Téli álom...


Húr nélküli lantot penget a
képzelet: a Tél-tündér
váratlan érkezett, halvány
kezével végigsimít a tájon
- zúzmara- álom -
apró, didergő jégcsapok
csengetnek kristály-dallamot,
és egyre halkuló dalát dúdolja
jég-virág: tavaszról mesél,
mielőtt aludni tér...
a víz színét szivárványszínű
jég borítja már, dermedt a
csend - csodára vár -
egy hópehely puhán arcomra
hull, azután még egy, s
hangtalanul, lábujjhegyen
közelít, oson a Tél: a tájra
köd borul, s egymásba olvadó
színek helyén most minden
szikrázó fehér...

Adventi hajnal
 

Zihál a szél s megfagy a sóhaj,
a felhõ fenn hajó raj.
Könyörtelen, vad téli éjjel,
az út a messzeségbe vész el.
De lángruhában száll az angyal
s lila sugárral gyúl a hajnal.
Adventi hajnal, zeng és árad
a lélekbõl a tiszta bánat.
S a vágy zokog és zsolozsmázik
s harsog az Isten trónusáig.
Sikolt a könnyes antifóna,
hogy jöjjön a szépséges óra,
harmatozza az Úr, az áldott,
a békét és az igazságot.
Táruljon ki a Menny, a fénydús
s szülessék meg a drága Jézus.

Az anya, meg a szülő


Ez a két fogalom alapjában véve ugyanazt jelenti.
De azért, valahogy mégsem ugyanaz. Olyan különbség van köztük, mint-hogy is magyarázzam csak ezt-, mint amikor az ember azt mondja állam, meg azt mondja: haza. A hazáért élek és halok az államnak adót, fizetek. És annak ellenére, hogy adót fizetni lényegesen könnyebb, mint meghalni, csodálatosképpen rengeteg emberről hallottam, aki lelkes örömmel halt volna meg a hazáért, de soha, senkiről nem hallottam, hogy lelkes örömmel fizetett volna adót.
Hát így vagyunk valahogy az anyával meg a szülővel is. A szülő hivatalos kifejezés, -az anya magánjellegű. A szülő minden, ami értelmet jelent, erőt és kötelességet-az anya pedig minden, ami érzelem, áldozat és a leggyönyörűbb gyengeség a világon.
Az anya meg a szülő egy ember. De ennek az egy embernek egész más tulajdonságai nyilvánulnak meg a szülőben, mint az anyában.
Aki harmadik szobából, csukott ajtókon át is meghallja, hogy a hathetes kislánya sír, az az anya.
Aki szeretne azonnal berohanni hozzá, és egy kis jó langyos tejecskével elcsitítani azt a kis ártatlankámat –az is az anya. Aki be is rohan hozzá, kibontja, megnézi, vízteleníti, de soron kívül egyetlen korty anyanektárt sem juttat neki, hanem szigorúan alkalmazkodik az orvosilag előírt étrendhez -az már a szülő.
Akinek majd a szíve szakad ki, mikor a gyereknek fogzási fájdalmai vannak -az az anya. De aki csukamájolajat ad neki, hogy mennél hamarabb jöjjön ki mennél több foga – az már a szülő.
Általában aki képes arra, hogy a saját önszülött gyermekének beadja a csukamájolajat, azt a szörnyű, dohosan csúszós, ízetlen és mégis kibírhatatlan ízű kotyvalékot –az nem is lehet anya. Az csak szülő lehet. Aki azonban ugyanekkor képes arra, hogy azt mondja: nyönyönyö, jaj de jó, jaj de finom, és hősies elszánással a szívében, de háborgó indulatokkal a gyomrában maga is megkóstolja azt a megveszekedett csukamájolajat –az nem a szülő kérem. Az már megint az anya. Aki büszke arra, hogy az ő gyermeke olyan nagy kisfiú, hogy az idén már az első osztályba iratkozik –az a szülő. De aki az iskola megnyitásának napján sírva kíséri el a gyereket abba a tiszteletre méltó épületbe, és amikor először engedi be a többi gyerek közé, akkor úgy érzi, mintha a fia Dániel lenne, aki most lép be az oroszlánbarlangba –az már megint az anya.
Aki nappal megbünteti a gyereket, mert elszaggatta a nadrágját –az a szülő. De aki azt a kis nadrágot éjjel könnyes mosollyal foltozza meg –az az anya. Aki azt mondja: haszontalan kölyök, már megint nem tanulsz? –az a szülő. De aki fűnek fának keservesen panaszkodik, hogy annak a szegény gyereknek mennyi rengeteget kell tanulni –az már megint az anya.
Aki a kamasz fiát tánciskolába viszi –az a szülő. Aki büszkén figyeli, hogy az a haszontalan kölyök milyen ügyesen teszi már a szépet ennek vagy amannak a kislánynak –az még mindig a szülő. De aki ugyanekkor nagyokat nyel, mert úgy érzi, most kezdik elszakítani lelkétől lelkedzett magzatát, és tulajdonképpen legjobban szeretné a fia táncpartnerét azt a kacér, kis szőke démonnövendéket megpofozni –az már megint az anya.
És mégis: az anyából lesz a jó anyós a szülőből a rossz. Amely anyósi állapotot tart mindaddig, amíg meg nem születik az első unoka. És akkor valami egészen váratlan és meglepő dolog történik.
Eltűnik a szülő és eltűnik az anya. Vagy mondjuk inkább a kettő összeolvad és nagymama lesz belőle. De ez a nagymama se az anyára nem hasonlít, se a szülőre. Annyira nem, hogy állandóan hadilábon áll mind a kettővel. A szülőt ridegnek tartja, az anyát túlzottnak, és csak egyvalakivel azonosítja magát teljesen és százszázalékosan: a gyerekkel.
Mintha soha nem lett volna szülő és soha nem lett volna anya. Mintha így született volna ötvenegynéhány esztendős korában, egyenesen nagymamának.

