A császár új ruhája
 

Hajdanában, öreg időkben, élt egy hatalmas császár, aki a díszes, szép ruhákat becsülte a legtöbbre a világon. Arra költötte minden pénzét, hogy szebbnél szebb ruhákban pompázhasson.
Nem örült derék hadseregének, színházba sem kívánkozott, még kocsikázni sem akart az erdőben, ha új ruháját nyomban nem mutogathatta. Más-más ruhát öltött a nap minden órájában; ahogy más becsületes királyról mindig azt hallani: "Most éppen az ország dolgairól tanácskozik" - erről a császárról mást se mondtak: "Most éppen öltözködik."
Vidám volt az élet a császár városában; odatódult messze földről a sok takács, szabó, szövőasszony.
Egy nap aztán két csaló állított be a császári palotába. Azt mondták magukról, hogy takácsok, s olyan kelmét tudnak szőni, hogy a kerek világon nincs hozzá fogható. Nemcsak hogy páratlanul szép a színe meg a mintája, de van egy bűvös tulajdonsága is: akik méltatlanok a tisztségükre, vagy buták, mint a föld, azok előtt láthatatlanná válik a kelme.
"Ez volna még csak a nagyszerű ruha! - gondolta a császár. - Felölteném, s egyszeribe megtudnám, kik azok az országomban, akik méltatlanok a tisztségükre, vagy buták, mint a föld. Megszövetem azt a kelmét!"
És kiszámoltatott a kincstárából száz csengő aranyat a csalóknak, megparancsolva nekik, hogy nyomban lássanak munkához.
Azok föl is állítottak két szövőszéket, s úgy tettek, mintha dolgoznának, de persze csak a levegőt szövögették. Odahordatták a legfinomabb selymeket, aranyfonalakat, de mindent a zsebükbe gyömöszöltek, és buzgón dolgoztak az üres szövőszéken, szőtték a levegőt sokszor késő éjszakáig.
- Megnézem, mennyire haladtak a munkával - mondta egy napon a császár. Bizony egy kicsit furcsán érezte magát, mert eszébe jutott a kelme bűvös tulajdonsága; neki magának ugyan nem kellett tartania attól, hogy a kelme tisztségére méltatlannak vagy ostobának mutatja, de azért jobbnak látta, ha előbb odaküld valakit megnézni, miféle is az a kelme.
A városban, persze, mindenki hallott már a kelme bűvös tulajdonságáról, s előre várták, hogy megtudják: nem haszontalan vagy ostoba ember-e a szomszédjuk.
- Előbb az én derék, öreg miniszteremet küldöm be a takácsokhoz - határozta el a császár. - Meglátja ő mindjárt, milyen az a kelme, mert nagy eszű ember, és méltó a tisztségére.
Bement hát a derék, öreg miniszter a takácsok szobájába; ott ült a két csaló az üres szövőszék előtt, és buzgón szőtte a semmit.
- Uramisten - rémült meg a miniszter, amikor belépett -, én bizony semmit sem látok! - És meresztette a szemét, meg is dörzsölte, de hiába. Hanem persze nem árulta el magát.
A két csaló nyájasan közelebb tessékelte, s azt tudakolta, hogy tetszik a bűvös kelme: szép-e a színe, finom-e a mintája. A szegény öreg miniszter csak bámulta a szövőszéket; de bizony nem látott semmit.
Nem hát, hiszen a levegőt senki se láthatja!
"Istenem, istenem - töprengett magában a szegény miniszter -, hát csakugyan buta volnék, mint a föld? Ezt bizony nem tudtam, de ne tudja meg más se! És hogy méltatlan volnék a tisztségemre? Nem, nem árulom el, hogy semmit se látok!"
- No, hogy tetszik? - kérdezte az egyik csaló, miközben fürgén járt a keze.
- Nagyon szép Csodálatosan finom! - felelte az öreg miniszter, s még a pápaszemét is az orrára biggyesztette. - Gyönyörű a mintája, páratlanul szép a színe. Majd megmondom a felséges császárnak, hogy nekem nagyon tetszik.
- Nagy örömet szerez vele - mondták a takácsok, aztán apróra elmagyarázták a szövés mintáját és a színeit. Az öreg miniszter hegyezte a fülét, hogy szóról szóra elmondhassa a császárnak. El is mondta.
A csalók most még több pénzt, selymet és aranyat kértek, azt mondták, szükségük van rá a munkához. Megint zsebre gyömöszöltek mindent s szőtték tovább a semmit.
Hamarosan egy másik rangos udvari embert küldött a császár a takácsokhoz, a főhopmestert: nézze meg, mennyire haladtak a munkával, mikor készül el a kelme. Ez a rangos úr is úgy járt, mint a miniszter: nézett, meresztette a szemét, de mert ahol semmi sincs, ott semmit se látni, hát ő se látott egyebet az üres szövőszéknél.
- Ugye, gyönyörű ez a kelme? - kérdezték a csalók, s neki is elmagyarázták a mintát, ami ott se volt.
"Buta nem vagyok! - mondta magában a főhopmester. - Akkor hát méltatlan vagyok a tisztségemre. Bizony különös, de ezt nem kell megtudnia senkinek." Magasztalta hát a kelmét, amit nem látott, nem győzte dicsérni szép színeit, pompás mintáját.
- Valóban gyönyörű! - jelentette a császárnak.
A városban másról se beszél a nép, mint a csodálatos kelméről.
Végre a császár is rászánta magát, hogy megnézze, még szövés közben. Válogatott kíséretével - köztük volt a derék miniszter meg a főhopmester is - benyitott a furfangos takácsokhoz, akik serény kézzel szőtték a levegőt az üres szövőszéken.
- Ugye, gyönyörű, felséges uram? - kérdezte a két rangos udvari ember, aki előzőleg már járt ott. - Látja felséged a páratlan mintáját, a csodálatos színeit? - S az üres szövőszékre mutattak, mert azt hitték, a többiek látják a kelmét.
"Micsoda?! - gondolta ijedten a császár. - Hiszen ez szörnyűség! Buta volnék, mint a föld? Vagy méltatlan a császári trónra? Rettenetes dolog!" De fennhangon azt mondta:
- Szép, csakugyan szép. Megnyerte felséges tetszésemet. - Elégedetten bólintott, és meresztette szemét az üres szövőszékre, nehogy megtudják, hogy semmit se lát. Fényes kísérete ugyanúgy tett: nézték a szövőszéket, mintha láttak volna rajta valamit, s nagy buzgón bólogattak:
- Gyönyörű, gyönyörű! - És azt tanácsolták a császárnak, hogy a küszöbön álló fényes ünnepi körmenetre vegye föl először a csodálatos ruhát. - Remek, pompás, csodálatos! - járta körbe; mindenki szívből örült, és a császár nyomban kinevezte a két csalót "császári udvari főtakácsnak", s lovagrendet tűzött a gomblyukukba.
A körmenet előtti napon hajnalig virrasztott a két takács; nagy sereg gyertyát gyújtottak, hadd lássa odalenn a nép, milyen nagyon iparkodnak a császár új ruhájával. Aztán úgy tettek, mintha leemelnék a kelmét a szövőszékről, nagy ollókkal szabdalták, teregették a semmit, varrótűket villogtattak a levegőben, s jelentették:
- Elkészült a felséges császár új ruhája!
A császár maga ment a takácsokhoz fényes kísérettel; a két csaló magasra emelte a karját, mintha tartana valamit, s buzgón sürgött-forgott:
- Tessék a nadrág! Tessék a kabát! Tessék a palást. Könnyű, mint a pókháló, aki viseli, úgy érzi, mintha semmi sem volna rajta, de hát éppen az a nagyszerű.
- Bizony, az a nagyszerű - bólintottak rá a rangos urak, de nem láttak semmit, mert a levegőt senki se láthatja.
- Kérjük felségedet, kegyeskedjék levetni a felsőruháit, hadd adjuk fel az újat itt a tükör előtt! - serénykedtek a takácsok.
A császár levetette a ruháját, s a csalók úgy tettek, mintha az új ruha darabjait sorra ráadnák; megfogták a derekát, köréjé csavartak valamit - ez lett volna az uszály.
A császár irgett-forgott a tükör előtt.
- Ó, milyen jól illik, felség! Mintha ráöntötték volna! - lelkendezett a császár kísérete. - Páratlan a mintája, pompásak a színei! Sose láttunk hozzá foghatót!
- Odakinn már várnak a szolgák a selyemmennyezettel, amit majd felséged fölé tartanak a körmeneten - jelentette a császárnak a fő-főudvarmester.
- Megyek, már készen vagyok! - mondta a császár. - Ugye, jól festek? - Megint odaállt a tükör elé, s úgy tett, mintha, apróra szemügyre venné az új ruhát.
A kamarás urak, akiknek az volt a tisztségük, hogy a császár uszályát vigyék, lehajoltak, mintha fölemelnék az uszályt, sürögtek-forogtak, úgy tettek; mintha vinnének valamit, mert persze ők se merték elárulni, hogy semmit se látnak.
Elindult hát a császár a körmenettel, méltóságosan lépkedett a selyemmennyezet alatt.
A nép pedig mind az utcán meg az ablakokban tolongott, és azt kiáltotta - Milyen gyönyörű a császár új ruhája! Milyen gazdag az uszálya, s milyen jól illik neki! - Senki se merte megvallani, hogy nem lát semmit, hiszen akkor a többiek tisztességére méltatlannak vagy földbutának tartanák. A császárnak még egy ruháját se csodálták meg ennyire.
- De hiszen nincs is rajta semmi! - szólalt meg egyszer csak egy kisgyerek.
- Emberek, halljátok, mit mond az ártatlanság? - súgta az apja a többiek fülébe, amit a gyermek mondott.
- Nincs is rajta semmi! Ez a kisgyerek azt mondja, hogy nincsen rajta semmi!
- Nincs is ruha a császáron! - rivalgott fel végül a tengernyi tömeg. A császár nagyon megütközött ezen; maga is úgy vélte, hogy igazat mondanak, de azt gondolta "Most már tovább kell mennem, nem futhatok haza szégyenszemre!"
És még peckesebben lépegetett fényes kísérete élén, a kamarás urak pedig még buzgóbban vitték mögötte palástja uszályát - a levegőt.

Köszi a mesét :)

Szivesen, természetesen :) Örülök, ha örömet szerezhetek ;)

érdekes volt :)

...és tanulságos is szerintem :o
Mindjárt kotrok még egyet Andersen gyöngyszemei közül :)

