Vidám verset szeretnék írni

Vidám verset szeretnék írni,
Minden bánatomat mosolyogva bírni.
Veres napfelkeltét nagy vidáman várni
Madarakkal az égben mindig együtt szállni.

Mert én boldog szeretnék lenni
Rövid életemet szeretettel élni.
Bolondságokra időt fecsérelni,
Mert egy vidám verset szeretnék írni.

Hiszem, hogy odafenn van, aki segít
S nékem tán sok örömet merít.
Hiszem, hogy van szeretet, és boldog a világ
Mosolygok akkor, ha a szél arcomba vág.

Mert szeretek élni, szeretek szeretni,
Bajbajutottaknak kenyeret szerezni.
Keresni a jót és találni a szépet,
Látni a nagy csodát: milyen szép az élet.

Gój motoros
 

Wass Albert


Hontalanság hitvallása

Hontalan vagyok,
mert vallom, hogy a gondolat szabad,
mert hazám ott van a Kárpátok alatt
és népem a magyar.

Hontalan vagyok
mert hirdetem, hogy testvér minden ember
s hogy egymásra kell, leljen végre egyszer
mindenki, aki jót akar.

Hontalan vagyok
mert hiszek jóban, igazban, szépben.
Minden vallásban és minden népben
és Istenben, kié a diadal.

Hontalan vagyok
de vallom rendületlenül, hogy Õ az út s az élet
és maradok ez úton, míg csak élek
töretlen hittel ember és magyar.

Anyukám


Az éjjel gyönyörű álmot láttam
Álmomban a gyerekkoromban jártam
Újra védtelen gyerekként éltem
Sötétben rettegve, sírva féltem

Magányban szipogtam, zokogtam búsan
Félve az éjtől, paplan alá bújtam
Éreztem nem védhet meg senki
Álmomban felnőtt akartam lenni

Ekkor fény tört át a szobán
Belépett a kedves, az anyukám
Fejemre téve óvó kezét
Söpörte el a gyötrő veszélyt

Megnyugodva szenderedtem el
Hisz Ő óvott, ki szült, s felnevelt
Álmomban újra boldogan éltem
Anyukám mellett senkitől sem féltem

Wass Albert

Záróvers

Hajótörött vagyok a tengeren.
Palackomat a tengerbe vetem.
Belesóhajtottam a sorsomat,
félelmemet és sok bús gondomat.
S most száz pecséttel elzárt bánatom
a hullámok kedvének átadom.
Merül, örökre tán, a mélybe le
s aranyhalacskák játszanak vele.
De lehet, hogy még perce jõ neki,
s egy bús hullám majd egyszer fölveti.
S kidobja egy kéz – tán az istené –
egy gondtalan kor lábai elé.
Borzadtan olvassák, kik rátalálnak
és úgy suttogják döbbenve, egymásnak.
"Valahol szörnyû vihar lehetett...
S a viharban egy nemzet elveszett...!"

Petőfi Sándor

Temetésre szól az ének...

Temetésre szól az ének,
Temetőbe kit kisérnek?
Akárki! már nem földi rab,
Nálam százszorta boldogabb.

Itt viszik az ablak alatt;
Be sok ember sírva fakadt!
Mért nem visznek engemet ki,
Legalább nem sírna senki.

Lélekszerelem

Lélekszerelem … Elmerültem éppen
álom s ébrenlét között,
agymba kékfényű
félhomály költözött.

Még felfogtam a szellő
táncát a függönyön,
s éreztem, ahogy a Tavasz
végigsiklik a bőrömön.

Téboly s valóság
határán félúton,
felvillant egy emlék,
s belépett az ablakon.

Mosolyod elindult,
s virágokat szórt Rám,
Kezed érintésén
tovatünt a magány.

Szemed forró tüzét
lelkembe olvasztva
vágytam Veled égni
hamuvá porladva.

Homályos hajnalon
keresem arcodat,
kezem örökké
csak utánad kutat…

Mégsem fonom köréd
szerelmesen karom,
csókjaid sem érzem
remegő ajkamon…

… Anyagtalan éter
miből alkottalak,
egy árnyék a falon,
egy foszlány, egy gondolat…

Csak a lelkemben élsz,
csak álmomban szeretsz…
Éber létpercekben
tűnik a képzelet.

Eltompulva várlak
álom s valóság között,
két világ határán
anyaglétünk fölött.

Várom, hogy megtalálj
túl az érzékeken,
kereslek örökké
messze az éteren…

igen, nagyon szép!