalom kapuján
Gyécse kagannak és Szent Istvánnak, az Atya, a Fiú s a Szentlélek külön sorsot s közös terhet szántak, mint Nektek; apának s a fiúnak, hozzá gigász tehetséget mértek, bírni roppant súlyát küldetésnek, meglelni ösvényét a kiútnak. A Botond-i génerős buzogány tátongó rést szakított az idő törhetetlen bizánci bronzfalán: szabadító seb-hasadás, dicső, mert rajta mámorítón áthat '56-os cirkli-zászlós távlat, bár bénítón roskasztó bornyú ám - több ezer évvel tömve málha-, mindig széllel szemközt, hegynek hágva, belépünk a Fájdalom kapuján, nem kuporogva ínséges küszöbén, ám délceg-elszánt, nyakas-büszkén, szembe nézve, oda biz' betérünk, kínjainkról le sohase késünk, s mintha helyettünk vezeklést hordana, s elégve ében üszökké talpig, Istentől kiváltja - felhajnallik - a Napot, a Fekete Madonna, már megszakadt könnyei gyöngysora, sóiból épül fel a Golgota. S kapun túl, kőtömb - sír elől való, hol feltámadt az Emberért haló? - nyers, amiként kivajúdta a hegy, s a belédermedt Isten-magmát megélesztőn évszám sajdítja át: 1991, amikor a RUSZKIK HAZA! mentek, lendülhet harang, ujjongani kezdhet, kő, bronz s lélek együtt dobog, reszket - S elmaradt az ovációs összhang, Uram, a nevedben hitványt verd meg: hát herélt lett volna minden harang? hej, egyház-atyafiak, furák kendtek, egy magyar összkondulást se mertek, Nándorfehérvár múltán már félünk: ma rossz okosság buta erényünk. Legyen bár andezit, enged a kő, ha legyűrni különb erő készül, érzi, nem alázza meg a véső, küzd még, de megadja magát végül, s ideát foganni televényül, elkívánja, kitárd s költözz bele, öltözzön a sziklába szellemed, lényedtől legyen sűrű benseje, a sorsát hited teljesítse be, körbefaragva titkos Lényeget, kihullik véső-vásta maradék, a roppant Egész csak így marad ép, a nehézségi erőt legyőzve, kozmikus magasságot előzne, lehet, a lehúzó törmelékkel, mint Tajgetoszon, lét-esély vész el? Ám él a szobor, kinő a földből s tör rögvest mennybolt iránt, nem hőköl, nem tökély-hideg márványzása, szunnyad benne éber-álmú láva, ébredésünk lázas újhodása, hevétől acélnál szívósb lehet a fajtánk, ha feledni nem eped. És anyag is válthat meg szellemet, mahagóni, ecet, tölgy bont csodát, s juhar, szil, dió: tűz-érlelte fák, s vas-Dózsából kiizzó rézerek. Belépve a Fájdalom kapuján, mily kitartón időzünk odabent, száműzve ostoba gőggel s mulyán, mégse hagyok fel minden reménnyel, és amit ott látok, el nem rettent, talán, mint Jóbot a kín, megérlel, bár körülöttünk az idő megrohad, és nem találunk majd magyarokat, csak oszlásnak indított temetőt, erő ellenében állíts erőt, Árpádsarja-nép, támassz rettentőt, fegyver híján szilárd jellemeddel ránk uszulók mohó vágyát vedd el -; bár másként harcolt Pozsonynál Árpád, betörtek egyesült-nyugat hordák a Ludovicus-i cégér alatt, fölényük ötszörös, a gondolat: őrület-szikra, hogy elfogadja a kihívást a Nagy Fejedelem, s lesújthat rájuk a magyar szablya, mert csatát áll, nincs benne félelem, s bérenc-hajlam, szíve, agya tiszta, noha felíratták zászlaikra: minden magyarikat kiirtsátok, visszahullott fejökre az átok, hun-ős jégeső: nyílzápor zúdult, száz évre csírájában verve el - de a belmarcangolás tovább dúlt, ebből az ország máig nem tanult? - a szándék: nem jöttek ránk sereggel, minden hódoltatás kudarcba fúlt, ím, meglehet, azóta rettegik az Árpád-házi zászlók sávjait? [...] |
Szervátiusz Tibornak. 2
[...]
A belviszály gyöngít, tudta Konrád, remélte, nem nép él itt, csak condrák, és nem hitte a Vértesnél megáll: szétzúzta hadát Szent István kerál, verten, fegyvert, vértet hátrahagyott, a vér-test, a Vértes megmaradott, s meg a hon -; gyakran büntető voltál Uram, s láttad, töretésünk sok már, a poklok bugyrából csak fölmerültünk, Magyar Oltárnál gyónva, bánva bűnt -: álljuk, leszünk a sátánnak fátum, mi vagyunk a Regnum Marianum! De rég volt győzelmi Úrasztal, inkább áldozótűz-méhe kegyhely, hány mártírt űztek hozzád, égjen el, Magyar Oltár, segélj hát vigasszal, már ha van. És a Trianon-csonka parasztkirály, kihamvadt-e trónja alóla? Csontig lerágott Dózsa, éthordókból máig táplál húsa: mellkasa nem puszta bordakarám, kard-markolatkosár lehet még ám! Bartók, Ady, Móricz, Szabó Dezső, Kós Károly, Jókai, Nagy, s Németh László, annyi vesztes tusától szenvedő, kivéreztetve is konok vádló, és Rajeczky, és Tamási Áron maradt a legkeservesebb áron magyarnak, mint sokan, mint Petőfi: szabadság-korpusz, kozák átdöfi, és egy harckocsi hernyótalp alól feltör a Gérecz Attila-sikoly. Számtalan élet-áldozat, példa, véglegesen addig halál fia, míg tart a nemzeti amnézia... zömük termés-dús teljében kidől, de hulltában is kezd kihajtani: rájuk eszmélve nem csak nyelvtani ige-idő lesz a jövő idő - Talentumod, géniusz Barátom, mérni nincs elég s méltó karátom, amit itt tenni lehetett s kellett, és elvárt az Isten, megcselekedted: volt még néhány merész, szárnyas álmod, nem bírták a gonosz, földi gáncsot, Füstbe ment tervek hamuja pereg, őszíti fehérebbé a fejed. Az első, mit kertedben szem meglát, a megműveletlen roppant sziklát, naponta ujjaid megsimítják, Kőrösi Csoma bévül dörömböl, nem szabadul már a kőbörtönéből. Székely Piétád nem gyász s kín rabja, lábánál kicsi gyermekkel vallja: bármily hatalmas a veszedelem, s döglesztőn lét-koptató a jelen, mag kisarjad, megmaradunk, ne félj -: Mindörökké Magyarország, és Erdély. D. Kornél |
All times are GMT +1. The time now is 19:18. |
Powered by vBulletin®
Copyright ©2000 - 2024, Jelsoft Enterprises Ltd.
Design partly based on Hódító's design by Grafinet Team Kft.
Contents and games copyright (c) 1999-2020 - Queosia, Hódító
Partnerek: Játékok, civ.hu