A százszorszép
 

Hallgass ide, mesét mondok!
Kinn a faluvégen, a dűlőút szélén, állt egy takaros kis parasztház - biztosan láttad te is arra jártodban. A ház előtt virágoskert pompázott, körülötte léckerítés; azon túl árok húzódott, s az árokparti zsenge fűben egy kis százszorszép bontogatta szirmait. Melegen simogatta a nap, akár a kert pompás díszvirágait, s a szerény kis virág szinte szemlátomást nyúlott, erősödött. Egy reggel aztán kitárta valamennyi fehér-rózsaszín, apró szirmát, megmutatta porzóinak sárga gombját - mintha egy arany napocskát rózsás sugarak vettek volna körül. A kis százszorszépnek eszébe se jutott, hogy ő csak egy szegényes ruhájú mezei virág, hogy észre se veszik a fű között; boldog volt és elégedett, hálásan fordult a meleg nap felé, nézte sugaras arcát, és hallgatta a magasban szántó pacsirta énekét.
Ünnepi öröm töltötte el, mintha vasárnap lett volna, pedig éppen hétfő volt; a gyerekek iskolában ültek és tanultak; a százszorszép is tanult, ahogy ott üldögélt kis zöld szárán az árokparti fűben: tanult a naptól meg a természettől, s csordultig telt a szíve hálával. A pacsirtát hallgatta, úgy érezte, azt mondja el énekében, amit ő is érez; áhítattal nézett föl a boldog madárra, amely énekelni is tud meg röpülni is, de irigység nem volt a szívében, nem bánkódott, hogy neki egyiket se adta meg a természet. "Látok és hallok, ez elég! - gondolta magában. - Simogat a nap, elfutóban megcsókol a szél. Kívánhatok-e többet?"
A kerítésen belül mereven állt a sok előkelő virág, mintha nyársat nyelt volna; minél kevesebb illatot árasztottak, annál gőgösebben vetették föl a fejüket. A pünkösdi rózsák földuzzasztották az arcukat, hogy nagyobbak legyenek, mint a rózsák, pedig hát nem a nagyság teszi a virágot. A tulipánok csodálatos színekben pompáztak, s ezt ők is tudták, hát kihúzták magukat, hogy mindenki láthassa őket. Persze észre se vették az árokparton virágzó százszorszépet, de az annál többet gyönyörködött bennük. "Milyen pompásak, milyen előkelők! Az a szép hangú madár biztosan leszáll közébök, és meglátogatja őket. De jó, hogy ilyen közel születtem, és láthatom ezt a pompát!"
Még végig se gondolta, egyszer csak árnyék borult fölébe: a pacsirta ereszkedett alá a magasból. Csakhogy nem a pünkösdi rózsák meg tulipánok közé, nem bizony, hanem egyenest a kis százszorszép mellé, akit szinte elkábított az öröm.
A szép hangú madár körültáncolta, és azt énekelte:
- Milyen lágy ez a zsenge fű! És milyen gyönyörű ez a kis százszorszép, igazán megérdemli a nevét! Arany a szíve, ezüst-rózsaszín a ruhája!
Boldog volt a kis százszorszép, kimondhatatlanul boldog! Most tudta meg, hogy ilyen szép nevet kapott a természettől. A pacsirta énekelt neki egyet, aztán fölröppent a magasba, és eltűnt a kék végtelenben.
Beletelt egy jó darab idő, míg a százszorszép magához tért váratlan öröméből. Kicsit szégyenlősen és mégis boldogan tekintett a kert pompázó virágai felé: láthatták, hogy milyen megbecsülés érte, s bizonyosan osztoznak örömében. De a tulipánok még magasabbra vetették a fejüket, s hegyes arcuk vérvörös volt a bosszúságtól. A pünkösdi rózsák meg egészen megdagadtak dühükben, s még szerencse, hogy nem tudtak beszélni, mert kemény szavakat vágtak volna oda a százszorszépnek. A szegény kis virág látta rajtuk, hogy kijöttek a sodrukból, s ez mélyen elszomorította.
Nemsokára egy lány lépett a kertbe, fényes pengéjű, éles kés volt a kezében, lehajolt a tulipánokhoz, és jó néhányat levágott.
- Jaj! - ijedezett odakinn a kis százszorszép. - Most meghalnak szegények, rettenetes! - A lány csokorba kötötte a tulipánokat, és bevitte a házba; a százszorszép hálát adott az istennek, amiért ő kinn született az árokpart füvében, s nőhet, virágozhat észrevétlen. Alkonyatkor összecsukta apró szirmait, és álomra hajtotta a fejét. Egész éjjel a napról meg a szép hangú madárról álmodott.
Másnap reggel, amikor boldogan nyitogatta sorra szirmait, s kitárta kelyhét a napnak meg a szélnek, meghallotta megint a pacsirta énekét, de ez most a szomorúság éneke volt. Bizony nem is csoda: a pacsirtát hálóba kerítették, s most egy kalitkában raboskodott a nyitott ablak mellett. Fájdalmas vágyakozással énekelt a szabad, boldog repülésről, az ifjúságról, a zsendülő vetésről, a levegő roppant tereiről, a könnyű lebegésről. A szegény madárnak majd megszakadt a szíve: börtönrács választotta el ettől a sok gyönyörűségtől.
A kis százszorszép nagyon megsajnálta, és mindenáron segíteni akart rajta, de hogy fogjon hozzá gyönge kis virág létére? Törte a fejét, de hiába. Egy csapásra elfeledte, hogy milyen szép körülötte a világ, milyen simogató a nap, s milyen szépek az ő rózsás-fehér szirmai; csak a raboskodó madár sorsa járt az eszében, amelyen nem változtathatott.
Ahogy ott tűnődött, két fiú lépett ki a kertkapun. Az egyiknek kés volt a kezében, éles kés, amilyennel a lány metszette le a tulipánokat. A fiúk egyenest a százszorszép felé tartottak, aki remegve várta, mi következik.
- Itt kivághatunk egy szép pázsitkockát a pacsirta kalitkájába! - mondta az egyik fiú, s belevágott a fűbe, éppen körülkerítette azt a darabot, amelynek közepén a kis százszorszép virágzott.
- Tépd ki azt a virágot! - mondta a másik fiú, s a százszorszép megremegett: ha kitépik, meghal. Pedig most úgy szeretett volna élni, hiszen a kalitkába kerülne, a fogoly pacsirtához!
- Hadd maradjon! - felelte a fiú. - Csak díszíti a pázsitot. - A százszorszép hát életben maradt, s bejutott a raboskodó madár kalitkájába.
De nem segíthetett rajta, még vigasztalni se tudta. A szegény kis madár elvesztett szabadságát siratozta, ott vergődött a kalitka vasrúdjai mellett; a százszorszép meg nem tudott beszélni, hát nem vigasztalhatta. Így múlt el a délelőtt.
- Majd szomjan halok! - panaszolta a kis madár. - Elmentek hazulról, s nem adtak innom. Kiszáradt a torkom, jég meg tűz járja át a testemet, lélegzeni is nehezemre esik. Meghalok, tudom, itt kell hagynom a napot, az üde lombokat, a kék levegőt, a föld minden gyönyörűségét!
Tikkadt csőrét belefúrta a hűvös pázsitba, hogy felfrissüljön, s akkor vette észre a kis százszorszépet. Fölébe hajolt, és szánakozva mondta:
- Hát neked is rabságban kell elpusztulnod, te szegény kis virág? Téged meg ezt a darabka pázsitot adták nekem kárpótlásul az egész világért, ami nemrég még az enyém volt. Legyen hát minden kis fűszál egy-egy sudár fa, minden egyes szirmod egy-egy illatos virág a számomra! Ó, de te is csak arra emlékeztetsz, kis virág, amit elveszítettem!
"Ha megvigasztalhatnám!" - gondolta megindultan a százszorszép, de szirmát se tudta mozdítani, nemhogy szólni tudott volna. Hanem az illat, amely a kelyhéből áradt, sokkal erősebb volt, mint máskor; ezt megérezte a rab madár is, s nem nyúlt a virághoz, pedig epesztő szomjúságában már a fűszálakat is letépdeste.
Már beesteledett, s még mindig nem tért haza a háznépe; nem adott senki a madárnak egy csepp vizet se. Kiterjesztette szegény a szárnyát, gyötrődve vergődött, s éneke csak fájdalmas, panaszkodó csipogás volt. Tikkadt feje ráhanyatlott a virágra, s egyszer csak vége volt: megszakasztotta szívét a vágyakozás meg a szomjúság kínja. A százszorszép szomorúan virrasztott mellette, nem jött álom a szemére, vagyis nem tudta összecsukni a szirmait. Betegen konyult le a földre.
Csak másnap reggel léptek a kalitkához a fiúk; amikor meglátták a halott pacsirtát, meggyászolták, elsiratták, aztán szép kis sírt ástak neki, piros skatulya-koporsóba beletették a madarat, s virágszirmokat szórtak fölébe, nagy pompával temették el. Amíg élt és énekelt, megfeledkeztek róla, étlen-szomjan hagyták a kalitkában, de most, hogy kimúlt, így megbecsülték.
Hanem a pázsitkockát a százszorszéppel együtt kihajították az út porába. Nem gondolt a kis virágra senki, pedig egyedül ő volt jó szívvel a pacsirtához, s ha ki tudja eszelni a módját, bizony megvigasztalta volna szomorú fogságában.

ez szomorú :( de elgondolkodtató. Az elsőért adnék zöldet de sajna nem megy :(

Nem tudom mennyire ismeritek Hauffot /A kis Mukk, stb./ Én nagyon szeretem, és az idő múlásával egyre jobban, hiszen nem gyerekeknek való meséket írt.

Hauff: Mesék Almanachja /innen mp3-ban letölthető :)/

http://bogdanzsolt.egologo.transindex.ro/?p=3

Igazán boldog vagyok, hogy ennyi tisztalekű emberke szereti a meséket :o
Sajnos Andersen meséi között elég sok elgondolkodtató szomorú történet van, de ettől olyan csodálatosak.
Szép :) Én köszönöm nektek :)

Itt találhato néhány jó kis mese ami letölthető mp3-ban :D
http://vtv.battanet.hu/mese.shtml

a kedvencemet had emeljem ki:
A szivtelen csiga http://vtv.battanet.hu/mese/csiga.mp3

Jó szórakozást:D

Az öreg utcai lámpás
 

Hallottad-e már az öreg utcai lámpás történetét? Igaz, nem éppen vidám história, de azért egyszer végighallgathatod.
Volt egyszer egy jóravaló, öreg utcai lámpás, aki esztendők hosszú során át becsületesen ellátta hivatását, s akit végül nyugalomba akartak küldeni. Szolgálatának utolsó estéjét töltötte az oszlopon, utoljára vetette fénykörét az utcára; úgy érezte magát, mint egy megöregedett táncosnő, aki búcsúfellépésén táncol, s tudja, hogy másnap már kis padlásszobájában tölti az estét. A lámpás nagyon félt a másnaptól; tudta, hogy meg kell jelennie - életében először a városházán, ahol a polgármester meg a várostyák eldöntik majd, alkalmas-e további szolgálatra, vagy sem. Ők ítélnek majd a sorsa fölött: külvárosba küldik-e, ahol tovább világíthat, vagy vidékre helyezik valamelyik gyárba; az is lehet, hogy egyenest a vasöntőbe irányítják, ahol majd beolvasztják; igaz, hogy így újjászületne, s valamilyen alakban tovább élhetne, mégis félt tőle, mert nem tudta: vajon új alakjában emlékszik-e majd előbbi életére, szép hivatására.
Akár így lesz, akár úgy, annyi bizonyos, hogy el kell válnia az utcai silbaktól meg a feleségétől, akik őt valóságos családtagnak tekintették. A lámpás ugyanakkor kezdte a szolgálatot, mint a silbak. Az asszony rátarti menyecske volt akkoriban, csak este vetett egy-egy rövid pillantást a lámpára arramenőben, nappal észre se vette. De az utóbbi esztendőkben, amikor már mindhárman hajlott korúak lettek, a silbak felesége egyre többet törődött vele: gyakran megtisztogatta, és olajat töltött bele. Becsületes emberek voltak, nem csalták meg a lámpást egy csepp olajjal sem.
Ez volt, mondom, az öreg utcai lámpás utolsó estéje szolgálati helyén másnap a városházán kell jelentkeznie. Ez a két gondolat nyugtalanította, nem csoda, hogy azon az estén reszketett a lángja szegénynek. Aztán meglepte az emlékezés: sok mindent látott életében, sok mindenre fényt vetett; talán még a polgármesternél meg a városatyáknál is többet tapasztalt, de ezt nem hangoztatta, mert szegény öreg lámpás volt, s nem akart megbántani senkit, főképp nem a fölötteseit. Egyszerre megszállták az emlékek, s azt gondolta közben "Talán egyszer majd rám is emlékezik valaki. Én nem felejtem el soha, amit hosszú életemben láttam. Emlékszem egy ifjúra, aki egyszer, sok-sok esztendővel ezelőtt, elsétált alattam. Aranyszegélyes, rózsaszínű levélke volt a kezében, finom kis levél, finom betűkkel teleírva - hajadon írta, azt láttam rajta. Az ifjú kétszer is elolvasta, aztán megcsókolta a levelet, s föltekintett rám. Sohasem felejtem el a szemét, azt mondta a tekintete: "Én vagyok a legboldogabb a földkerekségen!" Megosztotta velem a titkát, bizony, nem tudja más, csak mi ketten, hogy mi volt abban a levélben, a rózsaszínű, finom kis levélben. Emlékszem egy másik szempárra is - milyen összevissza kalandoznak az ember gondolatai! "Egy szép, fiatal asszonyt temettek egyszer, erre vonult el a temetési menet. Amikor elhaladt, egy férfi megállt alattam, nekidőlt az oszlopomnak, és tenyerébe temette az arcát. Aztán fölnézett rám - sohasem felejtem el a tekintetét!"
Az öreg utcai lámpás, minthogy ma utoljára állott őrhelyén, eltűnődött emlékein. Az őr, akit fölváltanak, tudja, ki áll a helyére, s válthat vele néhány szót, mielőtt átadja posztját; az utcai lámpás nem tudta, ki lesz az utódja, pedig hasznos tanácsokat adhatott volna neki az esőről meg a ködről, megmondhatta volna, mennyire világítja meg a telihold a gyalogjárót, s melyik irányból fúj legtöbbször a szél.
A csatorna hídján hárman álltak; sorra bemutatkoztak az utcai lámpásnak, mert azt hitték, ő maga jelöli majd ki az utódját. Az egyik egy angolnafej volt, aki, mint tudjuk, világít a sötétben, s azt hangoztatta, hogy sok olajat takaríthatnának meg, ha vele töltenék be a hivatalt. Egy korhadt fadarab volt a másik, amely zöldes fényt áraszt a sötétben, és világítás tekintetében zsebre vágja az angolnafejet, ahogy mondta. Abban is többnek tartotta magát nála, hogy utolsó darabja volt egy faóriásnak, amely valamikor az erdő legszebb ékessége volt. A harmadik egy kis szentjánosbogár; az utcai lámpás nem is tudta, honnan termett elő, de hát ott volt, és világított, ahogy erejétől telt.
Persze a korhadt fadarab és az angolnafej égre-földre esküdözött, hogy a szentjánosbogár csak hébe-hóba világít, tehát nem alkalmas a magas hivatal betöltésére.
Az öreg utcai lámpás hamarosan letorkolta a versengőket: kijelentette, hogy egyikükből se válna jó lámpás, mert gyenge a fényük. A három pályázó tisztelettel hallgatta, de amikor megtudták, hogy az utód kérdésében nem a lámpás dönt, kárörvendve nevettek, s azt mondták, szerencse is, mert az utcai lámpás már vén salabakter, úgyse tudná okosan megválasztani az utódját.
Ebben a pillanatban fordult be a sarkon a szél. Odasuttyant a lámpáshoz, befütyült a szellőzőlyukain, és megkérdezte tőle:
- Igaz-e, hogy holnap nyugdíjba vonulsz? Akkor hát ma látlak utoljára! Fogadd tőlem búcsúajándékomat: most belefújok a koponyádba, és mától fogva nemcsak hogy tisztán emlékszel mindarra, amit életedben láttál, de olyan világos fejű is leszel, hogy mindent megértesz, és magad előtt látsz, amit elolvasnak vagy mesélnek a közeledben.
- Kincset érő ajándék! Szívből köszönöm! - mondta hálásan az utcai lámpás. - Csak nehogy az olvasztóba kerüljek! - aggódott.
- Oda még nem kerülsz, ne félj! - vigasztalta a szél. - Én most felfrissítem az emlékeidet; ha még több ilyen ajándékot kapsz, csöndes boldogságban telik majd öregkorod.
- Hacsak olvasztóba nem kerülök - nyugtalankodott a lámpás, mert mindegyre ez motoszkált a fejében. - Vagy akkor is hasznát veszem az ajándékodnak?
- Legyen eszed, öreg lámpás! - kiáltotta a szél, és már továbbiramodott volna, de abban a pillanatban kibukkant a hold a felhők közül, s a szél felkiáltott neki: - Hát kegyed mit ajándékoz a lámpásnak?
- Semmit! - felelte a hold. - Nem látja, hogy éppen fogyóban vagyok? Különben is, a lámpás nekem nem sok szolgálatot tett; én világítottam neki, s nem ő nekem! - Azzal visszabújt a felhők mögé, mert már unta a zaklatást.
Kis idő múlva egy vízcsepp hullott a lámpaüvegre; a lámpás azt hitte, az ereszről csöppent, de a vízcsepp elmondta, hogy egy felhő széléről érkezett, a felhő küldte ajándékul.
- Beléd szivárgok, s ha akarod, egy éjszaka alatt megrozsdásíthatlak, akkor aztán hamarosan elporladsz. - Hanem az öreg lámpás nem örült ennek az ajándéknak, a szél pedig valósággal megbotránkozott rajta. Teli torokból üvöltötte:
- Ki ad még ajándékot az öreg utcai lámpásnak? Ki ad még?
Akkor egy fényes hullócsillag hasította át az eget, fehér fénypászta jelezte útját.
- Hát ez mi volt? - nézett föl az angolnafej. - Azt hiszem, egy csillag hullott le. Úgy láttam, egyenest a lámpába futott. Hát ha már ilyen magas személyek is pályáznak erre a hivatalra, akkor a legokosabb hazamenni és lefeküdni! - vélekedett, s úgy is tett.
- Ez csodálatos ajándék! - ámult el az öreg lámpás. - A tündöklő csillagok, akikre még mindig áhítattal néztem, akik olyan szépen világolnak a magasban, ahogy én sohasem tudtam, bárhogy igyekeztem is - a csillagok, lám, figyelemre méltattak engem, öreg földi lámpást, s leküldték hozzám egy társukat: megajándékoztak azzal, hogy amire emlékezem, vagy amit látok, látni tudják azok is, akiket szeretek! Ezt küldték ajándékul a csillagok, érzem! S ez a legnagyobb ajándék, mert az igazi öröm az, amit megoszthatunk másokkal!
- Nemesen gondolkodol - bólintott rá a szél. - De ehhez az kell, hogy viaszgyertyát gyújtsanak benned. Mert ha nem az ég az üveged mögött, akkor senki se láthat meg a segítségeddel semmit. Erről megfeledkeztek a csillagok, mert ők azt hiszik, hogy mindenben, ami világít, legalább egy szál viaszgyertya ég. No de elfáradtam - nyújtózott a szél -, megyek és lefekszem. - El is nyugodott.
Másnap - persze, másnap este, mert a nappalt átugorhatjuk - egy kényelmes karosszékben pihent az öreg utcai lámpás. Mit gondoltok, hol? Az öreg silbak házában, aki megkérte a polgármestert és a városatyákat, hogy hűséges szolgálata jutalmául házába vihesse a másik hűséges szolgát, az utcai lámpást. Azok mosolyogtak a kérésén, de nekiadták a lámpást, így került a karosszékbe, a jó meleg kályha mellé, ahol kényelmesen kinyújtózott. Az öreg silbak éppen vacsoránál ült a feleségével; szeretettel nézegettek az utcai lámpásra - biztosan asztalhoz is ültették volna szívesen. Szegényes kis szobájuk volt kétölnyire a föld alatt, kőlépcső vezetett le a lakásukba, de odalenn jó meleg volt, rend és tisztaság volt a szoba dísze. Igaz, takaros függönyök is díszítették a kis ablakokat meg az ágyakat, a magas ablak párkányán pedig két különös formájú virágcserép állott. Hajósok hozhatták őket a messzi Indiából; elefántot ábrázoltak, de a hátuk hiányzott, ott tömték meg őket földdel. Az egyik cserépben metélőhagyma bokra zöldellt, ez volt az öreg házaspár veteményeskertje; a másikban muskátli bimbózott, ez meg a virágoskertjük volt. A falon régi óra lengette szaporán ólomingáit: tik-tak! Mindig sietett, de az öregek nem bánták, azt gondolták, jobb, ha siet, mintha késne....

