A tücsök egy fűszál alatt pihente ki az ebéd fáradalmait. Éppen át akart fordulni a másik oldalára, amikor hozzáért a kutya nedves orra.
– Nagyon elszemtelenedtek ezek a csigák – morogta, és aludt tovább.
– Tücsök – súgta fülébe a seregély –, tudsz te hegedülni?
– Nem tudok. És esőt fakasztani, hálót szőni, meg nyulat fogni sem tudok. Hagyj aludni.
– Most ez komoly – a tücsök kinyitotta az egyik szemét, és végignézett a társaságon. Látta, hogy valóban az. – A kutya azt mondta, hogy hegedültél a gonosz mostohának, miközben jártátok a világot.
– Nem hegedültem én soha senkinek! Ciripelni szoktam éjszakánként, de nem mindenféle jöttmentnek, hanem csak a lánynak, akibe éppen szerelmes vagyok.
– Ciripelj nekem! – kérte a tündér.
– Éppen ciripelhetek – felelt a tücsök.
Feltápászkodott, elvégzett néhány törzshajlítást és karlendítést, majd rázendített. A tündér aléltan hallgatta. Arcát pír öntötte el, és az ajkai is szétnyíltak kissé. A többiek azonban nem lelkesedtek ennyire.
– Tudod, a mese… – figyelmeztette a kutya.
– Ó, a mese! – ébredt a valóságra, majd megsimogatta a tücsök hátát. – Nagyon szép volt ez a zene, de most segítened kell, kitalálni egy mesét.
– Mi sem egyszerűbb! – húzta ki magát a tücsök. – Volt egyszer egy kismadár. Reggel felébredt, ivott a hajnali harmatból, és egészen délig énekelt. Délben megevett néhány szem búzát, majd estig abba sem hagyta a csiripelést. Elbúcsúztatta még a napot, és bebújt a fészkébe a párja mellé. Itt a vége, fuss el véle!
– Ennyi? – kérdezte a tündér. – Túl egyszerű ahhoz, hogy hihető legyen. No nem baj, törd a fejed majd útközben!
Elindultak hát. A tücsök a kutya hátára telepedett, körülöttük repkedett a tündér, és valamivel feljebb a seregély, csőrében a kristály szilánkjaival. Mentek, mendegéltek, egyszer csak megláttak egy rókát, ahogy jön velük szemben az úton.
– Nocsak, a ravaszdi! – szólt örvendve a kutya.
– Nem én vagyok az, hanem a bátyám – felelt csendesen a róka.
– És hol van a bátyád?
– Évek óta nem látta senki.
– Nem baj, akkor gyere velünk te. Mesélnünk kell egy kislánynak.
– Én még sohasem meséltem senkinek.
– Mi sem. Na indulás! – mordult fel a kutya.

