Hódító / Queosia forum - Verselő kedvű hódítósoknak :)

Hódító / Queosia forum (http://forum.hodito.hu/index.php)

- Kreatív sarok :) (http://forum.hodito.hu/forumdisplay.php?f=48)

- - Verselő kedvű hódítósoknak :) (http://forum.hodito.hu/showthread.php?t=30)

ezt a verset egy rákbeteg kislány írta......

Lassú tánc (ismeretlen szerzõ)

Nézted valaha a gyerekeket játszani a körhintán?
Hallgattad, amint az esõcseppek földet érnek tompán?
Követted szemeddel egy pillangó szeszélyes röptét,
Nézted a tovatűnõ éjben a felkelõ nap fényét?
Lassítanod kéne. Ne táncolj oly gyorsan.
Az idõ rövid. A zene elillan.

Átrepülsz szinte minden napodon?
S mikor kérded: "Hogy s mint?" Meghallod a választ?
Mikor a nap véget ér te ágyadban fekszel,
Tennivalók százai cikáznak fejedben?
Lassítanod kéne. Ne táncolj oly gyorsan.
Az idõ rövid. A zene elillan.

Szoktad mondani gyermekednek, "majd inkább holnap"?
És láttad a rohanásban, amint arcára kiült a bánat?
Vesztettél el egy jó barátot, hagytad kihülni a barátságot,
Mert nem volt idõd felhívni, hogy annyit mondj: Szia!
Lassítanod kéne. Ne táncolj oly gyorsan.
Az idõ rövid. A zene elillan.

Mikor oly gyorsan szaladsz, hogy valahová elérj,
Észre sem veszed az út örömét.
Mikor egész nap csak rohansz s aggódsz,
Olyan ez, mint egy kibontatlan ajándék... Melyet eldobsz.
Az Élet nem versenyfutás. Lassíts, ne szaladj oly gyorsan
Halld meg a zenét. Mielõtt a dal elillan.

Petőfi Sándor - A XIX. század költői
(részlet)

[...]

Vannak hamis próféták, akik
Azt hirdetik nagy gonoszan,
Hogy már megállhatunk, mert itten
Az ígéretnek földe van.
Hazugság, szemtelen hazugság,
Mit milliók cáfolnak meg,
Kik nap hevében, éhen-szomjan,
Kétségbeesve tengenek.

Ha majd a bőség kosarából
Mindenki egyaránt vehet,
Ha majd a jognak asztalánál
Mind egyaránt foglal helyet,
Ha majd a szellem napvilága
Ragyog minden ház ablakán:
Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk,
Mert itt van már a Kánaán!

És addig? addig nincs megnyugvás,
Addig folyvást küszködni kell. -
Talán az élet, munkáinkért,
Nem fog fizetni semmivel,
De a halál majd szemeinket
Szelíd, lágy csókkal zárja be,
S virágkötéllel, selyempárnán
Bocsát le a föld mélyibe.

Romhányi József: A teve fohásza

Monoton
üget a süppedő homokon
a sivatag lova,
a tétova teve
tova.
Hátán rezegve
mozog a
rozoga
kúp
alakú púp.
A helyzete nem szerencsés.
Apró, szemcsés
homokkal telve
a füle, a nyelve.
Sóvár szeme kutat
kutat.
Még öt-hat nap
kullog, baktat.
Az itató tava távol,
S oly rettentő messze meg az oázis.
Erre utal az alábbi fohász is:
- Tevék ura!
Te tevél tevévé engem eleve,
teveled nem ér fel tevefej tétova veleje.
Te terved veté a tevevedelő tavat tavaly távol,
de tévednél, vélvén,
vén híved neved feledve
elvetemedve
vádol.
Nem! Vidd te tevelelkem hovatovább tova,
mivel levet - vert vederbe
feltekerve - nem vedelve
lett betelve
a te tevéd szenvedelme.
Te nevedbe
legyen eme
neveletlen tevetetem
eltemetve!
S evezzevel ava teve
levelkévét kivilevelhevelteve.

Pacsirta

Pirkad a hajnal, pacsirta szól,
S a mezőn egy lány dalol.
Harmat cseppek csillognak haján,
Olyan, mint egy mezei virágszál.

Csobogó kis patak tovaszalad,
Visszatükrözi a napsugarakat,
Simogatják a lány szép arcát,
Ki dallal hívja pacsirtáját.

Boldogan dalol nap, mint nap,
S ha leszáll a késő alkonyat,
Tücsök zenekart hallgatja,
Még el nem jön az álom hintaja.

Ám egy nap jött egy idegen,
Kinek a lány nagyon megtetszett,
Mesélt neki nagyvárosról,
Mindenféle új csodáról.

Szólt a pacsirta,- ne menj a városba,
Hisz a mezei virág ott elhervad!-
De a lány elindult a város felé,
Miközben csodálta új éltét.

