nincs mese:mad: :mad: :mad: :mad: :mad:

Van mese :)

A HAT HATTYÚ


Egyszer egy király elment vadászni egy nagy-nagy erdőbe. Olyan sebesen űzte a vadat, hogy a kíséretéből senki nem tudott a nyomában maradni. Mikor leszállt az este, megállt, körülnézett: akkor látta, hogy eltévedt. Megfújta a vadászkürtjét. A hang végigzengett a tájon, aztán elhalt a lombok közt, és nem felelt rá senki. Útnak nyoma sem volt sehol, bármerre keresgélt, csak a sokéves avar zörgött a lába alatt, mintha soha senki nem járt volna erre.

Hanem a mély csöndben egyszer csak zörrent valami, és a homályban egy rezgős fejű öreganyóka tűnt föl a fák közt. A király megörült, hogy végre élő lelket lát. Megszólította, mert hát nem tudta, hogy boszorkány.

– Kedves öreganyám, nem mutatnád meg nekem, merre jutok ki az erdőből?

– Megmutatnám, hogyne mutatnám – felelte az anyó –, csakhogy annak van ám egy feltétele; ha nem teljesíted, sose kerülsz ki a rengetegből, éhen veszel benne.

– Mi az a feltétel? – kérdezte a király.

– Az, hogy elvedd a lányomat. Szebbet úgysem találsz nála a világon; igazán megérdemli, hogy a feleséged legyen.

A király nem tehetett mást: mindent megígért.

– Akkor gyere velem a kunyhómba – mondta a vénség –, mindjárt nyélbe is ütjük a dolgot.

A kunyhóban már várta őket a lánya. Mosolyogva, szívesen fogadta a vőlegényt. Igen-igen szép volt, hanem a királynak mégsem tetszett; maga sem tudta, miért, valahányszor ránézett, mindig titkos borzadást érzett a szívében. De a szavát már nem vonhatta vissza; kénytelen-kelletlen nyergébe emelte a lányt, s elindult vele arrafelé, amerre az öregasszony mutatta. Szerencsésen haza is ért a kastélyába, és másnap megtartották a fényes lakodalmat.

Volt a királynak az első feleségétől hét gyermeke, hat fiú meg egy lány; azokat a világ minden kincsénél jobban szerette. Most aztán attól tartott, a mostohaanyjuk majd rosszul bánik velük, talán még kárt is tesz bennük, Ezért egy szép napon elvitte őket a rengeteg erdő közepébe, egy messzi kastélyba. Jó rejtekhely volt ez a gyerekeknek: messze esett mindentől, maga a király sem talált volna rá, ha egy jó tündértől nem kap egy varázsgombolyagot. Ha azt maga elé hajította, a fonál önként legombolyodott, és megmutatta neki, merre kell mennie.

Most, hogy biztonságban tudta szíve kedves magzatait, a király minduntalan látni akarta őket; ha csak tehette, ellátogatott hozzájuk. Olyan gyakran volt távol a palotájából hogy az új királynénak végül is feltűnt a dolog. Fúrni kezdte az oldalát a kíváncsiság, mindenáron tudni kívánta, mi keresnivalója van annyiszor az urának egyedül az erdőben. Megvesztegette hát a király szolgáit s azok jó pénzért mindent elárultak neki, és még a varázsgombolyag titkát is kiadták.

Attól fogva a királyné egyebet sem csinált, mint reggeltől estig fehér selyemből ingecskéket szabott; valahányszor az ura benézett hozzá, mindig a varróasztalkája mellett találta. Meg is dicsérte a szorgalmáért.

"Lám, milyen igazságtalan voltam – mondta magában. – Hogy idegenkedtem ettől az asszonytól, pedig látni való, hogy derék, dolgos, jószívű teremtés."

Honnét tudta volna, hogy a királyné eltanulta anyjától a boszorkánymesterséget, és mindegyik kis ingbe belevarrt valami varázsszert? Egészen megbarátkozott az új feleségével, és amikor egyszer hosszabb vadászatra indult, nyugodtan hagyta rá a palota gondját. A királyné csak ezt várta!

Alighogy az ura eltűnt a vadászokkal, kilopta a szekrényből a gombolyagot, fogta az ingecskéket, és nekivágott az erdőnek.

A hat fiú éppen az udvaron játszott. Már messziről észrevették a guruló gombolyagot. Azt hitték, az édesapjuk jön, és boldogan elébe szaladtak. A királyné meglapult az egyik terebélyes fa mögött, s amikor a fiúk odaértek mellé, mindegyikre rádobott egy inget. Azok meg, ahogy a selyem a testükhöz ért, nyomban hattyúvá változtak, és elszálltak a messzeségbe

A királyné abban a hiszemben volt, hogy a királynak csak hat fia van, a lányáról nem tudott. Mikor véghezvitte a varázslatot, egy ideig még a hattyúk után nézett, aztán elégedetten hazatért, azt hitte, örökre megszabadult a mostohagyermekeitől.