A róka megvonta volna a vállát, ha lett volna neki, de így csak a fejét csóválta. Más lehetőség nem lévén, utánuk kullogott ő is. A város nem volt éppen közel. Sötét este lett, mire elértek az első házakhoz. Hang nélkül suhantak a néptelen utcákon, reménykedve abban, hogy nem tartóztatja fel őket senki. A kutya elég nyugodt volt, mert ismerte a terepet, de a róka mindig összerezzent, amikor elhajtott mellettük egy autó. A seregély és a tündér magasabban repültek, mint ameddig a kíváncsi szemek ellátnak, a tücsök pedig újfent elszenderedett. Éjfél előtt nem sokkal értek el egy terméskőből épített házhoz. Falait sűrűn benőtte a borostyán. Egyik szobában sem égett már a villany.
– Sietnünk kell – suttogta a tündér. – Ha harangoznak, akkor indulnom kell.
A seregély berepült a kéményen, és kinyitotta nekik az ajtót. A kislány a padlásszobában feküdt. Ébren volt még, hófehér arcocskájáról csurgott a veríték, és a plafont nézte mereven. A kutya és a róka letelepedtek az ágy két oldalára, a seregély a csillárra, a tündér pedig a párnára. Szárnyaival simogatni kezdte forró homlokát. A kislány meglátta a seregélyt, és védekezőn maga elé emelte kezeit.
– Ronda varjú, mit akarsz tőlem? – kérdezte reszketve.
– Ő nem varjú – felelt a tündér. – Nézd csak, kedves, ajándékot hozott neked.
A seregély kinyitotta a csőrét, és valami megcsillant a kislány ujjai közt. A kristály egy darabja volt.
– Ki vagy te?
– Tündér vagyok, és most egy mesét mondunk neked a barátaimmal. Azt a szép madarat seregélynek hívják. Az ágyad mellett a kutya és a róka vigyáznak rád, és jött még velünk egy jókedvű tücsök is.
– Én nem láttam semmiféle tücsköt – mondta a róka.
A kutya megrázta magát, és az álomszuszék pont az ágy közepére repült. Felugrott, és elkezdett ciripelni a tündérnek, mivel először őt vette észre.
– Kedves tücsök, megérkeztünk – figyelmeztette a tündér.
– Elnézést… khm… Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy madárka. Felébredt egy reggel és…
– Milyen madárka? – kérdezte bágyadtan a kislány. Megigazította a párnát a feje alatt, és félig felült. Okos szemeivel végigmérte a látogatóit.
– Tudod, amolyan kis színes, amiből mindenhol láthatsz bármennyit.
– Tyúk? – kérdezte a róka.
– Biztos, hogy nem tyúk. A tyúk nem tud énekelni.
– Talán csalogány – mondta álmodozva a tündér. – Az egyik egy csodálatos dalt énekelt nekem egyszer.
– Én nem akarlak belezavarni – szólt közbe a kutya –, de ha a madarad reggel megissza a harmatot, délben megebédel, és este lefekszik aludni, az bármi lehet, csak mese nem. Ha ébren maradtál volna, lett volna időd kitalálni valami jobbat.
A seregély nem tudott bekapcsolódni a beszélgetésbe, mert tele volt a csőre. Néha egy-egy szilánkot ejtett az ágyra, felülről már úgy nézett ki, mint a csillagos éj.
– Mi legyen akkor? – kérdezte a tücsök – Ha tudsz jobbat akkor…
Az utolsó darab kristály hullott az ágyra, és ekkor felragyogott a tündér szeme. Átölelte a kislány nyakát, közel hajolt a füléhez, és elkezdett mesélni valamit nagyon halkan. A többiek nem is értették minden szavát.
– …egy szeleburdi kis tündér… a pillangóval… ezer darabra tört szét… akkor a seregély… az emberek meséit… egy fűszál alatt… mondta a róka…
A kislány elmosolyodott, majd kacagni kezdett. Nevetett egészen a mese végéig. Akkor több dolog is történt egyszerre: éjfelet harangoztak, és felragyogott az ágyon szétszórt összes kis kristály. A tiszta ég kék színe töltötte be a szobát, melegség és nyugalom hullámai borították el őket. A kislány felkelt az ágyból, megfogta a tündér kezét, és útnak indultak.
De ezt már csak ők ketten láthatták.

a bohócos megérintett:( :( :( :(

Nekem a kedvenceim között van, a Csavargó csillaggal és az összetört mesével együtt :)))

A Herceg és a bölcsesség:


Élt egyszer egy Király, aki akár boldognak is mondhatta volna magát. Tisztességben őszült meg halántéka, hatalmas birodalmában béke és jólét uralkodott és még trónörökössel is megáldották az égiek.
Hanem éppen a trónörökös volt az, aki miatt álmatlanul forgolódott minden éjjel, és eljött már az ideje, de nem tudott megtérni ősei közé. A herceg – aki benne volt már a korban – híján volt mindenféle bölcsességnek és megfontoltságnak, ami azért egy ország irányításához elengedhetetlen.
– Mi lesz így velünk, fiam? – mondogatta neki sokszor a Király. – Hogy bízhatnám rád ezt az országot, ha még a cipőfűződet sem tudod rendesen bekötni? Hogy adnál ki rendeleteket, miközben egész nap a réten kószálsz? Hogy vennéd észre az intő jeleket, ha egy suhogó szoknya minden mást eltakar a szemeid elől?
– Mit tegyek Apám? – kérdezte sokadszor szemlesütve a fiú.
– Én nem találhatom meg helyetted a bölcsességet, azt te magadnak kell.
Nosza, a Herceg felforgatta az egész udvart, benézett minden sarokba, a szekrények mögé, még a sötét kazamatákba is lemerészkedett, de sehol sem lelte a bölcsességet. Végigkérdezte az összes udvarhölgyet, de senki nem hallott arról, amit keresett.
– Ha itt nincs, akkor valahol máshol kell lennie – gondolta magában és útnak eredt.
Ment, mendegélt, hegyen-völgyön, folyókon és tengereken át. Ment, míg a szakálla már a térdét verdeste, de nem találta sehol a bölcsességet.
Hanem egy nap meg kellett állnia, mert elérkezett abba az országba, amiről már meséltem egyszer. Abba az országba, ami a világ végével határos. Elérkezett a peremhez, és meglátta az ottani Királyt. Ott üldögélt, lábait a mélység fölött lóbálva, és kavicsokat hajigált lefelé.
– Látom, idegen vagy errefelé, mert nagyon el vagy csudálkozva – szólította meg őt az öreg Király. – Mi járatban vagy errefelé?
– Én a bölcsességet keresem, jó uram. Atyám, egy távoli ország királya küldött el, hogy találjam meg, mert különben nem ülhetek fel a trónra.
– Ó, te ostoba! – kiáltott fel a Király. Felugrott, és a hirtelen mozdulattól majdnem leszédült a szakadékba. – Hát mondta neked valaki, hogy a világ végéig el kell menned a bölcsesség után kutatva? Amíg oda voltál, atyádat elvitte a bánat, az országot ellenség dúlja, kedvesed más ágyában ébred. Amit keresel, az nincs kövek alá rejtve, nem odvas fák belsejéből kell kiemelni. A bölcsesség ott van mindenhol: az elvétett mozdulatokban, a rétekben, a szoknya suhogásában, de legfőképp önmagadban. Ott kellett volna keresned, és nem a hideg mocsarak mélyén. Eridj most vissza, és mentsd, amit még lehet.
Ahogy meghallotta ezt a herceg, nekiiramodott, és meg sem állt hazáig. Idegen népek tanyáztak a palota kertjében, és még a szolgái is elfordították róla tekintetüket. Nem volt már mit tenni, egymaga nem szállhatott szembe a hatalmas sereggel. Elbujdosott, és senki sem hallott róla többé.
Csak ezt a mesét hagyta itt nektek, hogy okuljatok.