A csoda hamarosan tovaszállt,
S város szürke börtönébe zárt.
Nem hallja senki már dalát
Hisz a nagy zaj elnyomja hangját.

Lelkében még halja a pacsirtaszót,
Ki a lányt keresi valahol.
Kis szíve ekkor meg remeg,
Számára vissza út többé már nem lehet.

Könnyes szemmel kinéz ablakán,
De nem lát túl a város falán.
E szürkeségen a nap sem ragyog át,
Szép lassan elhervad e virágszál.

Csak ha el jő az örök álom hintaja,
Lelke igazán akkor lesz majd szabad,
A zöld mezőn újra dalol,
S hangjára pacsirta válaszol.

Őrült mese

Békáéknál történt egy eset,

Békanéne búcsút intett.

Mivel régóta őrzi a tó titkát,

Jutalmul kapott kilencvenhat millkát.

Jó kövér legyek, jutalma ez lett,

Ha vissza vonul nélkülözni ne kelljen.

S ki a tóban úszkálni akar,

Békáéknak több legyet ad.

Csodálkozik sok kicsi breki,

Kövérlegyecske hová tűnik?

Mert nékik soványka szúnyog jut,

S örülnek, ha van munkájuk.

Békánéne mégsem megy el,

Úgy dönt, a tóban még úszkálni kell,

Hisz oly kellemesen melengeti vizét,

Havi négy millka kövér légy.

Őrült mese tudom jól,

De hemzseg a tavacska a cápáktól.

Kicsi halak mégis lubickolnak,

S remélik szebb lesz majd a holnap.

"Oly század szülötte vagyok,
Mely embert és hazát megtiport.
Gyökértelenné tett, mindent mi igaz,
Hol virág nyílt, most tövis és gaz.
S ki egykoron magasra tört,
Azt most hant fedi, két lábnyi föld.
Megannyi pöröly csapása,
A magyar megpróbáltatása.
De állja, állja ez a sírba küldött nemzet,
S tudja vihart arat az ki szelet vet.
Csendben fenik hozzá a kaszát.
Lesz itt még jobb világ,
Én hallom az idők szavát!"

A ki mit hallgat most topikban került elő, s most úgy érzem jöhet ide is :)

Radnóti Miklós - Bájoló

Rebbenő szemmel
ülök a fényben,
rózsafa ugrik
át a sövényen,
ugrik a fény is,
gyűlik a felleg,
ugrik a villám
s már feleselget
fenn a magasban
dörgedelem vad
dörgedelemmel,
kékje lehervad
lenn a tavaknak
s tükre megárad,
jöjj be a házba,
vesd le ruhádat,
már esik is kint,
vesd le az inged,
mossa az eső
össze szívünket.

Sajó Sándor: Magyarnak lenni

Magyarnak lenni, tudod mit jelent,
Magasba vágyva tengni egyre lent,
Mosolyogva, mint a méla õszi táj,
Nem panaszolni senkinek, mi fáj.
Borongni mindig, mint a nagy hegyek,
Mert egyre gyászlik bennünk valami
Sok százados bú, amelyet nem lehet
Sem eltitkolni, sem bevallani
Magányban élni, ahol kusza árnyak
Bús tündérekként föl-föl sírdogálnak.
S szálaiból a fájó képzeletnek
Feketefény? fátylat szövögetnek...
És bút és gyászt és sejtést egybeszõve
Ráterítik a titkos jövendõre...
Rabmódra húzni idegen igát,
Álmodozva róla: büszke messzi cél,
S meg-megpihenve a múlt emlékinél,
Kergetni téged: csalfa délibáb!..

Csalódni mindig, soha célt nem érve.
S ha szívünkben már apadoz a hit:
Rátakargatni sorsunk száz sebére
Önámításunk koldusrongyait....
- Én népem! múltba vagy jövõbe nézz:
Magyarnak lenni oly bús, oly nehéz!...
Magyarnak lenni: tudod mit jelent?
Küzdelmet, fájót, végesvégtelent.
Születni nagynak, bajban büszke hõsnek.
De dönt? harcra nem elég erõsnek:
Úgy teremtõdni erre a világra,
Hogy mindig vessünk, de mindig hiába,
Hogy amikor már érik a vetés,
Akkor zúgjon rá irtó jégverés...
Fölajzott vággyal, szomjan keseregve
A szabadító Mózest várni egyre:
Hogy porrá zúzza azt a színfalat,
Mely végzetünknek kövült átkául
Ránk néz merõen, irgalmatlanul,
S utunkat állja zordan, hallgatag...
Bágyadtan tûrni furcsa végzetünk,
Mely sírni késztõ tréfát ûz velünk,
S mert sok bajunkat nincs kin megtorolni:
Egymást vádolni, egymást marcangolni!
-Majd, fojtott kedvünk hogyha megdagad,
Szilajnak lenni, mint a bércpatak,
Vagy bánatunknak hangos lagziján
Nagyot rikoltni: hajrá! húzd cigány! -
Háborgó vérrel kesergõn vigadni,
Hogy minekünk hajh! nem tud megvirradni,
Hogy annyi szent hév, annyi õserõ,
Megsebzett sasként sírva nyögdelõ,
Miért nem repülhet fönn a tiszta légben,
Munkásszabadság édes gyönyörében.-