....Az öregek, mondom, éppen vacsoránál ültek, az öreg utcai lámpás meg a karosszékben, a kályha mellett melengette tagjait. Különösen érezte magát, sehogy sem találta helyét az új világban, ahová cseppent. De amikor az öreg silbak ránézett, és emlegetni kezdte azokat az időket, amikor ők ketten együtt szolgáltak; esőkről, ködökről beszélt meg rövid nyári éjszakákról, förgeteges téli éjjelekről, s ahogy eltűnődött emlékein, az öreg lámpás is otthonosabban érezte magát. Tisztán látott maga előtt mindent, sorra elvonult előtte, amit valaha átélt; bizony szép ajándékot kapott a széltől.
Az öregek dolgos, szorgalmas emberek voltak, sohasem hevert ölben a kezük, de a vasárnapjaik békés pihenéssel teltek. Az öreg silbak elővett egy-egy régi könyvet, a legtöbbször valami útleírást, s Afrikáról olvasott az öregasszonynak, a roppant őserdőkről meg az elefántokról, amelyek ott vadon csatangolnak. Az asszony figyelmesen hallgatta, s tekintete a cserép elefántokra tévedt, két parányi kertjére.
- Mintha látnám! - sóhajtott föl néha. És a lámpás szívből kívánta, bárcsak viaszgyertya égne benne, s az öreg házaspár is olyan tisztán láthatná, mint ő, az égbe szökő sudár fákat, az összefonódó indákat, a pőrén szaladgáló szerecseneket, meg a vadul vágtató elefántcsordákat, amelyek mázsás talpukkal legázolják a nádat, a bokrokat, és keményre döngölik a földet.
"Hiábavaló ez a tehetségem, ha nem ég bennem viaszgyertya, nem adhatom át nekik! - sóhajtotta magában. - Itt csak olaj meg faggyúgyertya van a háznál, az pedig nem elég!"
Egy nap néhány igazi viaszgyertyacsonk került az öreg silbak házába. A nagyobb darabokat meggyújtották, a kisebbekkel a cérnáját viaszozta be az öregasszony, hogy tartósabb legyen. Most hát viaszgyertya is volt a háznál, csakhogy az öregeknek nem jutott eszükbe, hogy a lámpába is tegyenek egy darabkát.
- Ritka tehetségem van, és nem használhatom semmire! - emésztődött az utcai lámpás. - Magamban kell tartanom, nem oszthatom meg másokkal! Ezek a kedves öregek nem is tudják, hogy a meszelt falat virágmintás, gyönyörű tapétává változtathatom, zöldellő erdőket varázsolhatok elébük, vagy akármit, amit csak akarok. Ó, ha tudnátok.
Máskülönben nem lehetett oka panaszra: az öregasszony tisztán tartotta, fényesre súrolta, s a kis szoba legszembetűnőbb sarkába helyezte el. Persze aki látta, azt mondta róla, hogy ócska lom, de hát az öregek nem törődtek vele, mert a lámpás nagyon a szívükhöz nőtt. Végre egy napon - születésnapja volt az öreg silbaknak - az asszony odatipegett a lámpáshoz, és mosolyogva mondta:
- Ezen az ünnepen veled világítok! - Az öreg lámpa megcsikordult nagy örömében, mert azt gondolta: "Végre észbe kaptatok!" - De keservesen csalódott, mert nem viaszgyertyát kapott, csak olajat. Azért égett, persze, egész este, de azon töprenkedett, hogy a csillagok ajándéka, a legszebb ajándék, holt kincs marad.
Aznap éjjel azt álmodta, hogy az öreg házaspár meghalt, s őt a vasöntőbe vitték beolvasztani. Úgy félt álmában is, mint szolgálata utolsó estéjén a polgármestertől meg a városatyáktól. De azért nem rozsdásodott meg, és nem omlott porrá - pedig megtehette volna, hiszen a vízcsepp ezzel ajándékozta meg -, hanem nagy bátran belépett az olvasztókemencébe. Onnan kikerülve megint lámpa lett belőle, szép mívű asztali lámpa, amilyenbe fehér viaszgyertya kívánkozik. A lámpa angyalt ábrázolt, aki virágcsokrot tartott a kezében; a csokor közepébe, gyertyatartó volt rejtve, oda kerül majd a viaszgyertya. A lámpa egy zöld íróasztalon kapott helyet, egy barátságos szobában; a polcokon rengeteg könyv sorakozott, a falakon szép festmények függtek. Költő szobájába került a lámpa, s megelevenített a költő körül mindent, amit az leírt vagy elgondolt. Összeboruló lombú erdővé változtatta a szobát, vagy napsütötte rétté, ahol gólyák lépdeltek méltóságosan; viharos tengerré vagy tengeren hánykódó hajóvá.
"Milyen különös tehetség lakozik bennem! - tűnődött el a lámpa az álmán, amikor fölébredt. - Most szinte vágyom rá, hogy beolvasszanak és újjáöntsenek. Különben, most már kitartok a két öreg mellett, mert ők nem a tehetségemért, hanem magamért szeretnek. Úgy bántak velem, mint édes gyermekükkel, tisztán tartottak, olajjal tápláltak; jobb dolgom volt náluk, mint a két elefántnak, pedig azok távolabbról szakadt vendégek s előkelőbbek is!"
És nyugalom szállta meg a lelkét; attól fogva bölcs békességben élt az öreg silbak házában, s meg is érdemelte a nyugalmat, hiszen olyan derék lámpa volt egész életében!

Szép:)
köszönöm :) :)

Arany László : Szomorú királykisasszony
 

Egyszer volt, hol nem volt, volt a világon egy király, annak volt egy gyönyörűséges szép leánya, aki soha el nem mosolyodott, mindig szomorú volt, senki se tudta megnevettetni. A király nagyon szomorkodott azon, hogy az ő gyönyörű szép leánya úgy a búnak adta magát; kihirdette az országban, hogy aki az ő leányát megnevetteti, annak adja feleségül fele királyságával együtt.
Élt abban az időben egy pásztor, annak volt egy kis aranyszőrű báránykája, ennek az a tulajdonsága volt, hogy aki hozzányúlt, úgy odaragadt, mintha csak belőle lett volna kinőve. Egyszer a pásztor kihajtotta legelni, amint legelteti, arra megy egy eladó leány; megsimogatta a bárányt, mindjárt odaragadt. Elkezdi a pásztor:
– Hőj elő, hőj elő, édes aranyszőrű báránykám, szőröd szálán a nagy lyány.
Hajtotta tovább a báránykát, arra ment egy pap, ráütött a botjával a lányra.
– Ej, te nagy bolond, mit töltöd itt az időt? . mindjárt odaragadt. Megint elkezdte a pásztor:
– Hőj elő, hőj elő, édes aranyszőrű báránykám, szőröd szálán a nagy lyány, nagy lyány hátán pálca, pálca végén a pap.
Azután arra ment egy asszony egy sütőlapáttal a kezében. Ráütött a sütőlapáttal a pap farára.
– Ugyan, tiszteletes uram, minek bántja azt a szegény leányt!
Ez is odaragadt; megint elkezdte a pásztor:
– Hőj elő, hőj elő, édes aranyszőrű báránykám, szőröd szálán a nagy lyány, nagy lyány hátán pálca, pálca végén a pap, pap farán a lapát, lapát végén asszony.
Jött arra megint egy katona, vezetett arra egy paripát; megfogta az asszony karját csintalanságból, mindjárt odaragadt. Megint elkezdte a pásztor:
– Hőj elő, hőj elő, édes aranyszőrű báránykám, szőröd szálán a nagy lyány, nagy lyány hátán a pálca, pálca végén a pap, pap farán lapát, lapát végén asszony, asszony karján katona, katona kezében kantárszár, kantárszáron paripa.
Megint jött egy takács egy csomó vászonnal, rávágott a paripa farára.
– Ejnye, be szép paripa ez! . Azzal ez is odaragadt. Elkezdte a pásztor:
– Hőj elő, hőj elő, édes aranyszőrű báránykám, szőröd szálán a nagy lyány, nagy lyány hátán a pálca, pálca végén a pap, pap farán lapát, lapát végén asszony, asszony karján katona, katona kezében kantárszár, kantárszáron paripa, paripa farán vászon, vászon végén takács.
Megint jött egy varga, hozott egy csomó kaptát, rávágott a takácsra.
– Mit bámul itt, komámuram?
Ez is odaragadt. Csak elkezdte a pásztor:
– Hőj elő, hőj elő, édes aranyszőrű báránykám, szőröd szálán a nagy lyány, nagy lyány hátán pálca, pálca végén a pap, pap farán lapát, lapát végén asszony, asszony karján katona, katona kezében kantárszár, kantárszáron paripa, paripa farán vászon, vászon végén takács, takács hátán kapta, kapta végén varga.
Amint így terelgette őket előre, arra ment a király a szomorú lányával. A királykisasszony, amint azt a furcsaságot meglátta, olyan jóízűt nevetett, hogy majd eldűlt bele.
A király is, amint meglátta, magához hívatta a pásztort, neki adta fele királyságát meg a szép leányát; megesküdtek, nagy lakodalmat csaptak még ma is élnek, ha meg nem haltak

Csak hogy én is hozzátegyek valamit ehez az oldalhoz :)

Ne butáskodj :o Hiszen rengeteget tettél hozzá eddig is :)
Nagyon szépen köszönöm :o

- Hej, de pompás hideg van! Csak úgy csikorog minden tagom! - kiáltott fel elégedetten a hóember. - Új életet lehel belém ez a jeges szél! De mit bámul rajtam az az izzó képű odafönn? - A napot gondolta, amely éppen akkor hajlott nyugovóra. - Felőlem bámulhat, ugyan nem hunyorgok, szemem se rebben!

Csakugyan, meg se rebbent a szeme, a két háromszögletű széndarab. De annál jobban villogtatta a fogait; tehette, mert egy gereblye feje volt a szája. Gyereksereg ujjongó kiáltásai közepette született, szánkócsilingelés, ostorpattogás köszöntötte.

Lenyugodott a nap, átadta helyét a teliholdnak; most annak fényes, kerek arca ragyogott az égen.

- No, most meg a másik oldalról bámészkodik! - bosszankodott a hóember, mert azt hitte, megint a nap jelent meg az égen. - Úgy látszik, sikerült leszoktatnom róla, hogy olyan utálatos meleget árasszon rám. Most már nincs ártásomra, inkább világít nekem, hogy láthassam magamat. Csak azt tudnám, mit kell csinálni, hogy az ember elmozdulhasson a helyéről! De szeretnék lábra kelni! Akkor lemehetnék a jégre, korcsolyázhatnék, ahogy a fiúktól láttam. De hiába, moccanni se tudok!