A hetedik gyerek, a király lánya azonban aznap nem ment le játszani a testvéreivel az udvarra. Fönt maradt a szobájában, ablakához ült, s azon ábrándozott, merre jár, mit csinál s mikor látogatja meg őket ismét az édesapjuk. Onnét, az ablakából látta azután, hogyan gurul elő a varázsgombolyag, hogyan változtatják hattyúvá a testvéreit, s hogyan száll el a hat hattyú az erdő fölött a messzeségbe.

Másnap megjött a király, de csak a lányát találta a kastélyban: ott sírdogált egymaga a szobájában.

– Hát a testvéreid hol vannak? – kérdezte az édesapja.

– Jaj, kedves jó apám, ne is kérdezd! Elmentek, magamra hagytak! Elmondott neki mindent, amit az ablakból látott, és hat fehér tollat mutatott bizonyságul: a hattyúk hullatták el, mikor elszálltak az udvar felett!

A király nagyon elbúsult, de egy percre sem gondolta volna, hogy a királyné művelte ezt a gonoszságot.

– Biztosan boszorkányok vették átok alá ezt a kastélyt – mondta. Haza is viszlek, édes lányom, nehogy még téged is valami baj érjen.

– Csak még erre az éjszakára hagyj itt – könyörgött neki a lány, mert hát a mostohájától mindennél jobban félt a világon –, megvárom, hátha mégiscsak hazajönnek a bátyáim!

– Jól van – egyezett bele a király –, de úgy készülj, hogy holnap érted jövök, és magammal viszlek.

Búcsút vettek egymástól, a király hazatért a palotájába, a lány pedig megvárta, míg besötétedik, akkor elhagyta a kastélyt, és nekivágott a rengetegnek. Ment egész éjszaka, ment másnap is, de alkonyat felé már úgy erőt vett rajta a fáradtság, hogy majd összeroskadt. Akkor nem messze kunyhót pillantott meg a fák közt; még volt annyi jártányi ereje, hogy el tudott vánszorogni odáig.

A kunyhóban kis szobát talált, a szobában hat ágyat, de egyikbe sem mert belefeküdni. Bebújt az utolsó alá, lekuporodott a földre, hogy majd ott tölti az éjszakát.

Amint a nap leáldozott, egyszerre suhogást hallott, és hat fehér hattyú szállt be az ablakon. Leültek a földre, és ráfújtak egymásra. Abban a pillanatban lehullott a tolluk, s mint egy ing, levált a hattyúbőrük; nem hattyúk voltak többé, hanem hat szép fiú.

A lány nyomban ráismert a testvéreire. Előbújt az ágy alól, és boldogan borultak egymás nyakába.

De az örvendezés nem tartott sokáig.

– Nem maradhatsz velünk – mondta a legidősebb fiú –, mert csak egy negyedórára vethetjük le esténként a hattyúbőrünket, és ölthetjük fel emberi alakunkat, aztán újra vissza kell változnunk madárrá.

– És én nem válthatnálak meg benneteket? – kérdezte a lány.

– Nagyon súlyos feltétele van annak – szólt a fiú. – Hat kerek esztendőn át egy árva szót sem szólhatsz, még csak el sem mosolyodhatsz, és hat kis inget kell varrnod csillagvirágból. De ha csak egyetlen szót is ejtesz közben, egész munkád kárba vész.

Ezzel le is telt a negyedóra; a fiúk hattyúvá váltak, és nagy szárnysuhogással kirepültek az ablakon.

A lány magára maradt, s azt gondolta: "Ha addig élek is, megszabadítom őket a varázslattól!"

Elhagyta a kunyhót, mert félt, hogy ott talán rablók törhetnek rá, bement mélyen az erdőbe, fölkuporodott egy fára, azon töltötte az éjszakát. Ahogy megvirradt, nekilátott a munkának: gyűjtögette, varrogatta a csillagvirágot. Beszélnie nem volt kivel, nevetni meg nem volt kedve; így éldegélt az erdőben, reggeltől estig a munkája fölé hajolva.

Történt egyszer, amikor már jó nagy időt töltött a vadonban, hogy annak az országnak a királya vadászatot tartott az erdőben, és vadászai elvetődtek a fához, amelyiken a lány varrogatott.

– Hát te ki vagy? – kérdezték tőle. – Mit keresel ott a fán?

De a lány nem felelt.

– Gyere le hozzánk, ne félj, nem bántunk! – biztatták.

Hanem ő csak a fejét rázta. A vadászok tovább faggatták, ő meg ledobta nekik előbb az arany nyakláncát, aztán az övét, aztán sorra minden fölösleges holmiját, csak hogy végre békén hagyják; a végén nem maradt egyebe, csak az egy szál inge.