Hogy miért teremtett bennünket a végzet
Bús csonkaságnak, fájó töredéknek!....
Tombolva inni hegyeink borát,
Keserveinknek izzó mámorát,
S míg szívünkben a tettvágy tüze nyargal,
Fölbúgni tompa, lázadó haraggal, -
S amikor már szívünk majdnem megszakad:
Nagy keservünkben,
Bús szégyenünkben
Falhoz vágni az üres poharat...
-Én népem! múltba vagy jövõbe nézz:
Magyarnak lenni oly bús, oly nehéz!...

De túl minden bún, minden szenvedésen
Önérzetünket nem feledve mégsem.
Nagyszívvel, melyben nem apad a hûség,
Magyarnak lenni: büszke gyönyörûség!
Magyarnak lenni nagy szent akarat,
Mely itt reszket a Kárpátok alatt:
Ha küszködõn, ha szenvedõn, ha sírva:
Viselni sorsunk, ahogy meg van írva:
Lelkünkbe szíva magyar földünk lelkét,
Vérünkbe oltva örök honszerelmét,
Féltõn borulni minden magyar rögre,
S hozzátapadni örökkön - örökre!...

Dés László, Nemes István:
Valahol Európában - Simon Péter dala

Mind, aki jó volt, elment rég,
Senki sem mondja, hogy játsszak még.
Senki sem kell, mind elment,
Túl nagy a zaj ott kint, s itt bent.

Nincs diadal, nincs taps és fény,
Éjszaka lett a legvégén.
Semmi se kell, így van jól,
Nincs takaró a hangokból.
Éjszaka lett, így van jól,
Nincs diadal a hangokból.

Ahogy múlik az éj, ahogy fölkel a nap,
A fény belopózik a lombok alatt.
Ahogy tágul az ég, és a völgy puha zöld,
Virágait végre kibontja a föld.

Valahol gyönyörű nyár van,
Valahol Európában.
Valahol hazafelé, mindig a nap elé
Úsznak a kifakult, lomha folyók.

Ahogy múlik az éj, ahogy fölkel a nap,
A gyűlölet végre a múltra marad.
És a fák, a vizek, és a tétova szél,
A néma hegyoldal is újra beszél.

Valahol gyönyörű nyár van,
Valahol Európában.
Valahol egy zenekar, éhes és fiatal,
Újból játszani kezd.

És jönnek a hírre a rongyos, fáradt emberek
Valahol Európában.
Valahol Európában.
Valahol gyönyörű lesz még a nyár...

Ez volt a szóbeli érettségi tételem, nagy szerencse, mert nagyon szeretem ezt a verset :)

Kosztolányi Dezső: Halotti beszéd

Látjátok feleim, egyszerre meghalt
és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.
Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,
csak szív, a mi szívünkhöz közel álló.
De nincs már.
Akár a föld.
Jaj, összedőlt
a kincstár.

Okuljatok mindannyian e példán.
Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él
s mint fán se nő egyforma két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló.
Nézzétek e főt, ez összeomló,
kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz,
mely a kimondhatatlan ködbe vész
kővé meredve,
mint egy ereklye,
s rá ékírással van karcolva ritka,
egyetlen életének ősi titka.

Akárki is volt ő, de fény, de hő volt.
Mindenki tudta és hirdette: ő volt.
Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt, .
s szólt ajka, melyet mostan lepecsételt
a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja,
mint vízbe süllyedt templomok harangja
a mélybe lenn, s ahogy azt mondta nem rég:
"Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék" ,
vagy bort ivott és boldogan meredt a
kezében égő, olcsó cigaretta
füstjére, és futott, telefonált,
és szőtte álmát, mint színes fonált:
homlokán feltündökölt a jegy,
hogy milliók közt az egyetlenegy.

Keresheted őt, nem leled, hiába,
se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,
a múltba sem és a gazdag jövőben
akárki megszülethet már, csak ő nem.
Többé soha
nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.
Szegény a forgandó, tündér szerencse,
hogy e csodát újólag megteremtse.

Édes barátaim, olyan ez éppen,
mint az az ember ottan a mesében.
Az élet egyszer csak őrája gondolt,
mi meg mesélni kezdtünk róla: "Hol volt..."
majd rázuhant a mázsás, szörnyű mennybolt,
s mi ezt meséljük róla sírva: "Nem volt..."
Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,
mint önmagának dermedt-néma szobra.
Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.
Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.