- Tudsz! Tudsz! - ugatta a házőrző. Kicsit rekedt volt, amióta a meleg kályha mellől kiküldték házat őrizni. - Tudsz majd futni, ne félj! Megtanít rá a nap! Láttam tavaly, hogy elbánt az elődöddel. Ti mind futni szeretnétek, s a végén másképp kell futnotok, mint ahogy elképzeltétek. Majd a nap megtanít.

- Mit mondasz, pajtás? - fülelt fel a hóember. - Az tanítana meg rá, az a fényes képű odafönn? Hiszen az fél tőlem! Az előbb keményen ránéztem, s mindjárt elbújt előlem, most aztán a másik oldalról próbál megközelíteni!

- Nem tudsz te semmit! - csaholta fölényesen a kutya. - Nem is csoda, hiszen most pacsmagoltak össze! Ez, amit most látsz, a hold, ami meg elbújt a föld alá, a nap volt. Holnap majd előbújik megint, és úgy megfuttat, hogy az árokpartig szaladsz, meglásd! Hamarosan időváltozás lesz, jelzi már a hátsó lábam, úgy szaggat, hogy az csak az idő fordulását jelentheti.

- Nemigen értem, mit beszél - tűnődött magában a hóember -, de valami rosszat sejtek a szavai mögött. Aki az előbb úgy rám sütött és megbámult, akit a kutya napnak nevezett, az rosszakaróm, úgy sejtem.

- Úgy! Úgy! - ugatott a kutya, aztán hármat fordult a maga tengelye körül, és behúzódott a házába.

Igazat jósolt a kutya hátsó lába: reggelre csakugyan megváltozott az idő. Nedves, sűrű köd ülte meg a tájat. Napkelte előtt szél kerekedett, kemény téli szél, csontjáig hatolt az embernek. Aztán előbukkant a nap, és tündérkertté varázsolta a vidéket. A fákon, bokrokon zúzmara fehérlett, mintha illatos virágzuhatag lepte volna el az ágakat. A megszámlálhatatlan ágak, gallyak finom rajzú erezete, amit a nyári lomb elrejtett a szem elől, most tisztán látszott, fehéren sugárzott külön-külön minden apró ágacska. A szomorúfűz olyan elevenen hajladozott a szélben, mint nyáron. Csodálatos tündöklés volt a táj. Hát még amikor magasabbra hágott a nap! Úgy villogott, szikrázott a hólepte vidék, mintha gyémántpor szitált volna az égből, s a hótakarón fehér fényű, nagy gyémántdarabok sziporkáznának. De azt is hihette volna, aki látta, hogy ezer meg ezer kicsi gyertya hófehér lángja libeg a földön.

- Ó de gyönyörű! - kiáltott fel egy fiatal lány, aki egy ifjúval lépett ki a kertbe. Éppen a hóember előtt álltak meg, s elgyönyörködtek a tündöklő fákban. - Nyáron se látni szebbet! - mondta, és felragyogott a szeme.

- Ilyen legényt se látni nyáron, mint ez! - mutatott az ifjú a hóemberre. - Daliás legény!

A lány fölnevetett, intett a hóembernek, aztán játékosan elszaladt a havon, amely úgy ropogott a lába alatt, mint a keményített gyolcs.

- Hát ezek kicsodák? - kérdezte a hóember a házőrző kutyától. - Te régóta itt szolgálsz, nem ismered őket?

- Dehogynem - felelte a kutya. - A lány néha megsimogat, az ifjú meg csontot ad. Őket nem harapom meg.

- De mifélék? - faggatózott a hóember.

- Jegyesek - morogta a kutya. - Majd beköltöznek egy ilyen házikóba, mint az enyém, és együtt rágják a csontot.

- Van olyan tekintélyük, mint nekem vagy neked? - kíváncsiskodott tovább a hóember.

- Hogyne volna! Hiszen az uraságokhoz tartoznak! Mondhatom, édeskeveset tud, akit csak tegnap gyúrtak! Bezzeg én eleget éltem, sok mindent tapasztaltam, ismerem az udvar meg a ház népét. Volt olyan idő is, amikor még nem tartottak láncon. Úgy, úgy!

- De jólesik ez a hideg! - mondta kis idő múlva a hóember. - No, hát mesélj tovább! Csak a láncodat ne csörgesd, mert attól fejfájást kapok.

- Úgy bizony, úgy, úgy! - folytatta a kutya. - Én is voltam valamikor kicsi kutya, kicsi és kedves, ahogy mondták rólam. Bársonyszéken heverésztem odabenn az uraságék házában, a legfőbb uraság ölében feküdtem, simogattak, becézgettek, hímzett kendőcskével törülgették tisztára a lábaimat; "gyönyörűségem, aranyos kutyácskám", mást se hallottam egész nap. Egy nap aztán azt mondták, hogy már igen nagy vagyok, s a szakácsnénak ajándékoztak. Lekerültem hát a pincelakásba. Te éppen beláthatsz oda, megláthatod a kamrát, ahol olyan nagy úr voltam, mert az voltam a szakácsné kamrájában is. Ez már nem volt olyan fényes hely, de sokkal kényelmesebb: nem cibáltak, ráncigáltak a gyerekek, mint odafönn. Enni még többet kaptam, mint azelőtt. Külön vánkosom volt, amin aludtam, s még kályha is volt a szobában. Ilyenkor, télidőben, az a legnagyobb kincs a világon! Úgy megbújtam alatta, hogy még a farkam csücske se látszott ki. Ó, még ma is arról a meleg kályháról álmodom! Úgy, úgy!

- Hát olyan szép az a kályha? - kérdezte a hóember. - Hasonlít hozzám? - Mindenben az ellentéted! - felelte a kutya, és elábrándozott: - Fekete, mint a szén, hosszú, karcsú nyaka van és réztrombitája. Hasábfát eszik, s ha evett, láng csap ki a szájából. Ó, milyen gyönyörűség a közelében lenni, hozzásimulni, alája bújni. Onnan, ahol állsz, éppen leláthatsz a szakácsné kamrájába.

A hóember odanézett, s meg is látta azt a fekete, fényesre dörzsölt, réztrombitás jószágot, amelyből pirosan világított a tűz. Különös érzés szállta meg a hóembert, maga se tudott rajta eligazodni, mit érez. Aki nem hóembernek született, talán úgy nevezné: szerelem.

- És mért hagytad el őnagyságát? - kérdezte a hóember. Úgy érezte, a kályha csak női lény lehet.

- Mert kényszerítettek rá! - mondta a kutya. - Kitessékeltek a kamrából, és láncra kötöttek. Megharagudtak rám, mert a legkisebb úrfinak beleharaptam a lábába. Pedig igazam volt - mért rúgta félre a csontot, amit rágtam! De ők nem adtak igazat nekem, s azóta láncot hordok, még szép érces hangom is odalett, hallod, milyen rekedt vagyok? Úgy, úgy! Ez lett a nóta vége!

De a hóembernek már máshol járt az esze: a pincelakás ablakát bámulta, nézte a kályhát, amely négy vaslábon állt, és éppen olyan derék termetű volt, mint ő maga.

- Olyan furcsán ropog bennem valami! - mondta aztán a kutyának. - Bejuthatok-e valaha abba a szobába? Igazán szerény kívánság, az ilyenek teljesülni szoktak. Legforróbb vágyam ez, egyetlen vágyam, nincs igazság a földön, ha ez nem teljesül. Lemegyek abba a szobába, meg kell ölelnem azt a teremtést, ha másképp nem juthatok hozzá, hát az ablakot nyomom be!

- Pedig oda nem juthatsz be! - mondta a kutya. - Ha meg valami módon mégis hozzá tudsz érni a kályhához, nyomban véged van. Úgy, úgy!

A hóember egész álló nap sóvárogva bámult be az ablakon. Alkonytájban még meghittebb, hívogatóbb volt a szoba, a kályha szelíd piros fényt árasztott, szebbet, mint a nap, szebbet, mint a hold, olyat, mint a kályha, amikor jól megrakják. Néha kinyitották az ajtaját, s ilyenkor vörös lángnyelvek csaptak ki rajta, rózsaszínűre festették a hóember vágyakozó arcát.

- Ó, nem bírom tovább! Nem élhetek nélküle! - sóvárgott a hóember. - Milyen kedves, és milyen jól illik neki, ha kiölti a nyelvét!

Hosszú volt a téli éjszaka, de a hóembert elszórakoztatták ábrándos gondolatai, amelyektől csak úgy csikorgott a feje.

Reggelre jégvirágok nyíltak a pincelakás ablakain; szépek voltak, szebbeket még a hóember se látott, de hiába voltak szépek, ha eltakarták előle a kályhát. A jégvirágok egyre dúsabban nyíltak, nem akartak elolvadni; csikorgó, csontfagyasztó hideg volt, amolyan hóembernek való idő. De a mi hóemberünket ez sem vigasztalta boldogtalanságában. Rabul ejtette szívét a fekete derekú kályha.

- Komisz betegség ez, hát még egy hóembernek! - mondta részvéttel a kutya. - Engem is elővett, de szerencsésen túlestem rajta. Úgy, úgy! Időfordulás lesz, meglátod!

Úgy is lett, a hideg megenyhült, olvadni kezdett.

Ahogy langyosodott az idő, úgy rokkant, úgy soványodott a szegény hóember. Nem szólt, nem panaszkodott, s ez már igazán rosszat jelentett.

Egy reggel aztán összeroskadt. Csak szürkés hókupac maradt a helyén meg egy seprűnyél, amely a gerince volt.

- Most már értem, mért volt olyan nyugtalan - bólogatott a kutya, amikor meglátta. - Söprűnyél volt a testében, az izgett-mozgott benne, nem csoda, hogy mindig mehetnékje volt. Úgy, úgy!

Aztán elvonult a tél is.

- Fuss! Fuss! - kiáltotta utána a kutya, a kislányok meg ezt zöngicsélték az udvaron:

Levélke, bújj ki az ághegyen!
Füves rét, zöld takaród legyen!
Kakukk, fürj, pacsirta, szólj vígan!
Virág nyit, tavasz jön - itt suhan!
Énekeld velem, te kismadár:
nem jön a hideg tél vissza már!

És a hóemberre nem gondolt már senki.

Köszönöm Bimmbimm :)
Nagyon régen olvastam már ezt a mesét, és mindig eszembe juttatja, hogy az emberek is hajlamosak elfelejteni a másikat, ha van más, vagy uj :(
Sajnos pontocskát nem tudok adni, pedig evvel a mesével megérdemelnéd :)

Köszi, de én nem a pontocskákért másoltam/másololm be a mesét hanem mert nagyon sok okosság és jellemző emberi tulajdonság van bennnük, mint ahogy azt te is írtad. Ezekre a dolgokra ennek a topicnak köszönhetően fgyeltem fel, így én tartozok köszönettel:D

Látom, ma igen aktívak voltatok. Én sem szeretnék lemaradni, és ha már Valentin-nap, akkor egy szerelmes mesét kaptok :)