Bárcsak sok ember megkeresné,vagy legalább megpróbálná;) ;)

Az asszony és a virág :

Volt egyszer egy asszony, aki folyton csodálkozott. Ha bármi érdekes történt a világban, összecsapta a kezét.
– Nahát! – kiáltotta, és elkerekedtek gyönyörű szemei.
Kertje is volt azonkívül annak az asszonynak, ahol csodaszép virágokat termesztett. Sokszor átmásztam a kerítésen és összeloptam egy csokorra valót. Nem adtam én azt oda senkinek, hanem otthon nézegettem és szaglásztam, ha utolért a szomorúság.
Egyszer, ahogy járom a mezőt, elébem került egy virág, olyan amilyet még sohasem láttam. Féltem leszakítani, ezért kiástam gyökerestül, és elvittem annak az asszonynak.
– Tessék – mondtam neki –, ezt az ellopott virágokért hoztam cserébe.
Erre összecsapta kezét.
– Nahát! – kiáltotta, és elkerekedtek gyönyörű szemei – Pedig én azt hittem, hogy ajándékba adtam őket.

Pedig lehet csak önmagunkban kell keresni, és tán nem is olyan mélyen :)

Csak Tudod Mona,ebben a rohanó világban annyira méjre süllyedtek az emberek(tisztelet a kivételnek)hogy ,nem tudnak apró örömöknek örülni.A boldogságot nem úgy élik meg ahogy azt kéne.Nagyon pénzorientált lett a világ:mad:
És ez nem az ő hibájuk:mad: :mad:

Mese???Szerinted hány felnőtt olvas mesét magának??Csak úgy a maga szórakoztatása céljából???
Szerintem elenyésző a számunk:(
Mindenesetre én várom a meséket,és hiszek is bennük;) ;) :D

Mondjuk ezt az utolsót nem nagyon értem:confused: :confused:

Nem baj, de legalább próbálod megérteni :)

Döbrentey Ildikó:

A kalózok kincse

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer három kalóz: Jobbszem, Balkéz és Félláb. Egy feketevitorlás kalózhajón éltek, és békésen fosztogatták az óceán többi hajóját. Így teltek az évek, míg egy este Jobbszem megszólalt:
- Kedves testvéreim, Balkéz és Félláb! Eleget fosztogattunk már.
- Eleget fosztogattunk! Eleget! - helyeselt a másik kettõ.
- Kezdjünk új életet! - folytatta Jobbszem.
- Keressük meg a Kopaszkalóz-szigetet, ássuk ki a titkos kincset, aztán telepedjünk le, és éljünk úgy, mint a rendes emberek.
- Jól van! - mondta a másik kettõ. Mikor ezt így megbeszélték, bevonták a fekete vitorlát, és fölhúzták a fehéret. Megfordították a hajót, s elindultak nyugat felé, hogy megkeressék a Kopaszkalóz-szigetet. Hetvenhét nap hajóztak, hetvenhét hajóval találkoztak. A hetvennyolcadikat megszólították:
- Hahó! Erre van a Kopaszkalóz-sziget?
- Halihó! Erre nincs! - válaszolták a hajóról. Megfordult erre Jobbszem, Balkéz és Félláb. Tovább vitorláztak dél felé. Hétszázhetvenhét nap hajóztak, hétszázhetvenhét hajóval találkoztak. A hétszázhetvennyolcadikat megszólították:
- Hahó! Erre van a Kopaszkalóz-sziget?
- Halihó! Erre nincs! - válaszolták a hajóról. &Úacute;jból megfordult Jobbszem, Balkéz és Félláb. Tovább vitorláztak kelet felé. Hétezer-hétszázhetvenhét napig hajóztak, hétezer-hétszázhetvenhét hajóval találkoztak. A hétezer-hétszázhetvennyolcadikat megszólították: - Hahó! Erre van a Kopaszkalóz-sziget?
- Halihó! Erre van, erre! Mi is éppen oda tartunk! - válaszolták a hajóról.
- Megálljatok!! - kiáltotta Jobbszem, Balkéz és Félláb.
- A Kopaszkalóz sziget a kalózoké!
- Tudjuk! Azért megyünk oda! Akkor látta Jobbszem, hogy a hétezer-hétszázhetvennyolcadik hajó vitorláján halálfej és lábszárcsont éktelenkedik.
- Kalózhajó! - mordult Balkéz, és megragadta mordályát.
- Kalózhajó! - füstölt Félláb, és nagyot koppantott a falábával. Akkor már rájuk is csaptak a kalózok.
- A jobbszárny az enyém! - kiáltotta Jobbszem, és aprította a jobbról zúduló kalózokat, mint a fodros káposztát.
- A balszárny az enyém! - harsogott Balkéz, és püfölte a balról érkezõ támadókat, mint a tollasvánkost.
- A közepe az enyém! - koppantott a falábával Félláb, és elsütötte a nagyágyút, bele a közepébe. Vad csata kezdõdött. Villogtak a szablyák, suhantak a tõrök, pufogtak a pisztolyok, dörgött az ágyú. Hétszer hét kalózt szerelt le a jobb oldalon Jobbszem, hétszer hetet vert vissza a bal oldalon Balkéz, és hétszer hetet teremtett oda a középen Félláb. Megzavarodtak a kalózok: csaknem bánik el velük világ csúfjára három hitvány hajóslegény? Honnan is sejthették volna, hogy az a három hitvány hajóslegény nem más, mint Jobbszem, Balkéz és Félláb, az óceán rémei! Jobban ismerték õk hárman a kalózhuncutságokat, mint a világ összes kalóza együttvéve! Addig-addig, míg a támadók szégyenszemre szedték az irhájukat, s az elsõ széllel elszeleltek. Jobbszem, Balkéz és Félláb gyõztesen kötött ki a Kopaszkalóz-szigeten. &Úacute;gy léptek a lakatlan földre, mint akik hazaérkeztek. Köröskörül kietlen kopárság fogadta õket. Ásót fogtak, és izgatottan keresni kezdték a titkos kincset. Estére felásták a sziget egynegyedét. Reggelre felásták a sziget felét. Másnap estére felásták az egész szigetet. Az utolsó sziklakõ alatt végre egy pántos vasládát leltek.
- Nyisd ki! - tolta oda Jobbszem Balkéznek.
- Nyisd ki te! - tolta tovább Balkéz Féllábnak.
- Nyisd ki te! - tolta vissza Félláb Jobbszemnek. Jobbszem a kalózkésével meg egy jókora kõvel leverte a hét lakatot a vasládáról. Balkéz felnyitotta a tetejét. Fé!láb belenézett .
- Mi ez?! - üvöltötte csalódottan. - Hol az arany?! Hol a rubin?! Hol a gyémánt?! - Nagy halom sárgás magot szórt a ládából a földre. A mag szaporán szállt a szélben. - Hiszen ez búza! Ó jaj! - jajgatott Balkéz. - Búza! Közönséges búza! - tépte haját Félláb. Bánatukban, hogy kincs helyett búzát találtak, szétszórták a magot a Kopaszkalóz-szigeten. Aztán elvackolták magukat, és kimerülten aludtak hét nap, hét éjszaka. Látni sem akarták a világot. Nyolcadik reggel arra ébredtek, hogy a kietlen Kopaszkalóz-sziget kizöldült. A szétszórt búzamag kihajtott, szárbaszökkent, és zöldellt, mint a smaragd.
- Lehet, hogy mégiscsak kincset találtunk? - csodálkozott Jobbszem.
- Ebbõl még kenyeret sütünk! - toppantott Félláb. Még aznap partra vontatták a hajót, házat eszkábáltak belõle, és azóta Jobbszem, Balkéz és Félláb a sziget urai. A sziget sem kopár többé, mert a három barát minden évben elveti és learatja a titkos kincset, melyet a búzaszemben leltek meg. Aki kalózkenyeret akar enni, keresse meg õket!