József Attila: Óda
(Mellékdal)


(Visz a vonat, megyek utánad,
talán ma még meg is talállak,
talán kihűl e lángoló arc,
talán csendesen meg is szólalsz:
Csobog a langyos víz, fürödj meg!
Ime a kendő, törülközz meg!
Sül a hús, enyhítse étvágyad!
Ahol én fekszem, az az ágyad.)

Reményik Sándor - Csendes csodák

Ne várd, hogy a föld meghasadjon
És tűz nyelje el Sodomát.
A mindennap kicsiny csodái
Nagyobb és titkosabb csodák.

Tedd a kezedet a szívedre
Hallgasd, figyeld, hogy mit dobog,
Ez a finom kis kalapálás
Nem a legcsodásabb dolog?

Nézz a sötétkék végtelenbe,
Nézd a kis ezüstpontokat:
Nem csoda-e, hogy árva lelked
Feléjük szárnyat bontogat?

Nézd, árnyékod hogy fut előled,
Hogy nő, hogy törpül el veled.
Nem csoda ez? - s hogy tükröződni
Látod a vízben az eget?

Ne várj nagy dolgot életedbe,
Kis hópelyhek az örömök,
Szitáló, halk szirom-csodák.
Rajtuk át Isten szól: jövök.

TÉL
József Attila

Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,
Hogy melegednének az emberek.
Ráhányni mindent, ami antik, ócska,
Csorbát, töröttet s ami új, meg ép,
Gyermekjátékot, - ó, boldog fogócska! -
S rászórni szórva mindent, ami szép.

Dalolna forró láng az égig róla
S kezén fogná mindenki földiét.

Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,
Hisz zúzmarás a város, a berek...
Fagyos kamrák kilincsét fölszaggatni
És rakni, adjon sok-sok meleget.

Azt a tüzet, ó jaj, meg kéne rakni,
Hogy fölengednének az emberek!

Téli reggel


Csodás idő: fagy - napsütésben,
s te szenderegsz még, drága szépem?
Kelj fel, elmúlt az éjszaka.
Még álom rezg szemed tavában,
ébredj észak szép hajnalában,
s kelj föl, mint Észak csillaga.

Az este még, tudod, vihar dúlt,
a szél felhőt kergetve zajdult...
A hold, a sápadt és sovány,
sárgán bujkált felhők nyomában...
Te búsan ültél kis szobádban,
de mindez elmúlt mára, lám.

Ma kéklőn domborul a mennybolt,
a hó leplén nincs csöppnyi szennyfolt,
szűzen fehérlik rajt a fény;
csak távol erdők barna fátyla,
sötétlik a zöld fenyők sudárja,
s a nap sétál a tó jegén.

Borostyánszínű fényben fürdő
szobánkban izzik már a kürtő,
a kályhatűz vígan recseg,
be jó is itt a langymelegben!
De még jobb lesz a friss hidegben
szánkázni, kedvesem, veled.

Tüzes csikó röpíti szánunk,
hajrá, vidáman messze szállunk,
a tarlót is bejárjuk ott,
hol nyáron zöldelt, és az erdőt,
a nemrég lombosan merengőt,
s minden szívünkhöz nőtt zugot.