Az elátkozott királyfi és a hűséges királylány

ÓEGYIPTOMI MESE

Valamikor réges-régen történt. Bölcs és igazságos király uralkodott Egyiptomban, virult az ország, békességben élt a nép. A király mégsem volt boldog, éjjel-nappal egyetlen fia életéért reszketett: mi lesz a szívének kedves gyermekkel, mi sorsra jut birodalma, ha beteljesedik a Hathorok jóslata?
Mikor ugyanis a király egyetlen fia megszületett, bölcsőjét körülállta a hét Hathor, s komor jóslatot mondottak:
- Ifjúsága virágában fog elpusztulni; krokodilus, kígyó vagy kutya okozza majd halálát.
A király a szörnyű jóslat hallatára megparancsolta, hogy egy meredek, magas hegy tetején építsenek erős kőházat, olyan erős kapuval, olyan szűk ablakokkal, melyeken sem ember, sem állat be nem juthat a házba.
Fölépült a komor kőház, hallgatag szolgák között itt nőtt erős, szép ifjúvá a királyfi. A Hathorok jóslatáról soha senki sem beszélt neki; a király megtiltotta a szolgáknak is, a testőröknek is, hogy fiát a jóslattal szomorítsák.
Az ifjú a komor ház keskeny ablaka előtt állva sokszor nézte sóvárogva a messzeségbe vezető utakat s az utakon szabadon jövő-menő embereket. Ablakából egyszer megpillantott egy gyermeket, aki kölyökkutyával játszadozott a porban. Megkérdezte egyik testőrét, miféle állattal játszik az a gyermek.
- Egy kis agár az, felséges királyfi - válaszolt a testőr.
- Hozzatok nekem egy agarat! - parancsolta a királyfi.
- Nem tehetjük, felséges uram - mondta reszketve a testőr, s mikor a királyfi másodszor is ráparancsolt, megszegve a király tilalmát, elmondotta a királyfinak a Hathorok jóslatát.
A királyfit azonban sem szép szó, sem fenyegető jóslat nem győzte meg, s a szolgáknak teljesíteniök kellett a parancsot: elhozták az agárkölyköt fel a hegytetőre, a komor házba. A királyfi nagyon megszerette a játékos kedvű kis állatot, maga etette, maga itatta, s a kutya egy pillanatra sem mozdult volna gazdája mellől.
Telt-múlt az idő, s a királyfi egyre gyakrabban időzött a komor ház keskeny ablaka előtt, nézte az utakat, a tenger kéklő vizét, s szíve majd megszakadt. Úgy érezte, hogy hívogatják az utak, hívogatják a tengert fodrozó szellők, s ő nem mehet, a Hathorok jóslata arra kárhoztatta, hogy egész életét bezárkózva, falak között töltse.
Egyszer aztán elmondotta szíve nagy bánatát a királynak, s könyörögve kérte, engedje meg, hogy elhagyja a komor házat, s hogy egyszer, csak egyetlenegyszer hajóra szállhasson, világot láthasson.
A király engedett fia könyörgésének, s nehéz szívvel, de megengedte, hogy fia jól felfegyverkezve hajóra szálljon. A királyfi a hajóra is magával vitte kedves agarát.
Jó szél duzzasztotta a vitorlákat, s a hajó hamarosan kikötött keleten. A királyfi partra szállt, csak fegyvereit és kutyáját vitte magával, szolgáinak meghagyta, hogy térjenek vissza Egyiptomba, jómaga meg vándorútra kelt.
Vándorlása közben Mezopotámia királyának birodalmába került. A király éppen egyetlen leányát készült férjhez adni, s ezért Mezopotámiába hívatta a szíriai birodalmak hét fejedelmének hét fiát. A szíriai hercegek az egyiptomi királyfival egy napon érkeztek Mezopotámiába. Barátságos szóval üdvözölték a királyfit, aki azt mondotta a hercegeknek, hogy egyiptomi lovas katona fia ő, s atyja haragja elől menekül. Mezopotámia királyának harsonásai kihirdették a lánykérőbe jött hercegek és fejedelmek előtt, hogy az nyeri el a királylány kezét, aki eléri a hetvenölnyi magas, hetvenablakos vár legmagasabb ablakát, s megkocogtatja azt. E mögött az ablak mögött várta a királylány a kérőit.
A szíriai hercegek az egyiptomi ifjúval együtt indultak a hetvenablakos vár felé, ahol már sok más herceg, hatalmas fejedelem leste sóvár szemmel a legmagasabb ablakot. Az ablak mögül a királylány figyelte a kérőket, de szíve csak akkor dobbant meg, amikor meglátta a hét szíriai herceggel közeledő egyiptomi fiút. Az ifjú is meglátta a lányt, első látásra megszerette; ő is nekirugaszkodott a vár meredek falának, s neki sikerült az, amivel az összegyülekezett kérők, a szíriai hercegek is hiába próbálkoztak: megkocogtatta a hetvenablakos vár legmagasabb ablakát.
Mezopotámia fejedelme el akarta űzni az ifjút, mondván, hogy egyetlen leányát csak fejedelmi sarjhoz adja feleségül. A királylány azonban apja lába elé borult, úgy kérte, hogy adja őt feleségül az egyiptomi ifjúhoz, mert csak őt szereti, férjéül senki mást el nem fogadhat. Mezopotámia királya végül is meghallgatta leánya könyörgését, feleségül adta az egyiptomi ifjúhoz, s nekiajándékozta minden javainak felét is.
A királyfi még feleségének sem árulta el igazi kilétét, csak annyit mondott magáról, hogy bölcsőjénél megjelentek a Hathorok, és megjövendölték, hogy élete virágában fog elpusztulni, s halálának oka kígyó, krokodil vagy kutya lesz. A királylány sírva kérte férjét, hogy öljék meg az agárkutyát, hiszen az is a végzet hordozója lehet. A királyfi azonban ragaszkodott a kedves állathoz, semmiképpen sem akart megválni tőle. Mezopotámia királyának lánya ettől kezdve nem mozdult el férje mellől, nappal árnyként követte, éjszaka meg ébren leste az álmát.
Volt a királylánynak egy hűséges szolgája, egy hatalmas, nagy erejű óriás, aki messze földről került Mezopotámiába, a király udvarához. Ezt a hűséges óriást bízta meg a királylány azzal, hogy éjjel-nappal őrt álljon a tó partján, melyben a krokodilus tanyázott. Meghagyta neki, a szörnyeteget egy pillanatra se engedje ki a tó partjára, nehogy beteljesíthesse a Hathorok jóslatát. A hűséges óriás éjjel-nappal vigyázta a tavat, s hatalmas gerendával fenyegette a krokodilust, ha az kidugta fejét a vízből.
Egy éjszaka, mikor a királyfi mélyen aludt, felesége kígyósziszegésre lett figyelmes. Felugrott nyoszolyájáról, lándzsát ragadott, s beledöfte az alattomosan közelítő kígyóba. Férje fölébredt mély álmából, a királylány pedig a kígyó tetemére mutatva így szólt:
- Lásd, édes férjem, a jó sors kezünkre adta a végzet egyik hordozóját! Hűségesen virrasztottam álmod felett, elpusztítottam a kígyót.
A királyfi másnap sétálni ment a kutyájával. A krokodilus őrizetével megbízott óriás az állandó őrködésbe belefáradva éppen akkor elaludt. A szörnyeteg előbújt a tó mélyéből, a királyfi elé kúszott, s így szólt hozzá:
- A végzeted vagyok, bármit cselekszel, utad hozzám vezet, sorsodat el nem kerülheted. De megkegyelmezek neked, ha megölöd az alvó óriást.
- Hogyan ölhetném meg azt, aki feleségemet hűségesen szolgálja, s életem felett őrködik már hány meg hány napkelte, napnyugta óta! Hogyan is lehetnék ily hálátlan?
- Én pedig nem mozdulok mellőled - mondotta a krokodilus -, s mire a nap lenyugszik, a halál fia vagy. Estig gondolkozhatsz, ha megölöd az óriást, szabadon engedlek.
A királyfi agara szűkölve rohant vissza úrnőjéhez, megragadta ruháját, s könyörögve nézett hol reá, hol a kapura.
A mezopotámiai királylány megértette a néma könyörgést, felragadta a lándzsát, mellyel a kígyót megölte, s a kutyával együtt a tó partjára sietett.
A nap már éppen lenyugvóban volt, a krokodilus utoljára követelte a királyfitól, hogy ölje meg az alvó óriást, s minthogy a királyfi ismét nemet mondott, a szörnyeteg kitátotta torkát, hogy lenyelje. Ekkor ért oda a királylány, s a kígyóölő lándzsáját a krokodilus torkába döfte. A szörnyeteg üvöltésére felébredt az alvó óriás, és hatalmas dorongjával halálra sújtotta a vergődő krokodilust.
- Látod, édes férjem, a jó sors kezünkre adta a végzet második hordozóját. Kérve kérlek, öljük meg a kutyát, hogy ne teljesedhessék be a Hathorok jövendölése.
- Nem válok meg a kutyámtól, melyet felneveltem, s mely téged megmentésemre idehozott. Bármit tegyek is, utam úgyis végzetem felé vezet, hiába is ölném meg hűséges kutyámat.
Napok jöttek, napok mentek, a királyfi boldogan élt szép feleségével. Egy napon vadászatra indultak, s magukkal vitték az óriást és az ifjú kedves agarát.
Míg ők a vadont járták, a hét szíriai herceg megtámadta Mezopotámiát: s hogy bosszút álljanak a rajtuk esett sértésért, elhatározták, hogy harci szekereik sokaságával megsemmisítik a mezopotámiai hadakat, foglyul ejtik s szolgaságba vetik a mezopotámiai királyt és a leányát, az egyiptomi ifjút pedig megölik.
Harci szekereikkel be is kerítették a király hadait, elfogták a királyt, s haragos szóval kérdezték:
- Hol van leányod, és hol az egyiptomi ifjú, akit gyalázatunkra férjéül választottál?
- Vadászni mentek, nem tudom, hol-merre járnak - válaszolt a király.
A szíriai hercegek ekkor tanácsot tartottak, s elhatározták, hogy négy csapatra osztják fel hadaikat: az egyik csapat délre, a második északra, a harmadik keletre, a negyedik nyugatra indul, így biztosan rátalálnak a mezopotámiai királylányra és az egyiptomi ifjúra.

A délnek induló csapat hamarosan eljutott Egyiptom határáig, éppen oda, ahol a királyfi meg a felesége a vadont járta. Az óriás észrevette a szíriai hadak közeledtét, ki is hallgatta, mit beszélnek a katonák, s mert szíve csupa hűség és hála volt, így szólt az ifjúhoz:
- Menekülj, mert Szíria hét hercege keresésedre indult, ha megtalálnak, megölnek, feleségedet meg rabságba vetik. Többen vannak, semhogy megküzdhetnénk velük! Rejtőzz el, én meg nekivágok a hegyeknek, messze, a legmagasabb csúcsokon is túl van a hazám, visszatérek a testvéreimhez.
Az egyiptomi ifjú a feleségével és a kutyájával egy hegyi barlangban rejtőzött el, két nap és két éjszaka hallgatták, hogyan vonulnak el a katonák és a harci szekerek a barlang előtt. A szíriaiak sohasem tudták volna meg, hogy az ifjú ott rejtőzik, az agár azonban hangos csaholással kirontott a barlangból, s nekiugrott az utolsóként vonuló katonának. A szíriai hercegek ráismertek a kutyára, behatoltak a barlangba, karddal, lándzsával támadtak az egyiptomi ifjúra. Felesége a hercegek elé ugrott, hogy megvédje férjét, s az első lándzsa őt találta szíven. Férje lába elé roskadt, de haldokolva is őt védte, gyenge kezét tiltón emelte a lándzsák, kardok elé. Hiába harcolt a királyfi, a szíriai hercegek lándzsája átjárta az ő szívét is, és kard ejtett halálos sebet az agáron.
Bosszúvágyukat kielégítve továbbvonultak a szíriai hercegek. A barlang bejáratánál élettelenül feküdt a mezopotámiai király leánya és az egyiptomi király fia. A Hathorok köréjük gyülekeztek, s kórusban mondták:
- Íme, beteljesedett a jövendölés, utolérte őt a végzet, mely kutya képében szüntelenül nyomon követte. Pedig mily boldogan élhetett volna, milyen szép, milyen hűséges feleséget kapott! Bizony senki hűségesebb nem lehet, mint az az asszony, aki haldokolva is férjét védi!
- Jutalmat érdemelne ez a hűség - mondotta a leghatalmasabb Hathor.
- Bizony, jutalmat érdemelne - zengte rá a többi.
S ekkor a Hathorok varázspálcáikkal megérintették a holt szerelmesek homlokát, s azok nyomban új életre támadtak.
A királyfi átölelte hűséges feleségét, s így szólt hozzá:
- Nem az vagyok, akinek magamat mondottam, én az egyiptomi király fia, az egyiptomi trón örököse vagyok. Eltitkoltam fejedelmi voltomat, úgy akartam, hogy saját erőm és emberségem szerezzen nekem fönséget. A te szerelmed, a te hűséged nem kutatta, ki vagyok, honnan jöttem, most arra kérlek, oszd meg velem a trónust, szívem betelt szerelmeddel és hűségeddel.
A királyfi ezután feleségével együtt Egyiptomba indult, atyja palotájához. A boldog király azon nyomban fiát ültette a trónusra, feleségének pedig a legszebb nevet adta, amit asszony kaphat: a Hűség Feltámasztottja - így nevezték ezentúl a mezopotámiai király leányát.
Az ifjú uralkodó aztán erős seregekkel Szíria ellen indult, elfoglalta a szír fejedelmek városait, a hercegeket foglyul ejtette, de soha egy rossz szóval sem bántotta őket, nem felejtette el, hogy amikor Mezopotámiába érkezett, barátként bánt vele mind a hét. Mezopotámia fejedelmét kiszabadította a szír rabságból, visszaadta neki országát és javait, maga pedig boldogan élt szép feleségével, a Hűség Feltámasztottjával. Derék fiaik, szép leányaik születtek, s valamennyi már kora gyermekségében megtanulta, hogy a hűség a legfőbb erény.

Bartócz Ilona átdolgozása

A Teáskanna
 

Volt egyszer valahol egy rátarti teáskanna. Majd felvetette a büszkeség, mert finom porcelánból égették, mert hosszú csőre és széles füle volt, méghozzá elöl a csőre és hátul a füle. Ez egész ritka dolog, emlegette is a teáskanna, hacsak tehette. Hanem a födeléről nem beszélt soha. Tudta, mért nem: a födele törött volt, s ha megragasztották is, csorba maradt. Minek beszéljen hát az ember a hibáiról, mikor azt úgyis megteszik helyette mások? A csészék, a tejszínes kancsó meg a cukortartó - a teáskészlet többi tagja - úgyis többet gondolnak csorba födelére, többet is beszélnek róla, mint szépen ívelő füléről és pompás csőréről. Ezt a teáskanna nagyon jól tudta.

- Ismerem őket! - sóhajtotta. - Ismerem a hibáimat is, be is látom, s éppen ezért vagyok szerény és alázatos. De hát nemcsak hibái - erényei is vannak az embernek. A csészéknek fülük van, a cukortartónak födele, de nekem ez is, az is, s ráadásul még valami, ami nekik nincs: csőröm. Ezért vagyok én a teásasztal királynője. A cukortartó és a tejszínes kancsó inkább csak a jó ízlést szolgálja, de az adakozó, az uralkodó én vagyok. Áldás lehetek a szomjazó emberiségre! Az ízetlen forró víz bennem dolgozza fel zamatos itallá a kínai leveleket.

Gondtalan, vidám ifjúságában így elmélkedett magában a teáskanna. Ott díszelgett a terített asztalon, s a legszebb kéz emelgette; de a legszebb kéz ügyetlen volt, s elejtette a rátarti kannát.

Ott hevert a teáskanna ájultan a földön, a forró víz szétfolyt belőle, letörött a csőre, letörött a füle - a födeléről ne is beszéljünk, arról már elég szó esett. Rettenetes csapás volt ez neki, s ami a legszörnyűbb: mindenki rajta nevetett, rajta, s nem az ügyetlen kézen.

- Sohasem felejtem el azt a pillanatot! - sóhajtotta a teáskanna, amikor később elbeszélte élete történetét. - Azt mondták rólam, hogy rokkant vagyok, félreállítottak egy sarokba, másnap aztán odaajándékoztak egy szegény asszonynak, aki zsírt kunyerált a konyhán. Koldusbotra jutottam, nem volt tartalma az életemnek, nagyon elkeseredtem. És mégis - akkor kezdődött az én igazi életem. Mert a világon mindenki máshová ér el, mint ahova elindult. Belém földet tömtek, s ez egy teáskannának annyi, mintha eltemetnék. De a földbe aztán virághagymát dugtak, hogy kicsoda, nem tudom, ajándékba kaptam, a kínai levelekért meg a forró vízért kárpótlásul, meg hogy elfelejtsem letört csőrömet, letört fülemet. A földem befogadta a hagymát, s az az enyém lett, a szívemmé vált, eleven szívemmé - addig, tudjátok, nem volt szívem. De akkor élet támadt bennem, élet és erő. Nedvek keringtek a bensőmben: a hagyma csírába szökkent, aztán virágot bontott, s én hordoztam, én voltam a bölcsője. Néztem, nem tudtam betelni a szépségével - boldog voltam, mert boldog, aki másnak tudja áldozni az életét! A virág nem mondott köszönetet nekem, nem is gondolt velem. Mindenki megcsodálta, mindenki megdicsérte. Én meg örültem - bizony, megérdemli a dicséretet a szépséges virág!

