Sinka István:

Szállnak a vadlibák

Bocskoros, rongyos nagyapám,
hogy nem szólhatott a világnak,
elsírta hát panaszait
az égbeszálló vadlibáknak.

Ősz volt talán s hold fürdette
rőt haját a puszta csendjén,
míg a libák messzi, magosan
úsztak a csillagos estén.

Ő csak állott...haján a fény,
bocskorán meg csillant a por
s körötte a csorda álmát
ringatta halkan az akol.

S panaszkodott...szakállas álla
szinte lángolt a hold fényén,
ahogy állt az akol előtt
ezeréves sorsa mélyén.

Két nagy jobbágykeze ingott,
hangját csendbe fútta a szél
- a vadlibák tovatűntek
s csörgött a fákon a levél.

Avval felelt neki a táj,
s panaszával maradt maga
- helyette most én várom, én,
hogy hátha felel az éjszaka.

...Csörögjetek sárga lombok,
csörögjetek ma énnekem,
mert hiába futnék tőletek,
jön az erdő s rét velem.

És legyek döngnek és dong a szél,
a puszta mélyén éj a világ,
s mint a lelkem a semmibe,
szállnak ma is a vadlibák.

Reményik Sándor: Mi mindig búcsúzunk

Mondom néktek: mi mindig búcsúzunk.
Az éjtől reggel, a nappaltól este,
A színektől, ha szürke por belepte,
A csöndtől, mikor hang zavarta fel,
A hangtól, mikor csendbe halkul el,
Minden szótól, amit kimond a szánk,
Minden mosolytól, mely sugárzott ránk,
Minden sebtől, mely fájt és égetett,
Minden képtől, mely belénk mélyedett,
Az álmainktól, mik nem teljesültek,

A lángjainktól, mik lassan kihűltek,
A tűnő tájtól, mit vonatról láttunk,
A kemény rögtől, min megállt a lábunk.

Mert nincs napkelte kettő, ugyanaz,
Mert minden csönd más, - minden könny, - vigasz,
Elfut a perc, az örök Idő várja,
Lelkünk, mint fehér kendő, leng utána,
Sokszor könnyünk se hull, szívünk se fáj.
Hidegen hagy az elhagyott táj, -
Hogy eltemettük: róla nem tudunk.
És mégis mondom néktek:
Valamitől mi mindíg búcsuzunk.



Az életünk útján haladnunk kell, mennünk,
De néha majd itt, bent még visszatekintünk,
Emlékezünk, s akkor felbukkan sok emlék. . . .
Ó, az idő siet, az ember tovább lép.

Elbúcsúzunk és elválunk.
Továbbmegyünk, tovább ballagunk.
Saját útján jár mindenki;
Ez az élet: menni, menni. . .

Csoóri Sándor

Egyszer majd ez is elmúlik

Egyszer majd ez is elmúlik,
ez a zűrzavar
s nyugodtan nyílnak rám az ajtók,
hetekig hintáztat majd a szél
s nem ütköznek össze az órák, mint a vonatok.

Se bedűlt szemek, se vérdarabok
se mocorgó béka-árnyak a könyvespolc alatt
nem riasztanak.
Aki enni kér belőlem, enni kap,
aki világot akar látni, azzal elutazom.

A visszahódított test,
mint háborút átvészelt cimbalom
szól majd mindenkinek.
Erősebb leszek, mint a vértanúk
s a földből megszökő szerelmesek.

Elszéledt barátaim is visszatérnek:
egyikük arca nyugtalan külváros lesz,
a másiké tanya-rom vagy éppen Európa –
Lesz egy napunk, amikor meggyűlöljük a bukásunkat
s ami velünk veszett, velünk támad föl újra.

Egy háznak, egy utcának, egy gyereknek, egy nőnek
ezt a nevet adom: világ.
S egy könyörtelen kőre ezt írom: hazám,
földre nyomó súlyom,
Dózsa-koronám.

Magyar vagyok
 

Magyar vagyok, magyar; magyarnak születtem,
Magyar nótát dalolt a dajka felettem,
Magyarul tanított imádkozni anyám
És szeretni téged, gyönyörű szép hazám!

Lerajzolta képed szívem közepébe;
Beírta nevedet a lelkem mélyébe,
Áldja meg az Isten a keze vonását!
Áldja meg, áldja meg magyarok hazáját!

Széles e világnak fénye, gazdagsága
El nem csábít innen idegen országba.
Aki magyar, nem tud sehol boldog lenni!
Szép Magyarországot nem pótolja semmi!