De a vadászok nem tágítottak, végül is fölmásztak érte a fára, lehozták, és a király elé vezették.

A király vallatóra fogta; ahány nyelven csak tudott, mindegyiken megkérdezte tőle, hogy került az erdőbe, mit keres fenn a fán. De a lány nem felelt, csak nézett, nézett maga elé szomorúan, kezében egy félig kész csillagvirág ingecskével. Olyan szép volt így, hogy a királynak megdobbant érte a szíve, és igen-igen megszerette. Ráborította a vállára fényes bársom-palástját, nyergébe emelte, és hazavitte a kastélyába.

– Nem bánom, ha néma is – mondta –, vagy őt veszem feleségül, vagy senkit a világon.

És néhány nap múlva egybe is keltek.

Csakhogy volt ennek a királynak egy gonosz szívű anyja; ennek sehogyan sem tetszett a fia házassága, s egyre-másra szapulta az új királynét.

– Ki tudja, miféle fajzat – mondogatta. – Úgy jött ide, egy szál ingben, mint egy koldusasszony, és ráadásul még beszélni sem tud. Nem való ez király feleségének.

Egy esztendő múlva kisfia született a néma királynénak. Csipkés pólyába bújtatták, s odafektették az édesanyja mellé az ágyra, de az még csak rá se mosolygott a gyerekére.

– Mondom én nektek, hogy szívtelen, gonosz teremtés ez! – mondta a király anyja. Alig várta, hogy beesteledjék, s amikor a királyné egy kicsit elszenderült, ellopta tőle a csecsemőt, egy lovas emberrel messze földre küldte dajkaságba, ő maga meg szaladt lélekszakadva a fiához.

– Most aztán te magad is meggyőződhetsz a feleséged komiszságáról! – kiáltotta. – Gonosz teremtés, nem elemésztette a kisfiacskáját!

De a király nem hitte a vádat, és nem engedte, hogy akár egy ujjal is bántsák a feleségét. Az meg csak ült, ült, és varrta az ingecskéket; aki gyerek volt a király udvarában, az mind neki gyűjtötte a csillagvirágot.

Telt-múlt az idő; egy esztendő múlva megint fia született a királynénak. Az öreg királyné megint ellopta tőle a csecsemőt, és megint vádat emelt ellene az uránál, de az most sem tudott hitelt adni az árulkodásnak.

– Lehetetlen, hogy ez a kedves, jó asszony ilyesmire vetemedjék mondta. – Ha nem volna néma, tudna védekezni, és napnál fényesebben kiderülne az ártatlansága.

Hanem amikor harmadévben is minden ugyanígy történt, és a gonosz anyós megint ellopta az újszülöttet, a király sem tehetett egyebet, átadta szegény asszonyt a bíróságnak.

Az csak állt némán a bírák előtt, kezében egy félig kész ingecskével, és meg sem rebbent az arca, amikor kimondták fölötte az ítéletet, hogy tűzhalált kell halnia.

Bevitték a poroszlók a siralomházba, de ő ott sem törődött semmi mással, csak az ingecskével, egész éjjel azt varrta sebes öltésekkel. Reggel pedig meghúzták a város harangjait, megverték a gyászdobokat, s kivitték a királynét a vesztőhelyre.

Fönt állt már a máglyán, karján a hat ingecskével; elkészült valamennyi, éppen csak a hatodiknak hiányzott az egyik ujja.

Még egyszer felolvasták az ítéletet, aztán előléptek a hóhérok, hogy meggyújtsák a tüzet.

Abban a pillanatban hat fehér pont tűnt fel a láthatáron: hat fehér hattyú bontakozott ki a kéklő égből.

A királyné meglátta őket, s nagyot dobbant a szíve örömében, mert tudta, hogy eljött a szabadulásuk.

Ezen a napon telt le a varázslat hat esztendeje.

A hattyúk köröztek egyet a máglya felett, aztán leereszkedtek, odaszálltak a királynéhoz, az meg sorra rájuk vetette a hat inget. Abban a pillanatban lepergett a tolluk, lehullott a hattyúbőrük; hat sudár, szép ifjú állt a máglya előtt, csak a legkisebbiknek lebegett fehér hattyúszárny a bal karja helyén.

A néma királyné pedig megszólalt a máglyán, és a hangja szebb volt a legszebb ezüstcsengő szavánál is:

– Édes férjem, most már beszélhetek. Letelt a hat esztendő, megváltottam testvéreimet a varázslattól; tudd meg hát: hamisan vádoltak, ártatlan vagyok, nem én emésztettem el a gyermekeimet, hanem a te szívtelen anyád rabolta el őket tőlem.

A király azon nyomban vallatóra fogta a háza népét. Egykettőre kiderült az igazság; előállt egy öreg szolga, és kivallotta, hová rejtette a kicsi királyfikat.