Egy nap aztán azt mondta valaki: "Jobb cserepet érdemelne!"

Akkor kettétörtek, ami nagyon fájt, de a virág sokkal szebb cserépbe került, s ez megvigasztalt. Most itt heverek a szemétdombon, törött cserép vagyok. De az emlékeimet nem veheti el tőlem senki.

A kakas meg a szélkakas
 

Élt egyszer két kakas; az egyik a szemétdomb ura volt, a másik a háztetőé. Hetyke és gőgös legény volt mind a kettő, és szakadatlan versengtek egymással, melyikük ér többet. Mit gondoltok, melyikük? Különben akármit gondoltok, nekünk megvan a magunk véleménye.

A baromfiudvart deszkapalánk választotta el a szomszéd udvartól, amelyen egy szemétdomb állt; a tetején uborkainda nőtt, s rajta egy hatalmas uborka pöffeszkedett; nagyon büszke volt rá, hogy szemétdomb a hazája.

- Hiába, az előkelőségre születni kell! - mondogatta. - De én azért nem bizakodom el, hiszen nem mindenki születhet uborkának, egyszerűbb lényeknek is kell lenniük a világon. Nem szabad lenézni a tyúkokat, kacsákat, pulykákat sem odaát, hiszen azok is Isten teremtményei. Lám, a kakas megint ott hetykélkedik a palánk tetején. Neki persze más a hivatása, mint a szélkakasnak, aki magas állásban van, de még csikorogni sem tud, nemhogy kukorékolni! Neki se tyúkja, se csibéje, csak magára van gondja, és zöld penészt izzad. Az a kakas ott a palánkon, az bizony keményebb kötésű legény! Ni csak, milyen táncolva lépked! S milyen megindító zene a kukorékolása! Nincs nála tehetségesebb trombitás a világon! Ha most átjönne ide, ha fölfalna mindenestül, s én fölolvadhatnék benne, boldogan halnék meg! - ábrándozott.

Éjszaka szörnyű vihar kerekedett, födél alá húzódtak a tyúkok, a csibék, még a vitéz kakas is. A szél kitörte a két udvart elválasztó deszkapalánkot, röpült a zsindely a háztetőről, csak a szélkakas állt rendíthetetlenül a helyén, meg se fordult, pedig fiatal volt, nemrég öntötték, de megfontolt és nyugodt természet lakozott benne. Már születésekor lassú mozgású, bölcs öreg volt, nem hasonlított az ég könnyű röptű madaraihoz, meg is vetette őket, "kicsiny és együgyű csipogó szárnyasoknak" nevezte a fecskét, a verebet. A galambok már nagyobbak voltak, a tolluk is fényes és színeket játszó, mint a gyöngyház, s ebben hasonlítottak egy kicsit a szélkakashoz. De kövérek voltak és buták; nem voltak nemes gondolataik, "az minden gondjuk, hogy a bögyük tele legyen - mondott róluk véleményt a szélkakas -, a társalgásban pedig faragatlanok". Néha vándormadarak is meglátogatták, idegen országokról, repülőutakról meséltek neki, és hátborzongató rablótörténeteket mondtak el, amelyeknek hősei ragadozó madarak voltak. A szélkakas eleinte érdeklődéssel hallgatta ezeket a históriákat, de aztán észrevette, hogy mindig ugyanazokat a történeteket ismétlik, s elunta őket. Unalmasak lettek hát a vándormadarak is, unalmas volt az egész világ. Nem érdemes barátkozni senkivel, mindenki buta, faragatlan és unalmas.

- Hajítófát se ér a világ! - szögezte le végül önmagában. - Ostobaság az élet!

Ebből világosan láthatjuk, hogy a szélkakas életunt volt, s ha ezt a szemétdombon ábrándozó uborka tudja, bizonyára föltámad érdeklődése a szélkakas iránt. De hát ő csak a baromfiudvar kakasát leste-nézte áhítatosan. Most, hogy a deszkapalánk eltűnt közülük, jobban láthatta.

- Hallottátok ezt a furcsa kukorékolást? - kérdezte a tyúkoktól a kakas, amikor utolsót dördült az ég, s a tyúkok fölsandítottak a magasba. - Túlságosan nyers hang volt, hiányzott belőle a kecses báj.

A tyúkok meg a csibék átsétáltak a ledőlt palánkon, és kirándultak a szomszéd udvar szemétdombjára. A kakas katonásan lépkedett az élükön.

- Nemes kerti növény! - mondta, amikor megpillantotta az uborkát, s ez a három szó elárulta mély műveltségét és lelki finomságát. Az uborka olyan boldog volt, hogy nem is érezte, amikor a kakas belevágta a csőrét és enni kezdte.

- Ó, milyen boldog halál!

Futottak a tyúkok, szaladtak a csibék, mind egy seregbe, mert olyanok azok, ha az egyik nekiiramodik, utána ered a többi is. Ott kotkodácsoltak, csipogtak a kakas körül, nem vették le róla a szemüket, s majd szétvetette őket a büszkeség, hogy a kakas az ő fajtájukból való.

- Kukuriku-u! - kiáltotta. - Én olyan nagy úr vagyok, hogy ha akarom, a kiscsibe egy pillanat alatt tyúkká változik! Csak meg kell parancsolnom!

A tyúkok meg a csibék álmélkodva tébláboltak körülötte. Aztán még meglepőbb újságot hirdetett a kakas:

- Tudjátok meg, hogy én kakas létemre is tudok tojást tojni! És mit gondoltok, mi kel ki a tojásomból? Áspiskígyó, úgy bizony! Annak a kígyónak a tekintetétől meghalnak az emberek, s ezt tudják jól; most már ti is tudjátok; tudjátok, mi lakik bennem, tudjátok, hogy mindenható vagyok!

Csapott néhányat a szárnyával, magasra vetette tarajos fejét, és még egy harsányat kukorékolt. A tyúkok megborzongtak a gyönyörűségtől, a csibék eltátották a csőrüket, s kimondhatatlanul büszkék voltak rá, hogy a mindenható kakas épp az ő udvarukban él. Rajongva kotkodácsoltak, csipogtak, olyan hangosan, hogy a szélkakasnak is meg kellett hallania odafönn a magasban. Meg is hallotta, de ügyet se vetett a baromfiudvar népére.

"Mekkora szájhős! - gondolta megvetőn. - A kakas nem tojhat tojást, legföljebb tőlem telne ki ilyesmi, de én nem is akarok. Ha akarnék, tojhatnék széltojást, de nem érdemli meg ez az ostoba világ. Mindenki csak fecseg, de semmi veleje. Ó, hogy unom az életet! Itt hagyom ezt a tetőt!"

És a szélkakas letörött, egyenest az udvarra zuhant, de a kakast nem vágta agyon, pedig azt akarta. Legalábbis ezt mondták a tyúkok.

Hát az okos ember mit mond?

- Hogy kukorékolni mégiscsak nemesebb dolog, mint unni az életet és letörni a háztetőről!

Uhh, ez a mese igencsak megfogalmazta azt , ami néha az eszembe jut :)
Köszönöm :)

Nah, mese nincs ?:(
Már olyan régóta nincs :o

Az Aranymadár
 

Élt valaha régen egy király. Gyönyörűséges kert volt a kastélya körül, s a kertben állt egy almafa, amely csupa aranyalmát termett. Mikor eljött az érés ideje, este megszámlálták rajta a gyümölcsöt, de másnap reggelre egy hiányzott belőle. Jelentették a dolgot a királynak, az meg parancsba adta, hogy minden éjjel őrséget kell állni az almafa alatt.

Három fia volt a királynak. Ahogy leszállt az este, kiküldte a legnagyobbat a kertbe. Hanem éjféltájban a fiún erőt vett az álom, és reggelre megint hiányzott egy aranyalma. Másnap éjszakára a középső fiú volt a soros a virrasztásban, de ő se járt különben: mikor az óra tizenkettőt ütött, elnyomta az álom, s reggelre megint kevesebb lett egy almával. Harmadnap a legkisebbik fiúra került a sor. Az vállalta is az őrködést, de az apja nem nagyon bízott benne; úgy gondolta, ennek sem fog jobban sikerülni, mint a két bátyjának. A fiú azonban addig erősködött, míg a király ki nem jelentette:

– Hát nem bánom, próbáld meg, ha olyan nagyon akarod!

A fiú a fa alá telepedett, jól kinyitotta a szemét, és nem engedett az álomnak. Ahogy a toronyóra tizenkettőt vert, surrogást hallott a levegőben. Fölnézett: hát egy madár ereszkedett le a fára, arany tollazata csillogott-villogott a holdfényben. Ahogy leszállt, s éppen le akart csippenteni a csőrével egy almát, a fiú kapta a nyilát, és rálőtt. A nyílvessző meghorzsolta; a madár fölröppent s elszállt, de egy aranytolla lehullott. A fiú fölvette a tollat, bevitte reggel az apjának, s elmondta neki, mi történt az éjjel. A király összehívta a nagytanácsot, s ott aztán valaki nagy bölcsen megállapította, hogy egy ilyen toll többet ér, mint az egész birodalom.

– No, ha ilyen sokat ér – mondta a király –, nem is elégszem meg ennyivel, hanem az egész madarat akarom.

A király legidősebb fia útnak indult, hogy megkeresse az aranymadarat. Nem kérdezett senkitől semmit, nem hagyatkozott, csak a tulajdon eszére. Ment egy darabig, meglátott egy erdőszélen egy rókát; lekapta a flintáját, és célba vette.

Azt mondja a róka:

– Ne lőj rám, egy jó tanáccsal szolgálok érte! Te az aranymadarat keresed, és ma este egy faluba fogsz érni. Ott két fogadó van egymással szemben. Az egyik fényesen kivilágítva, s benne nagy vigalom, dínomdánom, de te ne abba térj be, hanem a másikba, akármilyen szánalmas is a külseje.

"Már hogyan adhatna értelmes tanácsot egy ilyen buta állat" – gondolta a legény; meghúzta a ravaszt, de nem talált.

A róka meg a lába közé kapta a farkát, és eliramodott az erdőbe.

A fiú folytatta útját, és estére valóban beért a faluba, ahol a két fogadó állt egymással átellenben. Az egyikben szólt a zene, hejehuja, s dobogott a tánc; a másik nyomorúságosan, semmit érőn rúgott ki az országútra. "Ugyancsak bolond volnék, ha ebbe az ütött-kopott fogadóba szállnék, nem pedig a szebbikbe” – gondolta a legény. Be is tért, ki se jött belőle többet, ott élte világát, és megfeledkezett aranymadárról, szülői házról, minden tisztességről.

Telt-múlt az idő, s otthon csak hiába várták a legidősebb testvért, hírt sem hallottak felőle. Akkor aztán fölcihelődött a középső fiú, hogy majd ő megkeresi az aranymadarat.

Minden szakasztott úgy történt vele, mint a bátyjával: találkozott a rókával, de ügyet se vetett a jó tanácsára; odaért a két fogadóhoz, az egyik sötét volt, a másikból harsogott a lárma, s ennek a fényesnek az ablakában ott állt a testvérbátyja, és hívogatta, csalogatta befelé. A fiúnak sem kellett kétszer mondani: nosza, betért, s élte vígan a világát.

Hogy megint telt-múlt az idő, és a középső testvér se vissza nem jött, se hírt nem hallottak róla, egy szép napon a legkisebbik fiú azt mondta az apjának:

– Édesapám, rajtam a sor, hadd tegyek most én próbát! De a király nem akarta elengedni.

"Minek is menne? – gondolta. – Hogyan találná meg az aranymadarat, ha a két bátyja sem találta? Meg aztán baj is érheti az úton, és nem tud magán segíteni, nincs ennek elég sütnivalója ahhoz."

De a fiú addig kérlelte, míg végül rá nem hagyta a dolgot.

Az erdőszélen megint ott ült a róka, s az életét kérte egy jó tanács fejében. A fiú megszánta.

– Ne félj, róka koma, nem bántalak!

– Nem is fogod megbánni – felelte a róka –, csak ügyelj mindig a szavamra. Most pedig ülj a farkamra, hogy gyorsabban haladjunk.

A fiú felült, a róka meg futásnak eredt; olyan sebesen rohantak árkon-bokron át, hogy a fiúnak csak úgy fütyült a szél a füle mellett.

Ahogy a faluba értek, leszállt a rókáról, megfogadta a tanácsot, s ment egyenest az ütött-kopott fogadóba; ott meghált. Másnap reggel folytatta útját. Alig ért ki a faluból, a mező szélén már várta a róka.

– Eljöttem, hogy kioktassalak, mit hogyan kell csinálnod – mondta. – Menj mindig egyenesen előre, amíg egy kastélyhoz nem érsz. Egész sereg katona őrzi; de te ne törődjél vele: aludni, horkolni fog az egész tábor. Vágj nyugodtan keresztül rajta, menj be a kastélyba, s nézd végig a szobákat; a legeslegutolsóban megtalálod az aranymadarat, közönséges fakalitkában. Dísznek mellette áll egy aranykalitka is, de vigyázz, nehogy a hitvány kalitkából kivedd a madarat, és áttedd az aranyosba, mert megadhatod az árát!

Azzal a róka kinyújtotta a farkát, a királyfi meg ráült, s rohantak árkon-bokron át, hogy csak úgy fütyült a szél a fülük mellett.