Magyarnak születtem, magyar is maradok,
A hazáért élek, ha kell meg is halok!
Ringó bölcsőm fáját magyar föld termette,
Koporsóm fáját is magyar föld növelje!

tökéletes vers :)

Míg az erdélyi szerpentineket róttuk, a vásárhelyi asszony énekelt, majd szavalt nékünk. Ez volt az egyik vers. Imádom!

Tóth Árpád

Éjféli eső

Az éjféli eső a láthatatlan egekből
Most búsan lezuhan s a csendes éjszakát
Vak zajjal veri fel, mint magas emeletről
Az éjféli öngyilkos ha leveti magát.
Jaj, aki most nem alszik s e sötét, furcsa pecben
Gondjai közt motoz, mint a gyufásdobozban
S a gyújtó sárga fénye szemét fájdítva sercen
S a gondok sápadt fénye szemében fájva lobban...

Oh most, aki borús, aki bánata ében
Őrtornyából leszállna s álom gyepére dőlne,
E roppant éjszaka fekete köpenyében
Hová temesse arcát, mely rejtett, lágy redőbe?
Avagy hová bolyongjon? Vagy csendesen megülve,
Elszálló tünődését, e bús perctől oldott
Kalandos, kósza bárkát milyen tavakra küldje:
Jövőbe, múltba tán? oh, hol lehetne boldog?

Mondd meg nekem, barátom, mi volna jó ez éjen?
Meleg, hű asszonytestnek beszívni illatát?
Szelíden elbágyadni egy édes szenvedélyben ?
Nézni alvó fiacskád ajkai nyílatát?
Vagy dalt fütyülni tán? egyedül a sötétben
Behúnyt szemmel heverve, míg furcsa hang tolúl
A csucsorított ajkon? Vagy elméd törni régen
Tanult számtani példán? olvasni angolul?

Vagy ülnél-e velem berregő gépmadárra:
El, el a szürke földről és keresztül az olvadt
Felhők rút rétegén! új étheri határba!
A csillagok ködéig! átrepülni a holdat!
Oh jaj, mi volna jó? nyugalmad hol leled föl,
Riadt, veszendő lélek, örök, bús kereső?
Oh jaj, jaj kihajolni a magas emeletről
S vak zajjal lezuhanni, mint a zúgó eső...

Paksi Endre: Trianon

Gyászba öltözött a föld,
Vérszínű lett minden zöld,
A fehér szín is elveszett,
A zászló lassan vörös lett...
Nézd, a keselyűk szállnak,
A megsebzett harcos a földre lehullt
- zakatol egyre benn -
A vesztünkre várnak,
Nem lesz bocsánat,
Míg kísért a múlt

Meggyötör, de meg nem tör,
Érzem azt, hogy egyszer felkel a Nap,
Messze száll, a vad madár,
Álmát megóvja minden rab

Vérbe mártott tollakkal,
Rontást ontó szavakkal,
Hazátlanok ünnepe,
Bosszúállók öröme
Nézd, az idegen célok,
Mocskos kis tervek, gondolatok
- zakatol egyre benn -
hogy nem hulltam térdre,
most erre a földre, csak megtűrt vagyok

Meggyötör, de meg nem tör,
Érzem azt, hogy egyszer felkel a Nap,
Messze száll, a vad madár,
Álmát megóvja minden rab
Ártatlanul, az átok csak hull,
Tudom, hogy a Bálvány éhes és vad,
Vesztünkre tör, a közöny is öl,
Nem bújhatsz el, ha áldozat vagy!!!

Magyar öntudatra ébredve

Kikaparva a gesztenyét
gondolkodom rajta
Melyik lehet Magyarország igazi arca?
Kárpátok öleljetek
mint kisgyermek az anyját
őszintén, szívből szeressétek
a bent megragadt falkát.
Tengerünk Szép Adriánk,
országunk Nemes Urai nem ismerik
utolsó keneted rút titkát...
Anyaföldünk, hajónk lapátja Erdély
szívünket kormányozva
a helyes úton megférj.
Kisiklik Hajónk,
a zátonyok közé fut
Idegenek késébe, a Magyar ember
Önszántából belefut.
Erőt s bátorságot, igaz hősi erényt
az Ország fiaként becsülettel
Ne Öljétek, a megmaradt reményt.

Nemzeti Ultimátum

Hősként a sereg élére állva
Magyarként győztes csatába vágyva
Kardot s vért ontva,
a Hon Szívét tűztük lobogónkra!
Előre a végtelen mezőkön
átvágva utcahosszú erőkön
Birtokunkban szívünk
Szívünkben hitünk
Hitünkben reménységünk
Reménységünk mi hazánk
Szépséges anyaföld,
neveld az országnak hű fiát...