– Kegyelmezz nekem, uram királyom! – mondta, és odaborult a király trónusához. – Nem követtem el semmi rosszat, parancsra cselekedtem!

– Az bűnhődjék, aki ezt a gonoszságot kieszelte! – jelentette ki a király. S a bírák tűzhalálra ítélték az öreg királynét.

Az öreg szolga pedig tüstént lóra ült, nyargalt, ahogy csak bírt, és másnapra hazavitte a három gyönyörűséges kis királyfit. Szüleik boldogan ölelték a szívükre őket, és a királyné hat testvérével együtt talán ma is él, ha meg nem halt.

Tudom hogy nem illik ide a sok sok szép mese közé de sztem ennek is itt a helye :D

Lali:-Hol volt hol nem volt
Sanyi:-HOL?
Lali:-Sanyi ezerszer mondtam hogy ez csak egy fordulat
Sanyi:-ÚÚÚ fódulat
Lali:-Hol volt hol nem volt
Sanyi:-HOL?
Lali:-Sanyi akarsz mesét vagy nem akarsz mesét?
Sanyi:-ÚÚÚÚÚÚ hááá királynőset
Lali:-A királynő
Sanyi-KIRÁLYNŐ
Lali:-követet küldött az erdőben búsuló juhásznak, hogy jönne már fel, de tustént annak is a legnmagasabb tornyába(. . . )de tüstént
Sanyi:-FÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚ
Lali:-A juhász akit Sanyinak hívtak
Sanyi:-AZ ÉN VAGYOK
Lali:-Úgyvan
Lali:-Nem várakozott sokáig felment a a királynő palotájába
Lali:-Amúgy büdösen, koszosan befeküdt annak paplanos, paplanos, paplanjába
Lali-Nagyon közel feküdt őő a királynőhöz, odagyömöszintette fa**át annak tomporához
Sanyi:-A POPSIIIIÁHOZ TÁ, TÁ, TÁ, TÁ
Lali:-Úgynav
Lali:-Jaj, jaj ezaztán, ezasztán fenséges
Lali:-Azontúl a régi király lett a juhász és Sanyi lett a király
Sanyi:-SANYI A KIRÁLY, A KIRÁLY SANYI
Sanyi:-MÉGESSZER
Lali:-Nincs az az Isten
Sanyi:-HOZOK SÖRT
Lali:-Akko van
Sanyi:-MINNYÁÁÁ HOZOM, NYITOM MÁÁ
Sanyi:-MONDOD FŐNÖK?
Lali:-Melyiket?
Sanyi:-KIÁLYNŐSET
Lali:-A királynő hol volt hol nem
(. . . )
(. . . )
Sanyi:-VÉGE?
Lali:-Igen turbó változat
Sanyi:-PFÚÚÚÚÚÚ
Sanyi:-ADD VISSZA A SÖRÖM
Lali:-Jó Sanyika nyugi!!!
Lali:-A királynő egy darabig élt aztán élt, de mégsem élt
Lali:-Hú de szomorúú
Sanyi:-PFÚÚ SZOMOÚÚÚÚ

ez a legjobb mese :D

A mai mesém kicsit szomorú, de a leges leg kedvencem :)

A Bohóc
A Bohóc öregen és betegen feküdt az ágyában. Hirtelen neszezést hallott, majd tárult az ajtó, és belépett rajta a Vendég tetőtől talpig fekete selyembe öltözve. Csuklya takarta arcát, de valami bizarr derengést mégis átengedett. Ezüst kaszája megcsillant a gyertya fényében.
Gondolom, nem kell elmondanom, hogy kiről van szó.
– Mennünk kell – szólt.
– Valami tévedés van itt, kérem – felelt a Bohóc. – Mi ugyanis nem szoktunk meghalni. Látott már felravatalozott embert krumpliorral? Hogy nézne már ki egy olyan temetés, ahol állandóan hasra esnek a koporsóvivők, ahol habostortával dobálóznak a gyászolók. Furcsa lenne, nem?
A Vendég kicsit elbizonytalanodott.
– Van valami abban, amit mond, de nézzen magára… Hónapok óta fekszik ebben a dohos szobában, és küzdelmet folytat minden lélegzetvételért. Lát itt csillogó szemű gyerekeket? És a nők? Hol van most az a sok gyönyörű nő? Talán mégis az lenne a legjobb, ha velem jönne – a Bohóc vállára tette a kezét. – Majdcsak megoldjuk valahogy azt a temetést.
A Bohóc a fal felé fordult, és kitörölt egy könnycseppet a szeméből.
– Ó, a gyermekek és a nők… Lehet egy utolsó kívánságom? – a Vendég bólintott. – Azt szeretném, ha egyszer még kigyúlnának a fények, hallhatnám a tapsot és nevetést. Többre nem vágyom.
– Legyen, de siessünk.
A Bohóc felkelt az ágyból, és elcsoszogott a szekrényig. Közben rázta a köhögés, és vér jelent meg a szája szélén.
– Legalább nem kell kirúzsoznom magam – motyogta, miközben egy hatalmas bőröndöt ráncigált elő.
Kinyitotta, és elővett egy tükröt. Vastagon bekente magát fehér púderral, szemöldökét kihúzta egy darab szénnel, és nekilátott öltözködni. Előkerült a hatalmas cipő, leporolta csíkos nadrágját, sárga inget vett, és hozzá egy narancsszín nyakkendőt. Szüksége volt még egy sétapálcára támasztéknak, felkötötte piros orrát, és vette a kalapját.
– Kész? – kérdezte a vendég.
– A hangszer! Majdnem elfelejtettem a hangszert! – kihúzott a bőrönd mélyéről egy kis trombitát. – Sajnos erre most nem lesz szükség – sóhajtotta, és a hóna alá csapott egy hegedűtokot.