Odaértek a kastélyhoz. Minden úgy volt, ahogy a róka előre megmondta. A királyfi végigment a szobákon, a legeslegutolsóban bent ült az aranymadár a hitvány fakalitkában, amellett meg ott csillogott a fényes aranykalitka; a három aranyalma pedig szanaszét hevert a szobában. A fiú azt gondolta, mégiscsak nevetséges volna, ha ezt a szép madarat ilyen ócska, nyomorúságos kalitkában hagyná; kinyitotta hát az ajtócskát, megfogta a madarat, és áttette az aranykalitkába. Abban a pillanatban éleset sikoltott a madár; a katonák fölébredtek, berohantak, és elfogták a fiút. Másnap reggel törvény elé állították, és mert semmit nem tagadott, mindent beismert, halálra ítélték. De a király kijelentette: egy feltétellel megkegyelmez neki, meghagyja az életét, és még az aranymadarat is odaadja ráadásnak, ha elhozza az aranylovat, mely még a szélnél is sebesebben jár.

A királyfi nagy búsan útnak indult. Váltig tűnődött, váltig sóhajtozott, hogy ugyan hol találhatja meg azt a híres aranylovat. Egyszer csak mit lát? Ott ült előtte az úton a róka.

– Látod, hogyan jártál, mert nem hallgattál rám! – mondta neki. – De ne csüggedj el, majd én pártodat fogom; megmondom, miképpen juthatsz el az aranylóhoz. Menj egyenesen, míg egy kastélyhoz nem érsz; ott áll a ló az istállóban. Az istálló előtt egy sereg lovászfiú hever, hanem az mind mélyen alszik és horkol, bátran kivezetheted az aranylovat. Egyre azonban vigyázz: ha fölnyergeled, az ócska szerszámot tedd rá, ne a mellette függő aranyosat, különben megjárod.

Azzal a róka kinyújtatta a farkát, a királyfi ráült, és rohantak árkon-bokron át, hogy csak úgy fütyült a szél a fülük mellett.

Minden úgy volt, ahogyan a róka előre megmondta; a királyfi bement az istállóba, s ott találta az aranylovat. Fogta a kopott fanyerget, rá akarta tenni, aztán meggondolta magát. "Csak nem szégyenítem meg ezt a szép állatot ezzel az ócskasággal! Jó szerszám való erre."

De amint fölvetette hátára az arany nyerget, a ló azonnyomban hevesen nyihogni kezdett. A lovászok fölébredtek, megragadták; és fogságba hurcolták a királyfit.

Másnap reggel a bíróság halálra ítélte, de a király kijelentette: megválthatja az életét, s ráadásul még az aranylovat is megkaphatja, ha elhozza neki az aranykastélyból a világszép királylányt.

A fiú nehéz szívvel indult útnak. Alig ment egy keveset, máris várta a róka.

– Megfogadtam, hogy leveszem rólad a kezemet – mondta –, de megesett a szívem a sorsodon; még ez egyszer segítek rajtad. Ez az út egyenest az aranykastélyhoz vezet. Estére fogsz odaérni. Éjszaka, ha minden elcsendesedett, lemegy a királylány a fürdőházba, fürdeni. Mikor be akar lépni, elébe ugrasz és megcsókolod. Akkor aztán viheted, ahová akarod: mindenüvé veled megy. Hanem egyre vigyázz: meg ne engedd. hagy előbb elbúcsúzzon a szüleitől, különben megjárod.

Azzal a róka kinyújtotta a farkát, a királyfi ráült, s rohantak árkon-bokron át, csak úgy fütyült a szél a fülük mellett.

Megérkeztek az aranykastélyhoz. Minden úgy történt, ahogyan a róka előre megmondta. Megjött lassan az éjfél, körös-körül minden mély álomba merült, a szép királylány pedig lesétált a fürdőházba.

Akkor a királyfi előugrott a bokrok mögül, és megcsókolta.

– Tudom, veled kell mennem – mondta a királylány –, nem is ellenkezem, indulhatunk, amikor akarod. Csak egyet kérek tőled, engedd meg, hogy előbb búcsút vegyek a szüleimtől.

A fiú eleinte hallani sem akart róla, de a királylány sírva-ríva könyörgött, még a lába elé is letérdelt; így hát a végén mégis engedett neki.

A királylány fölszaladt a palotába, odament az apja ágyához, s abban a pillanatban fölébredt a király, föl az egész kastély. A fiút elfogták, és tömlöcbe vetették.

Másnap reggel ítélőszék elé vezették, és kimondták rá a halált.

– Neked immár véged – mondta a király –, elnyered a vakmerőséged jutalmát. Hanem egy módon mégis megtarthatod az életedet. Van itt az ablakom előtt egy hegy, amely nagyon zavarja a kilátást. Ha azt egy hét alatt elhordod, kegyelmet kapsz, és ráadásul a lányomat is neked adom.

A királyfi tüstént dologhoz látott. Ásott, lapátolt látástól vakulásig; de mikor az utolsó előtti napon is csak akkora volt a hegy, mint annak előtte, búnak adta a fejét, és letett minden reményről. Az utolsó estén azonban egyszerre csak megjelent előtte a róka.

– Nem érdemled meg, hogy törődjem veled, de csak eredj, feküdj le, és aludd ki magad, a többit bízd rám.

A királyfi másnap reggel, ahogy fölébredt, tüstént kinézett az ablakon: nyomát se látta a hegynek. Örvendezve szaladt a királyhoz, és jelentette, hogy teljesítette a föltételt. A király mit tehetett mást? Szavának állt, s neki adta a lányát.

Útra keltek hát kettesben, mentek, mendegéltek; egyszer csak elébük toppant a hűséges róka.

– A javát megkaptad – mondta –, de az aranykastélybeli királylányhoz aranyló is tartozik ám!

– Hát azt hogyan szerezhetném meg? – kérdezte a királyfi.

– Azt is megmondom, figyelj a szavamra – felelte a róka. – Először vidd el szépen a királylányt a királyhoz, aki az aranykastélyba küldött. Nagy öröm lesz, szívesen odaadják neked az aranylovat, ki is vezetik eléd. Te csak ülj föl rá, búcsúzóul sorra kezelj végig mindenkivel. Mikor a királylányra kerül a sor, jól fogd meg a kezét, kapd föl a nyeregbe, azzal illa berek! – vágtass el, senki nem ér a nyomodba, mert az aranyló még a szélnél is gyorsabb.

Így is történt minden. Mikor aztán a királyfi javában vágtatott az aranylovon a királylánnyal, egy berek szélén egyszer csak feltűnt a róka, és intett nekik, hogy álljanak meg egy szóra.

Most hozzásegítelek az aranymadárhoz is – mondta. – Ha közelébe érsz a kastélynak, ahol a madár lakik, tedd le a lányt, majd én gondját viselem. Te rúgtass be az aranylovon a kastély udvarára; nagy öröm Lesz, szívesen odaadják, ki is hozzák neked az aranymadarat. Ahogy kezedbe kaptad a kalitkát, vágtass vissza hozzánk, s vedd föl megint a királylányt.

Ez is megtörtént. Mikor aztán a királyfi haza akart térni a kincseivel, elé állt a róka, és azt kérdezte:

– Hát nekem mi lesz a fizetségem, amiért megsegítettelek?

– Mit kívánsz? – kérdezte a királyfi.

– Ha odaérünk az erdőszélre, lőj agyon, és vágd le a fejemet meg a lábamat.

– Szép hála volna! – mondta a királyfi. – Ezt én nem tehetem meg.

– Hát ha nem akarod, el kell hagynom téged – mondta a róka –, de mielőtt elválunk, adok még egy jó tanácsot. Két dologra ügyelj: akasztófáról sose végy húst, kútkávára sose ülj.

Azzal eltűnt az erdőben.

"Furcsa egy állat! – gondolta a fiú. – Mi nem jut eszébe! Ki venne húst akasztófáról? S arra se támadt még soha kedvem, hogy a kút kávájára üljek."

Továbblovagolt a világszép királylánnyal. Útjuk azon a falun vitt át, ahol a két testvére élte világát.

Nagy lárma, zsibongás fogadta a királyfit, s mikor tudakozódni kezdett felőle, mi az oka a sokadalomnak, azt felelték:

– Két gonosztevőt visznek akasztani.

A királyfi közelebb ügetett a vesztőhelyhez. Két halálra ítélt állt az akasztófa alatt; a hóhérok éppen készültek a nyakukba akasztani a kötelet. A királyfi megismerte bennük a két bátyját. Míg ő odajárt, mind egy fillérig elverték a vagyonukat, aztán mindenféle gonoszságot műveltek, s most azért kellett volna lakolniuk.

A királyfi jó testvér volt, megesett a szíve a sorsukon, odaléptetett aranylován a bírói emelvényhez, és megkérdezte:

– Nem lehetne megszabadítani ezeket a rabokat?

– Lehetni éppen lehet – felelték –, ha valaki kiváltja őket. De ugyan ki pazarolná ilyen gazfickókra a pénzét?

A királyfi azonban letette értük a váltságdíjat.

– Nem érdemlik meg a szabadulást – mondta a bíró –, de hát ez a re dolgod, vidd őket, amerre akarod; csak már ne is lássuk a környékünkön a mihasznákat!

Így hát együtt mentek tovább, a három testvér meg a királylány. Csakhamar beértek abba az erdőbe, ahol először találkoztak a rókával. Keményen tűzött a nap, de a lombok alatt kellemes hűvös volt. Azt mondta a legidősebb testvér:

– Telepedjünk le itt a kútnál, együnk-igyunk, pihenjünk!

A királyfi beleegyezett, s ahogy beszélgetni kezdtek, oda se gondolt, csak leült a kút kávájára, mert nem gyanított semmi rosszat. Akkor a két bátyja hátulról belelökte a kútba.

Fogták a királylányt, a lovat meg a madarat, és hazamentek az apjukhoz.

– Nemcsak az aranymadarat hozzuk ám! – dicsekedtek. – Megszereztük az aranylovat meg az aranykastélybeli királylányt is!

Volt is nagy öröm a háznál! Hanem az aranyló nem akart enni, az aranymadár nem akart fütyülni, a királylány meg csak ült, ült és sírdogált.

A legkisebbik testvérnek azonban nem történt semmi baja. A kút kiszáradt; ahogy belökték, puha mohára esett, s minden tagja ép maradt, de kimászni sehogyan sem tudott. Ám a hűséges róka most sem hagyta cserben. Beugrott hozzá a kútba, megszidta, amiért nem fogadta meg a tanácsát, s azt mondta:

– Mégse hagyhatlak itt; várj csak, kisegítlek a napvilágra.

Meghagyta neki, hogy jól kapaszkodjék a farkába, s így aztán kihúzta.

– Hanem ezzel még nincs vége a veszedelemnek – mondta. – A bátyáid nem voltak biztosak a halálodban, hát mindenfelé őrszemeket állítottak az erdőbe, és meghagyták nekik, öljenek meg, ha meglátnak.

Éppen egy szegény ember üldögélt a közelükben az árokparton. A királyfi ruhát cserélt vele, és így szerencsésen bejutott az édesapja udvarába. Nem ismerte meg senki; de az aranymadár elkezdett fütyülni, az aranyló elkezdett enni, a világszép királylány pedig fölhagyott a sírással.

– Hát ezt meg mire véljem? – kérdezte a király.

– Nem tudom – felelte a királylány –, de eddig olyan szomorú voltam. most meg olyan vidám vagyok. Mintha megjött volna az igazi vőlegényem.

És rendre elmondta a királynak, mi minden történt az úton, pedig a két idősebb testvér megfenyegette, hogy halálnak halálával hal meg, ha csak egy árva szót is elárul.

Akkor a király összehivatta a kastély apraját-nagyját. Megjelent a legkisebb királyfi is, rongyos útszéli koldus képében. A királylány nyomban megismerte, és a nyakába borult. A két elvetemült testvért ott helyben elfogták és kivégezték, a legkisebbik királyfi pedig feleségül vette a világszép királylányt, és ő lett az öreg király egyetlen örököse.

Hát szegény rókával mi lett?

Telt-múlt az idő; egyszer a királyfi megint kiment az erdőbe vadászni. A sűrűben váratlanul elébe ugrott a róka.

– Neked mindened megvan, amit csak kívánhatsz – mondta –, de az én balsorsom csak nem akar véget érni, pedig kiválthatnál belőle!

És megint kérve kérte, lője agyon, s vágja le a fejét meg a lábát. A királyfi végre ráállt a dologra. Amint megtette, a róka nyomban emberré változott, és ez az ember nem volt más, mint a világszép királylány testvére. Megszabadult a varázslattól, és boldogan éltek, míg meg nem haltak.

Megtörted a csendet egy szép mesével:)

Moncsi! Köszi a mesét! :)

Szivesen :)
Nektek, és nekem :)

Bocs de ez egy novellácska lesz. Nekem tetszik, csak bele kell látni a mondanivalóját...

Örkény István: Az élet értelme

Ha sok cseresznyepaprikát madzagra fűzünk, abból lesz a paprikakoszorú.
Ha viszont nem fűzzük fel őket, nem lesz belőlük koszorú.
Pedig a paprika ugyanannyi, éppoly piros, éppoly erős. De mégse koszorú.
Csak a madzag tenné? Nem a madzag teszi. Az a madzag, mint tudjuk, mellékes, harmadrangú valami.
Hát akkor mi?
Aki ezen elgondolkozik, s ügyel rá, hogy gondolatai ne kalandozzanak összevissza, hanem helyes irányba haladjanak, nagy igazságoknak jöhet a nyomára.

Ez nagyon jó :)
Nekem az összetartást juttatja az eszembe :)
Másnak biztos mást mond :)

Az igazmondó góbé még igazabb kalandjai
 

egy kis vidámság:)

Juhász Gyula - Az igazmondó góbé még igazabb kalandjai

Egyszer csak azon veszem észre magamat, hogy hát az apám házasodni akar, s anyámat akarja elvenni. Azt mondja nekem az apám:

- Eridj a malomba, s őrless a lakodalomra kenyérnekvalót!

