Rossz a kedvem
 

Kanyarokba formált mélyülés
ölelésből kimaradt vállalás
könnyekből fakadt enyhülés.
Elmerengő délutánba biccent
a fáradt nyavalygássá nőtt nyűg
marasztalón simul aggódó kezem
tenyeredből csent izzadt kesztyűd
ujjai közé. Vetett ágyban sikolt
a tőled örökölt árvulás,
csupasz testén hagyott
nyomot lehed, mielőtt elhagytál.
Elhagytál? Nem is voltál enyém
tengeren fogant ringó álom
kérdések nélkül a választ ölelném
lépteid halk neszére várok.
Vízpartra vágyom, csöndedre
szélben felejtett foszló illat
karodba zárt testremegett
vágytól formált pillanat.

Köszönöm! Csak olvasgass :)

Ezt nem teljesen értettem, de amúgy nagyon jó :)

Lehed= leheleted... így?

ok, rájöhettem volna :):D

Csak este, ha álomra hajtom le a fejem,
S a tudatom feletti kontrollt elveszítem,
Pillekönnyű szárnyán hozzád repít álmom,
Akkor vallom csak be az, az én világom.
Mert, ha ébren vagyok, fáj, lüktet hiányod,
Hangtalan szavakkal utánad kiáltok.
Üres lelkemben csak néma sóhajok,
És a soha valóra nem váltható álmok.
Képzelt ölelések, álombéli szavak,
Tudom, igaz boldogságot soha nem adhatnak.
Idő! Nagy Gyógyító! Segíts felejteni!
Hogy a fájó múltból tovább tudjak lépni.
Segíts, hogy feledjem az álomvilágot,
Hogy megleljem végre az igaz boldogságot!
Fakó emlékképpé szelídítsd a múltam,
Hogy megtalálhassam végre helyes utam!
Mely elvezet oda hol a boldogság vár
Hol ezer színében ragyog a szivárvány.
Hol a nap fényében aránnyá olvadok,
Annak a karjába kivel boldog vagyok.

Juhász Gyula

Erdély özvegye


Szép öregasszony. Tiszta és szelíd.
Hajlottan hordja évek terheit.

Hajlottan és nem törten. A remény
Ott gubbaszt némán szeme szögletén.

Néha magasba lendül ősz feje,
Mint októberi ezüstjegenye.

Tesz, vesz. Kezében gyakran biblia:
Hogy kínzaték az Isten egy Fia.

És messze gondol és sóhajt nagyot
S elnézi a sok őszi csillagot.

A Hadak útját. Aztán lepihen
És hazaindul a nagy, bús iven.

Nincs rokona és nincs már könnye se,
Ő hallgat s vár. Ő Erdély özvegye!

még egy vers

Juhász Gyula:

Epilógus


A vágyak bágyadt hegedűjén
Gyászindulót húzok neked.
Fáradt ujjakkal, tört vonóval
Belesírom mély lelkemet.

Elhantolt álmaim zokognak
A horpadt öblű hegedűn
És könnyeim, az eltitkoltak
Hullnak a húrra keserűn.

Fejem a hegedűre hajtom
És szívem belétemetem,
Most olvad, mint a gyöngy a borban,
Egy dallamba az életem.

A vágyak bágyadt hegedűjén
Elhal a legszebb nóta ma,
Örvénylő mély tenger-szemedbe
Szédül utolsó dallama!

Zelk Zoltán:

Nem illet engem?

Nem illet engem e dicséret,
hidd el, barátom, csontig éget,
hogy bátorságomat dicséred?

Nem tigrisként, ember-mód élek,
csapzott szívem a rettegések
tanyája. Hidd el: félek! félek!

Ember vagyok, ember módon élek,
hogy is lehetnék bátor?
csak jobban rettegek
attól, hogy hitvány lehetek,
jobban, mint a haláltól.

Bocsi, de ez a vers nekem nagyon TETSZIK:)
De ez az újfajta tetszés nyilvánítás még nem igazán megy:o
Na azt hiszem ezt még gyakorolnom kell:o
Hogy lehetne vissza vonni? Tudtok segíteni ebben?