A Vendég intett egyet, és eltűnt a szoba. A porond bejáratánál álltak, körülöttük artisták, bűvészek és állatidomárok készültek a jelenésükre. Az ideges porondmester odaugrott a Bohóchoz, és megrángatta az ingujját.
– Te jössz, Alfred, készen állsz? Elég rossz bőrben vagy, hosszú volt az éjszaka?
– A leghosszabb…
Kilépett a fényre, és széttárt karokkal szaladni kezdett. Már majdnem a porond közepéig jutott, amikor úgy érezte, mintha kést döftek volna a mellkasába. Elvágódott, és a lendülettől csúszott még vagy egy métert a porban. Miközben próbált egy csepp levegőt a tüdejébe préselni, hangokat hallott. Kinyitotta a szemét, és körülnézett: a nézőtéren csillogó szemű gyermekek nevettek, és gyönyörű nők tapsoltak mosolyogva.
– Bravó! Bravó! – kiabálta mindenki. – Éljen Alfred!
Felülni még nem volt ereje, de a hegedűt a vállához emelte, és elkezdett játszani. Szomorú dallam tört fel a hangszerből, először akadozva, hullámozva, mint a tenger, majd elsimult akár egy védett öböl vize. Nem állt itt meg, hanem egy csobogó forrás hangjait varázsolták elő ujjai. Ekkor már maga alá tudta húzni a térdeit, és felállt. Kicsit bizonytalan volt még, de az ütemes taps mintha megtámasztotta volna. Átváltott keringőbe, és könnyű léptekkel odatáncolt az artista létrájához, felmászott rajta, de úgy, hogy sem a játékot, sem a pörgést nem hagyta abba.?Hosszan kitartott egy hangot, ahogy zuhanni kezdett lefelé, és pont akkor húzta a tust, amikor az odakészített habostorták közé pottyant.
Hatalmas tapsvihar tört ki, a gyerekek felugráltak a helyükről, a nők mosolya pedig túlragyogta a reflektorokat. A Bohóc kimászott a tortahalomból, széttárta kezeit és torkaszakadtából kiabált:
– Igen, igen! Szeretlek mindannyiótokat! – és nem érezte már szükségesnek, hogy azt a néhány könnycseppet kitörölje a szeméből.
A porond mögött már várta a Vendég.
– Mehetünk? – kérdezte.
– Hova? – csodálkozott a Bohóc.
– Tudja, a temetés…
A Bohóc ekkor levette a kalapját. A haja koromfekete volt. Fogott egy törülközőt, és letörölte az arcáról a púdert. Nem nézett ki még harminc évesnek sem.
– Hé, Alvaro! – kiáltott oda a porondmesternek, és a Vendégre mutatott. – Ismered te ezt a bohócot?
– Én ugyan nem.
– Én sem, úgyhogy jobb lenne, ha valaki kikísérné, mert még kárt tesz valakiben avval a hegyes micsodával.
– De kérem, én… – kezdte a Vendég, folytatni azonban nem tudta, mert az erőművész kipenderítette a hátsó kijáraton a grabancánál fogva.
Hát ezért nem lehet látni felravatalozott embert krumpliorral