Egy idő után megtanulod a finom különbségtételt
a kézfogás és az önfeladás között.
És megtanulod, hogy a vonzalom nem azonos
a szerelemmel és a társaság a biztonsággal.
És kezded megérteni, hogy a csók nem pecsét
és a bók nem esküszó.

És hozzászoksz, hogy emelt fővel és nyitott szemmel fogadd a vereséget, a felnőtt méltóságával,
nem pedig a gyermek kétségbeesésével.
És belejössz, hogy minden tervedet a mára alapozd,
mert a holnap talaja túl ingatag ehhez.
Egy idő után kitapasztalod, hogy még a
napsugár is éget, ha túl sokáig ér.

Műveld hát saját kertecskédet,
magad ékesítsd fel a lelked,
ne mástól várd, hogy virágot hozzon neked.
És tanuld meg, hogy valóban nagyon sokat kibírsz.
Hogy valóban erős vagy.
És valóban értékes.
/Veronica A.Schoffstall/

Mikulás jötte



Itt van, megjött mihozzánk is,
messzi földről érkezett.
Zsákját töltötte meg ajándék,
és megannyi szeretet.
gyermek s felnőtt mind-mind várta
hiszen oly jó adni
Szívet, mosolyt, ajándékot,
szeretettel kapni.
Hó hullt mindenütt, merre járt,
s csillagok ragyogtak,
Szarvasainak patái tejúton dobogtak.
Titokban jött, meg ne lássuk,
mert ez oly édes titok.
Kéményben csúszott le, vagy tán ablakot nyitott,
ez a kérdés örök rejtély, szobámba vajon hogy jutott?
Itt is csomag, ott is csomag,
...de jó mit is rejteget?
Hogyha itt az ajándékom,
megkapta levelemet.
Gyermek szeme fénylőn ragyog,
szebben mint a csillagok,
Mikuláska hozta nekem,
mert én jó gyerek vagyok!
Kedves ünnep, sok szeretet
kérünk szépen maradj itt,
nyisd meg az emberek régen bezárt szíveit.
Szórj rájuk meleg kezeddel,
sok-sok fénylő csillagot,
mosolygunk, mert boldogság az
mit a szánod itt hagyott.

A PUSZTA TÉLEN
Petőfi Sándor

Hej, mostan puszta ám igazán a puszta!
Mert az az ősz olyan gondtalan rossz gazda:
Amit a kikelet
És a nyár gyűjtöget,
Ez nagy könnyelműen mind elfecsérli,
A sok kincsnek a tél csak hült helyét leli.

Nincs ott kinn a juhnyáj méla kolompjával,
Sem a pásztorlegény kesergő sípjával,
S a dalos madarak
Mind elnémúltanak,
Nem szól a harsogó haris a fű közül,
Még csak egy kicsiny kis prücsök sem hegedül.

Mint befagyott tenger, olyan a sík határ,
Alant röpül a nap, mint a fáradt madár,
Vagy hogy rövidlátó
Már öregkorától,
S le kell hajolnia, hogy valamit lásson...
Így sem igen sokat lát a pusztaságon.

Üres most a halászkunyhó és a csőszház:
Csendesek a tanyák, a jószág benn szénáz:
Mikor vályú elé
Hajtják estefelé,
Egy-egy bozontos bús tinó el-elbődül,
Jobb szeretne inni kinn a tó vízébül.

Leveles dohányát a béres leveszi
A gerendáról, és a küszöbre teszi,
Megvágja nagyjábul:
S a csizmaszárábul
Pipát húz ki, rátölt, és lomhán szipákol,
S oda-odanéz: nem üres-e a jászol?

De még a csárdák is ugyancsak hallgatnak,
Csaplár és csaplárné nagyokat alhatnak,
Mert a pince kulcsát
Akár elhajítsák,
Senki sm fordítja feléjök a rudat,
Hóval söpörték be a szelek az utat.

Most uralkodnak szelek, a viharok,
Egyik fönn a légben, magasan kavarog,
Másik alant nyargal
Szikrázó haraggal,
Szikrázik alatta a hó, mint a tűzkő,
A harmadik velök bírkozni szemközt jő.

Alkonyat felé, ha fáradtan elülnek,
A rónára halvány ködök települnek,
S csak félig mutatják
A betyár alakját,
Kit éji szállásra prüsszögve visz a ló...
Háta mögött farkas, feje fölött holló.

Mint kiüzött király országa széliről,
Visszapillant a nap a föld pereméről,
Visszanéz mégegyszer
Mérges tekintettel,
S mire elér szeme a túlsó határra,
Leesik fejéről véres koronája.