Juhász Gyula:
Karácsony felé

Szép Tündérország támad föl szívemben
Ilyenkor decemberben.
A szeretetnek csillagára nézek,
Megszáll egy titkos, gyönyörű igézet,
Ilyenkor decemberben.

…Bizalmas szívvel járom a világot,
S amit az élet vágott,
Beheggesztem a sebet a szívemben,
És hiszek újra égi szeretetben,
Ilyenkor decemberben.

…És valahol csak kétkedő beszédet
Hallok, szomorún nézek,
A kis Jézuska itt van a közelben,
Legyünk hát jobbak, s higgyünk rendületlen,
S ne csak így decemberben.

B U É K !
Hiszek egy új évben,
egy boldogabb jövőben,
az igazságban, a szeretetben.
Hiszek, még mindig,
makacsul, meggyötörten,
de mégis hiszek ész vesztetten
az Emberekben.

Hiszek a jóban és a szépben
a reményben, egy jobb életben.
Hiszek a jóság erejében.
Hiszek még bambán,
bárgyún, rendületlen,
az igaz fényben, hogy ránk ragyog
e nagy sötétben!

Váncza Csilla

Kányádi Sándor: Csendes pohárköszöntő újév reggelén

Nem kívánok senkinek se
különösebben nagy dolgot.
Mindenki, amennyire tud,
legyen boldog.
Érje el, ki mit szeretne,
s ha elérte, többre vágyjon,
s megint többre. Tiszta szívből
ezt kívánom.
Szaporodjon ez az ország
Emberségbe’, hitbe’, kedvbe’,
s ki honnan jött, soha soha
ne feledje.
Mert míg tudod, ki vagy, mért vagy,
vissza nem fognak a kátyúk…
A többit majd apródonként
megcsináljuk.
Végül pedig azt kívánom,
legyen béke. –
Gyönyörködjünk még sokáig
a lehulló hópihékbe’!

"A türelem gyakorlásához tulajdonképpen ellenség szükséges. Ellenségünk tettei nélkül nincs lehetőség arra, hogy kialakuljon bennünk a türelem és a tolerancia. Normális esetben barátaink nem teszik próbára türelmünket; azt csak ellenségeink tehetik meg. Ebből a nézőpontból ellenségünket legnagyobb tanítónknak tekinthetjük, és hálásak lehetünk neki, amiért alkalmat adott a türelem gyakorlására."
/ Dalai Láma/

Kurt Tepperwein:

A te életutad

Senki nem ismeri az utat, amely előtted áll.
Még soha senki nem járt ezen az úton,
és nem is fog más járni rajta,
mert ez a te utad.

Olyan egyedülálló,
mint amilyen egyedülálló te vagy.
Igen, egyedülálló vagy,
és különleges, egyedülálló módon kell hozzájárulnod az élethez:
ez a te igazi rendeltetésed.

Menj hát az utadon,
menj azon az egyedülálló módon,
amely csak a tiéd,
de ne próbálj meg mielőbb célba érni.
Mert nincsen cél.
Maga az út a cél, a cél csak az út vége,
és egy új út kezdete.

Élvezd hát utadat,
a te egyedülálló, csodálatos életutad.
Engedd, hogy az élet mindennap megajándékozzon,
és ha készen állsz,
engedd, hogy belső mestered vezessen.
Életed egyedülálló melódiáját ekképpen
fogod egyre tisztábban hallani magadban.
És énekelj!
Mert minden a te örömödre teremtetett.
Az egész teremtés éretted van!

MEGHALLGATOTT IMÁDSÁG

Erőt kértem az Úrtól,-
S Ő nehézségeket adott,
amelyeken megedződtem.
Bölcsességért imádkoztam,-
és problámákat adott,
amelyeket megtanultam mgoldani.
Előmenetelt óhajtottam,-
gondolkozó agyat és testi erőt
kaptam, hogy dolgozzam.
Bátorságot kértem,-
és Isten veszélyeket adott,
amelyeket legyőztem.
Szeretetre vágytam,-
és kaptam az Úrtól bajba jutott
embereket,hogy segítsek rajtuk.
Kegyes jóindulata helyett
alkalmat kaptam a jóra.
Semmit nem kaptam, amit kértem
és mindent kaptam, amire
szükségem volt.
MEGHALLGATTA IMÁDSÁGOM!