A lány a világ végén

Volt egyszer egy király, akinek királysága a világ végével volt határos. Búslakodott is sokat emiatt, hiszen míg más országok rendes népekkel tudnak háborúzni, ő csak a szakadék mélyén kavargó ködbe hajigálhatott kavicsokat.
Sokat üldögélt a szédítő peremen, és nézte alant a fehér gomolygást.
– Ha valóban ez a hely lenne a legutolsó a földön – gondolta magában –, akkor mi tartja helyükön ezeket a sziklákat? Mit takar a köd, és miért van egyáltalán köd, ahol nem lenne szabad már semminek sem lennie?
Gondolkozott hetekig, hónapokig. Már tövig rágta a körmeit, már hideg borogatással kellett hűsíteni izzó halántékát, de nem találta a megoldást. Kidoboltatta hát, szerte az országban, hogy annak adja leánya kezét és ami még ezzel jár, aki fel tudja deríteni az ismeretlent, aki bizonyossággal tud szolgálni számára.
Jöttek is messzi földről mindenféle népek. Páncélos lovagok, nemesi családok másodszülöttei, jöttek kereskedők, vándorkomédiások és szélhámosok is, de ahogy lenéztek a mélybe, mindnek elment a kedve az uralkodástól.
Volt egy legény, legszegényebb a földönfutók közt. Meghallotta ő is a hívást, rágyújtott egyből gyökérpipájára, majd megpödörte a bajszát:
– Nincs házam, nincs anyám, nincs szeretőm. Ha kudarcot vallok, legfeljebb nyomorult életem vész kárba, ha belekapaszkodom egy angyal lábaiba, akkor még az se! – teleszedte tarisznyáját útmenti sóskával, majd nekiveselkedett, és meg sem állt a királyi udvarig. Az őrök először nem akarták beengedni a trónterembe.
– Tenéked lenne annyi bátorságod, mint senki másnak? – kérdezték. – Te kelnél át a sűrű felhőkön? Hordd el magad, vagy miszlikbe aprítalak, és a kutyák elé szórom csontjaid!
– Nem úgy van az, jó uram! – húzta ki magát a legény – Vesd le díszes ruháid, és támaszd bárdod a terem sarkába. Akkor majd meglátjuk, hogy ki az emberebb!
Na, erre már nem volt mit felelni. Tárult az ajtó, és beléphetett a díszes terembe, ahol térdre borult.
– Uram, királyom! Életem, halálom…
– A lényeget mondjad, fiam – szakította félbe a király –, mert nincs időnk a maflákra. Honnan merítetted a bátorságot, hogy színem elé járulj?
– Szedje össze nékem az összes ártatlan leányt az országban, olyan kötelet fonatok a hajukból, amilyet nem látott még a világ! Egyik végét a legvénebb diófához kötözöm, a másikon pedig leereszkedem a szakadékba. Ha visszatértem, uram fülébe súgom, amit odalent láttam.
– Azt mondod? – kérdezte csodálkozva a király.
– Azt hát! – felelte a legény, és már nyújtotta volna a kezét parolára, de elszégyellte magát, és csak a bajuszát pödörte meg újfent.
Egybeterelték hát az összes szüzet, és kopaszra nyírták mind. Hét napon és éjjelen keresztül fonták az asszonyok a kötelet, amit huszonhét ökör vonszolt a világ peremére. Oda is kötözték az egyik végét a legvénebb diófához kilencszeres csomóval, a másikat pedig lebocsátották a mélybe.
Jól megrángatta a legény a kötelet, oszt’ elkezdett ereszkedni lefelé. Ereszkedett, míg erejéből futotta. Talált akkor egy kis párkányt, ahol megpihenhetett. Vacsorára csak fonnyadt sóska jutott, de megette jó étvággyal, és már csukódtak is le szemei.
Másnap elért a köd határához. Felnézett a magasba, és hangyáknak tűntek mind a kíváncsiskodók, kik szemükkel kísérték útján. Körbevette őt a fehérség, hideg és sikamlós lett a levegő. Nem látott az orra hegyéig sem. Mászott csak, rendületlenül mászott egészen, amíg el nem szakadt a kötél. Hogy, hogynem, az egyik leány, kinek beléfonták a haját, nem volt annyira ártatlan, mint ahogy az anyja tudta. Nem is volt képes megtartani a legényt, szétfoszlott a kezében, ahogy a kötélnek ahhoz a részéhez ért.
– Kitől búcsúzzam most? – gondolkozott zuhanás közben. – Nincs házam, nincs anyám, nincs szeretőm. Búcsúzom akkor a napfénytől, búcsúzom attól a bűnös leánytól, ki a vesztemet okozta.
Épp itt tartott a búcsúzkodással, amikor egy zöld szalagot látott meg maga alatt. Folyó volt az, ő pedig hangos csobbanással elmerült benne, és lesüllyedt egészen a fenekéig. Ott zöld halak vették körül, nekifeszültek a hátukkal, felszínre tolták, majd kilökték őt a partra. Ott megjelent egy zöld szemű macska, és intett, hogy kövesse. Zöld erdőkön és zöld mezőkön át vezette egy házikóig. Belépett a zöld kapun, és meglátott egy zöld szemű leányt.
Ha még csak a szeme lett volna zöld!
Ahogy félénken elmosolyodott az a leány, szemeinek fénye beragyogta a szobát, és a kert virágai elfordították arcukat a naptól. Az ablak köré gyűltek mind, hogy fürödjenek az ő fényében.