Nagyon tetszik, sokszor olvastam!:)

Reményik Sándor: Szól a cenzor

Szól a cenzor: Vétó; megtiltom ezt.
E hasáb üres marad és fehér!
S az üres lapon gyúlnak lángbetűk,
Betűk: mint a tűz, betűk: mint a vér.

Szól a cenzor: Vétó; hatalmam nagy;
A semmiségbe vetlek vissza én!
S a fehér lapról láthatatlan sorokban
Feltámad az elítélt költemény.

Szól a cenzor: Álom, megfojtalak,
Hogy lásd a napfényt: én megtiltom Néked!
S szól az Ige: én öröktől vagyok
S nem érintenek halálok, születések!

Szól a cenzor: Ez férfimunka volt,
Ma nem olvasta senki e lapot!
S szól a fehér lap: tévedsz, jó uram,
Látatlanul mindenki olvasott!

Csukás István:

Istenke, vedd térdedre édesanyámat

Istenke, vedd térdedre édesanyámat,
ringasd szelíden, mert nagyon elfáradt,
ki adtál életet, adj neki most álmot,
és mivel ígértél, szavadat kell állnod,
mert ő mindig hitt és sose kételkedett,
szájára suttogva vette a nevedet.
Én nem tudom felfogni, hogy többé nincsen,
s szemem gyöngye hogy a semmibe tekintsen,
hová a fény is csak úgy jár, hogy megtörve:
helyettem nézzél be a mély sírgödörbe,
próbálkozz, lehelj oxigént, tüdőd a lomb!
Nem is válaszolsz, kukac-szikével boncolod,
amit összeraktál egyszer végtelen türelemmel,
csak csont, csak por, ami volt valamikor ember,
mivel nem csak Minden vagy: vagy a Hiány,
magadat operálod e föld alatti ambulancián.
Mi mit nyel el a végén, fásultan szitálod
a semmiből a semmibe a létező világot,
anyát és gyereket, az élőt s a holtat,
s mert Te teremtetted, nem is káromolhat,
csak sírhat vagy könyöröghet, hogy adj neki békét,
nem tudjuk, hogyan kezdődött, de tudjuk a végét;
én sem káromollak, hallgasd meg imámat:
Istenke, vedd térdedre édesanyámat!

József Attila: Nem, nem, soha!

Szép kincses Kolozsvár, Mátyás büszkesége,
Nem lehet, nem, soha! Oláhország éke!
Nem teremhet Bánát a rácnak kenyeret!
Magyar szél fog fúni a Kárpátok felett!

Ha eljő az idő - a sírok nyílnak fel,
Ha eljő az idő - a magyar talpra kel,
Ha eljő az idő - erős lesz a karunk,
Várjatok, Testvérek, ott leszünk, nem adunk!

Majd nemes haraggal rohanunk előre,
Vérkeresztet festünk majd a határkőre
És mindent letiprunk! - Az lesz a viadal!! -
Szembeszállunk mi a poklok kapuival!

Bömbölve rohanunk majd, mint a tengerár,
Egy csepp vérig küzdünk s áll a magyar határ
Teljes egészében, mint nem is oly régen
És csillagunk ismét tündöklik az égen.

A lobogónk lobog, villámlik a kardunk,
Fut a gaz előlünk - hisz magyarok vagyunk!
Felhatol az égig haragos szózatunk:
Hazánkat akarjuk! vagy érte meghalunk.

Nem lész kisebb Hazánk, nem, egy arasszal sem,
Úgy fogsz tündökölni, mint régen, fényesen!
Magyar rónán, hegyen egy kiáltás zúg át:
Nem engedjük soha! soha Árpád honát!