– Ejha! – gondolta magában a legény. – Ilyet sem látni minden nap – majd hangosan hozzátette:
– Hát téged meg honnan szalajtottak?
– Vártalak már – felelte a leány szemeit lesütve. – Gyere most, hadd mutassam meg, amit látni akarsz.
Kimentek a házból, és elindultak egy keskeny ösvényen. A lány belékarolt, és mesélni kezdett:
– Ez a hely, ahol most vagyunk, igazából nem létezik. Láthatatlanul lebeg a semmi és a valami közt, de neked megmutatja magát, mert elmerészkedtél idáig. Olyan, mint az a vékony sáv, az álom és ébredés közt, ahol a csodák történnek. Elvezetlek a világ végére, de csak egy pillantást vehetsz reá, mert ha sokáig nézed, magába szippantja a lelked – ekkor elértek egy patak partjára, amin íves fahíd vezetett át. – Innen magadnak kell menned, de adok egy csókot, hogy visszatalálj.
Megcsókolta a legényt, aki fejébe húzta kalapját, megpödörte bajszát, és szó nélkül útnak eredt. Az ösvény folytatódott még egy darabig, majd embernyi kőfal állta el az útját. Felkapaszkodott, és átnézett a túloldalra.
Amit látott, az a legsötétebb éjszaka volt. Spirál alakban hullott bele a világból kiszüremlő fény, és minél többet szívott magába, annál nagyobb és feketébb lett. Úgy érezte, feje tetejére állt minden, és ő függ a semmi közepén. Belekapaszkodott egy kósza fénysugárba, ami rögtön húzni kezdte maga után, hogy együtt oldódjanak fel a semmiben, de akkor valami elkezdte égetni az arcát. Ahogy odakapott, elvesztette az egyensúlyát, és visszazuhant a földre.
– Hű, az anyád keservit! – kiáltotta, majd leporolta a ruháját, és visszament a lányhoz.
– Láttad, amit látnod kellett? – kérdezte az.
– Láttam biza, hogy vakultam volna meg! Mekkora ez a föld?
– Éppen akkora, hogy ketten elférünk rajta. Maradj velem, és soha nem ér el a tél hidege.
– Hírt kell vinnem a királynak. Ha megkapom a koronát, visszajövök érted, és házamba vezetlek.
– Nem teheted, mert itt az idő sokkal gyorsabban múlik, mint odafent. Akkor születtem, amikor elkezdtél mászni lefelé. Testem bimbózni kezdett, mikor elszakadt a köteled, és épp eladósorba kerültem, ahogy téged magába fogadott a folyó. Ha most felkúszol a sziklákon, még a felhőkig sem fogsz érni, mire én ráncos öregasszony leszek, és nem látod meg a peremet, csak miután hideg testem porrá omlott – ám smaragdszín könnyei sem indították meg a legényt.
– Hazug és gyönyörű teremtés vagy! – mondta nevetve.
– Kettőt sem fogsz pislogni, mire visszatérek.
– Nem lesz hova visszatérned, mert ez a föld is elenyészik. Te vagy az első, te vagy az egyetlen, aki láthatta. Az utánad következők abba a feketeségbe fognak zuhanni, amit magad is láthattál. Mondtam, hogy ez a hely nem létezik, ha mégis, akkor csak most és csak egyszer.
A legény megvonta a vállát, és elindult. Hamar meglelte a sziklát, és kötele nem lévén, mászni kezdte a csupasz falat. Három napba tellett, mire elérte a felhők alját. Visszanézett onnan a talpalatnyira zsugorodott földre, és egy töpörödött alakot látott. Még ki lehetett venni, ahogy hosszú fehér haját cibálja a szél. Elszorult a torka, ahogy megértette az igazságot, de kúszott tovább. A hideg ködpára elmosta könnyeit, és a kibukkanó nap keményre szárította arcvonásait.
Erejének végére járt, mire felért. Éljenző tömeg fogadta, és erős kezek segítették át a peremen. Megmosdatták, takaros ruhákba öltöztették, és betámogatták a trónterembe.
– Visszatértél, édes fiam! – örvendezett a király. – Gyere, súgd fülembe akkor, amit láttál.
– Amit láttam, azt nem merem súgni, csak kiáltani szerte a világba – felelt a legény. – A felhők alatt a halálnak országa van. Soha ne merészkedjen senki oda, mert én voltam az egyetlen, aki még visszatérhetett.
– A hír, mit hoztál, nem boldogít, de megnyugtatja lelkem. Vedd hát jutalmad.
A király intésére egy lefátyolozott leányt kísért be két udvarhölgy. A legény odalépett hozzá, és elvonta arcáról a vékony szövetet. Zöld szemeket látott, amiket rögtön felismert.
– Te vagy az! – kiáltotta, és karjaiba zárta a leányt.
Hogy valóban azt látta-e, amire vágyott, vagy csak a téboly varázsolta elé a leány arcát, azt mi már sohasem fogjuk megtudni.

Az összetört mese :

A seregély szorgalmasan csipegette a szőlőt, amikor észrevett valamit a fűben. Egy kis teremtmény zokogott, hüppögött és sóhajtozott odalent. Hófehér volt rajta minden: az egész ruhája, cipője és a reszkető szárnyacskái is. Csak csöpp lábai pompáztak üdítő rózsaszínben, és kökény szemei varázsolták elé a hajnal első jeleit.
Elgondolkozott, hogy illendő-e valakit megzavarni fájdalmában, de győzött benne végül a segíteni akarás. Odalépett hozzá, zavartan köhintett néhányat, megköszörülte a torkát kétszer-háromszor, de az apróság még akkor sem vett tudomást róla.
– Kicsi lány, miért sírsz? – kérdezte összeszedve minden bátorságát.
– Nem vagyok lány – felelt az, és az egyik szárnyával letörölte könnyeit.
– Pedig pont úgy nézel ki, mint egy kislány szárnyakkal.
– Tündér vagyok, a tündérek pedig nem fiúk vagy lányok, hanem tündérek. Azért nézek úgy ki, mint egy kislány, mert ha varangyos békára hasonlítanék vagy egy szőrös félszemű kalózra, akkor nem szeretnének a gyerekek, és nem hallgatnák végig a mesémet.
– Akkor miért nem mesélsz most valakinek ahelyett, hogy itt sírdogálsz a hangyák közt?
– Brühühű! – a tündér lehajtotta a fejét, összehúzta magát egészen kicsire, és betakarta magát a szárnyaival. Pont úgy nézett ki, mint egy reszkető pingponglabda.
Szegény seregély most már végképp nem tudta, hogy mit tegyen, körbejárta néhányszor, majd megbökdöste kicsit.
– Na – mondta kedvesen.
– Na mi? – kérdezett vissza a tündér, kidugva egy kicsit a fejét a szárnyai alól.
– Azt akartam mondani ezzel, hogy biztos ki tudnánk találni valamit, ha elmondanád…
– Ó, hát ez az! Egy mesét kellene kitalálni, különben végem.
– Kis tündér, azt mondtad, hogy mesélni szoktál. Nem emlékszel egyikre sem?
A tündér lassan felült, megigazította aranyszőke haját, pislogott néhányat, és egy pillanatra még el is mosolyodott.
– Vannak gyerekek, akiknek ezen a földön már senki sem mesélhet többet. Nekik viszem az utolsót, mielőtt útra kelnek velem. Ez a mese egy kristályba van zárva, ami egyszer csak megelevenedik, feltárul, ami benne van. Nekem csak mosolyognom kell, és kézen fogni őt, ha itt az idő… ahogy röpültem, találkoztam egy pillangóval, gyönyörű pillangó volt, és táncolni akart velem. Nem tudtam nemet mondani, és körbe-körbe forogtunk a magasban. Zuhantunk, és újra emelkedtünk. Egy pillanatra közel került hozzám, és elejtettem a kristályt. Darabokra tört, kis szilánkokra. Az a kislány pedig nagyon beteg és vár engem. Ha nem tudok mesélni neki, akkor nem találja meg az utat. Hiába ártatlan, nem léphet be a fény termeibe. Mit tegyek, mondd meg, mit tegyek?
– Majd összeszedem azokat a darabokat, és elvisszük a kislánynak. Mindig leejtek eléd egyet, és mondod, ami eszedbe jut.
– És ha nem jut eszembe semmi?
– Vannak barátaim, akik segíthetnek. Itt van például a kutya. Ő az emberekkel lakik, biztos ismeri a meséiket is.
Több se kellett, csak annyi, hogy a tündér rendbe szedje magát valamennyire. Felkerekedtek, és megkeresték a kutyát.
– Szia – mondta a seregély. – Nagyon nagy bajban vagyunk. Ez a tündér összetört egy mesét.
A kutya kiejtette a szájából a csontot.
– Hogy lehet egy mesét összetörni?
– Pont úgy, ahogy ezt leejtetted. Egy pillanatig másra figyelsz, és vége… csak a csont többet bír ki – felelt szomorúan a tündér.
– Nem lesz semmi baj – próbálta megnyugtatni a kutya. – A kis gazdám minden este elmondja nekem a mesét, amivel az anyukája próbálta meg elaltatni.
– Jaj de jó! – tapsikolt a tündér. – Akkor most mondj egyet, kérlek!
– Hát… hmm, volt egyszer egy gonosz mostoha, aki elindult világot látni…
– Ez biztos?
– A mostohára világosan emlékszem, és tücsök is volt benne… Igen. A tücsök hegedült, a mostoha pedig hallgatta.
– Akkor együtt mentek világgá?
– Azt már nem tudom, de talán megkérdezhetnénk őt magát.
– A tücsök! – ragyogott fel a seregély szeme. – Ő biztos tud segíteni nekünk. Egy mesehősre van szükségünk.
– Egy mesére – jegyezte meg a tündér.