Rajta szegény, kapom én nagy frissen magamat, mint ez a könnyű fickó itt, keresek egy átalvetőt, felviszek a padlásra három tarisznyát, s megtöltök kilenc zsákot olyan dálnoki búzával, mint a makk, s mind a kilencet egyszerre a vállamra villantom, s kiviszem a szekérre.

Kivezetem az ökröket, s bé akarom fogni, de egyik sem talál a régi helyére; mindegyiket a másik helyére vezetem, a csálést a hajsz helyére, a hajszot a csálé helyére, s így rendben van. Próbálom a két járompálcát, s hát az sem illik a helyére, dugom egyik helyett a lapát nyelét, másik helyett a kötőrudat, s úgy jól van a dolog.

Elmegyek a malomba, s amikor odaérek, megállítom az ökröket, beleütöm az ostornyelet a földbe, nehogy meginduljanak. Magam pedig bemegyek a malomba, hadd hívjam a molnárt, hogy a búzát segítsen behordani.

Egyetlenegy lelket sem kaptam benn a malomban. Nézek széjjel egy ágy alá s a kemence mögé, hát látom, hogy a kancsó nincs a szegen; abból megtudtam, hogy a malom oda van eprészni. Gondolom, hogy immár, ha ennyibe van, szép békességesen hazavárom; de eszembe jut, hogy nemigen szokása hazasietni, s amíg előjön, én addig meg is őszülhetek, aztán az ökröknek is bajosocska esztendőről esztendőre várakozni, mert nem is hoztam volt nekik, amit enni adjak.

A malom után iramodom hát sebes kutyafuttában a bércre, s hát ott szimatol a bokrok között. Vágok egy istenes jó husángot, döngetni kezdem két oldalba, ahogy csak tőlem lehetett. Még egyszer jól nekihúzom a husángot, s amíg reásújtottam volna, hallom messziről, hogy megrezdül odabent a völgyben, s őröl, zakatol: éppen az én búzámon járja.

Hogy a bércről hamarább leérjek a völgybe, nekifekvém, s lehingerődzém az oldalon. Utánam mind a fatuskó, amennyi csutak csak volt. Megkívánták tőlem az időtöltést. Nekik nem lett bele semmi bajuk, én is csak egy kicsit ütöttem belé az orromat a lágy mezei sárba, de nem mártottam fel onnét egészen, még ott is elég maradt a helyén. Több baja lett annak a szegény fehér lónak, amelyik ott eddegélt az aljban, mert az tőlünk úgy megijedt, hogy a lábára szorított nyűggel együtt kifutott a világból, s még nem jött vissza manapságig.

Hozzádörgölgetém az orromat a gyephez, mint a tyúk szokott, s elmentem, hadd lássam, az ökrök nem mentek-e el állóhelyükről. S hát az én ostornyelem odafogant a földbe, s akkora fa nőtt belőle, mint a barassai nagy torony.

De annyi fiat költöttek bele a seregélyek, hogy azoknak a csárogásától a malomzúgás nem hallott. Bezzeg megörvendék neki; gondolám, hogy most fogok seregélyfiat eleget. Jól tudtam hágdosni, ahogy csak kellett. Felhágok a fára, dugom a kezemet, s hát nem fér bé a likba, próbálom a fejemet, s hát az jól befér. Teliszedem a keblemet seregélyfiúval. Ki akartam bújni a lyukból, de hát én nem fértem ki; hazafutok, elviszem a fejszét, s kivágom onnét magamat:

De nem tudtam leszállni, mert a fa vastagocska volt, s a fejem is szédült, hanem kiáltottam a molnárnak, hogy vegyen le. A molnár azt gondolta, az a bajom, hogy megehültem, s nekem a fiától molnárpogácsát küldött.

De én a fiúnak olyan erős lúdméreggel mondtam meg, hogy nem efféle bajom van, hogy az egyszeribe elfutott, s hozott egy véka korpát, azt nekem egy pózna végén felnyújtotta.

Én kötelet sodortam belőle, olyant, hogy a malomkövet is fel lehetett volna vele akasztani. Próbálom, leér-e a földig, de hát egyrét nem éri, fogom kétrét, s hát olyan jól leér, hogy még a földön meghajlik. Ereszkedni kezdek rajta, de egy féreg ott fenn, ahol egy ághoz megkötöttem volt, elkercelte, elvágta, s én kötelestől lecseppentem.

De míg a földre érnék, addig a seregélyfiak a kebelemben megtollasodtak, szárnyra keltek, s engem repíteni kezdtek. Mikor az Olt felett repültünk, valami asszonyok ott az Olt felett rongyot mostak, s kiáltozni kezdtek.

“Mit csinál ez a gyerek, hogy úgy tud röpülni? Ha leesik, éppen az Oltba szottyan, s belehal!” Láttam, hogy mind felém néznek, de a seregélyfiak csárogásától nem tudtam tisztán kivenni, hogy mit kiáltanak. Azt gondoltam, hogy azt kiáltják, hogy oldjam meg az ingem derekát. Én az ingem derekát kiszabadítám a harisnyám szíja alól; avval a seregélyfiak egyszerre a keblemről mind kiduvadának, nekem annyi szárnyam, mind elrepüle, s én az Oltnak kellős közepébe belécsuppanék.

Csuppanásommal az Oltat úgy kicsapám az árkából, hogy az egészen kiloccsant a hegy aljáig. De mikor az árkába visszatakarodott, egy kicsi híjával, amit egy gidófalvi szomjú komondor lecselt fel belőle, annyi hal maradt künn utána, hogy a helyet Mánástól Dobojig s Arkostól Angyalosig mind ellepte - még a Szépmezőt is egészen. No, volt ott hal elég. Tizenkét bivalyszekér egy hétig örökké hordta, soha meg nem szűnt, mégsem tudta megkezdeni. De mene egy csóré cigánypurdé Körös-patakról, az mind felszedé a pendelyébe, s elvivé.

De eszembe jut, hogy engem nem játszódni küldtek, hanem őrölni. Elindulok arrafelé, ahol az ökrök voltak, hadd lám, mit csinálnak, nem mentek-e el a helyükről. Sokáig mentem, úgyhogy megfáradtam bele. Látok egy réten egy lovat, s reágondolom, hogy ezen könnyen odajutok, ahova kell. Utána indulok, de hát ő engem nem vár meg. Fogom a farkát, egyet fordítok rajta, s magammal szembeállítom, s mondom neki amúgy mirgyilusosan: “Hó! megállj, pityipangós, ne ijedezz!” Megértette a jó szót, megállott, mint a cövek. Megnyergelém a szürkét, felülék a barnára, s úgy elmentem a sárgán, egy lejtőn ki s egy hágón be, hogy a föld is szakadt utánam.

Egyhelyt egy szőlő alatt menék el, s annak a kerítésén belül sok szép ért gyümölcs volt. Megállítám a szürkét, leszállék a barnáról, s megkötém a sárgát a gyepűhöz. Próbálom, hogy béhágjak, de nem tudék; megmarkolám a hajamat, s annál fogva belódítám magamat. Rázni kezdem a szilvát, hull a dió, szedem a mogyorót, s telirakám a kebelemet.

Erős meleg volt, meg voltam szomjulva, hogy majd megepedtem. Látom, hogy ott nem messze vannak valami aratók, s kérdem, hol kaphatnék itt vizet valahol. Azok nekem megmutattak nem messze egy forrást. Odamegyek, de hát béfagyott! Eleget akartam a jeget a sarkommal vagy kővel betörni, de nem lehetett, mert a jég lehetett egyaraszos. Hanem kapám a fejemről a koponyámat, s könnyen betörém vele a jeget, vizet meríték véle, s amúgy jót ivám.

Elmenék a kerítéshez, a gyepűhöz, hajamnál fogva kilódítám magamat az útra; eloldám a szürkét, felülék a barnára, s úgy elvágtaták a sárgán, egy lejtőn ki s egy hágón be, hogy ugyan lógott a hajam belé. Egyhelyt találék két embert, mikor meghaladtam volna őket, utánam azt kiálták: “Te, fiú, hova lett a fejed?” Tapasztom a derékam, hát nincs ott a fejem! Vissza én avval, sebes kutyavágtában a forráshoz! De hát mit látok? Az én koponyám magát nálam nélkül megunta, s neki csak annyi esze volt, hogy minekutána ottfelejtettem, magának sárból kezet, nyakat, derekat, lábat csinálgatott, s a jégen csúszkálva, sikolándva kaptam meg. Én is meglehetőcskén tudtam sikolándani. Eleget csúszkáltam utána, de ő jobban tudott, mint én, nem tudtam semmiletteképpen megfogni.

Uramisten, mitevő legyek! Merőben megijedtem, hogy fejem nélkül kell csakugyan maradnom. De eszembe jutott valami, s mondám magamban: “Hadd el, koponya, ne vesd magad, mert engem nem vágsz ki! Nem jársz túl rajtam.” Csakhamar sárból egy agarat csináltam, nekiuszítám a koponyának, s az egykettőre elfogá, s szépen előmbe hozta. Én elvettem, feltevém, menék a gyepűhöz, hajamnál fogva kilódítám magamat. Eloldám a szürkét, felülék a barnára, s úgy elmenék a sárgán, egy lejtőn ki s egy hágón be, mint a madár.

Mikor a malomig értem, ott veszem észre, hogy engemet az apám otthon nem győzött várni, keresésemre indult, s hogy nem kapott, siratni kezdett nagy jajszóval: “Jaj, lelkem fiam, hova lettél? Jaj, jaj, miért is küldélek el csak magadra! Jaj, lelkem fiam, most véged neked, valahol elpusztultál!” Amennyit engem apám életemben szidott és korholt, sohasem hittem volna, hogy engemet úgy tudjon sajnálni. Hogy láttam, mi baja van, még távolról hozzászóltam: “Ne búsuljon kend egyet is, apámuram, mert itt vagyok, rossz fejsze nem vész el!”

Meghoztam szegény apámnak a lelkét. A zsákokat a liszttel szekérre raktuk, hazamentünk, s az apám lakodalmát fáintosan megünnepeltük. A menyasszony anyám volt, a menyasszonytán*cot legelőbb én jártam el vele, s azután jött a sor másokra.

Mikor a lakodalomnak vége lett, mások mind eltakarodtak, s mi otthon maradtunk csak magunkra; s máig is élünk, ha meg nem haltunk.

Én még azután egy esztendőre lettem, mert apámnak igazi törvényes fia vagyok. Szépen felcseperedtem, s ügyes legény lett belőlem.

Arany László : Őzike
 

Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperencián is túl volt egy özvegyember meg egy özvegyasszony. Az özvegyembernek volt egy kisfia meg egy kisleánya, az özvegyasszonynak nem volt egy csepp gyermeke se. Egyszer, hogy, hogy nem, rágondolta magát az özvegyember, elvette az özvegyasszonyt.
Egy darabig csak szépen bánt az asszony a gyermekekkel, hanem aztán mindig ütötte-verte őket, soha jó szemet se vetett rájok, utoljára még azt sem engedte meg nekik, hogy a házban háljanak, hanem a pitvarban vetett nekik ágyat. A kisleány már nagyobbacska is volt, okosabb is volt, mint a kisfiú, sokszor búsult rajta, hogy nekik milyen rossz sorsuk van, sokszor fél éjszaka se tudott aludni a nagy bánat miatt. Egyszer, amint ott sírdogált az ágyában, hallja, hogy az apja meg az anyja beszélgetnek a házban. Odahallgat, hát mit hall, mit nem, hallja ám, hogy arra beszéli rá az anyja az apját, hogy hizlalják meg őket dióval, ha aztán jól meghíznak, vágják le. Megijedt a kisleány nagyon, de nem szólt senkinek semmit.
Ez napságtól fogva jó dolguk volt a gyermekeknek, egész nap mindig előttök állt a sok dió, akkor etteék, mikor nekik tetszett, de még rájok is parancsoltak, hogy vagy kell, vagy nem, mindig egyenek, a mostohájok is mindig édesgette, lelkemezte őket, csak hogy tejbe-vajba nem fürösztötte. Már fogytán volt a dió, amit elibök tettek; egyszer a kislány megint nem aludt egy éjszaka, hát hallja, hogy mondja a mostohája az apjának:
– No, apjuk, szép kövérek már a gyermekek, itt már az ideje, hogy megöljük őket, holnap hát majd megfürösztöm mind a kettőt, holnapután aztán . úgyis vasárnap lesz . megöljük, nagy dínomdánomot csapunk belőlök.
Így is lett. Szombaton este odatette az asszony a sok vizet a tűzhöz, hogyha majd felforr, megfüröszti őket benne. Hanem a kislány se állhatta tovább, félrehítta a kisöccsét, elmondott neki mindent. Csak addig okoskodott, csak addig okoskodott a két kisgyermek, míg kisütötték-főzték magukban, hogy még aznap megszöknek. De az anyjok mindig szemmel tartotta őket, hogy sehogy se tudtak elillanni. Mikor már a vizet is kitöltötte az asszony a lúgzóba, hogy majd megfüröszti már a gyermekeket, a kisfiú csak elkapta a szappant, szaladt vele egyenesen az utcára. Az asszony restellt utána menni, a kislánynak mondta, hogy lóduljon, hozza vissza fülénél fogva. Nosza rajta! A kisleány is kiszaladt, utolérte az öccsét, hej, de nem vitte ám vissza, hanem megfogták egymás kezét, úgy szaladtak. Mikorra a gonosz mostoha észrevette, hegyen-völgyön túl voltak.
Amint mentek, mendegéltek világtalan világra, járatlan járt utakon, egyszer a kisfiú megszomjazott. Azt mondja a kislánynak:
– Jaj, édes kis testvérem, be ihatnám!
– Elég baj az, édes kis testvérem, de majd csak találunk valahol egy kis vizet, akkor aztán ihatol.
Csak mentek, mendegéltek aztán tovább, egyszer előtaláltak egy farkasnyomot tele vízzel. Nagyon megörült a kisfiú.
– Édes kis testvérem, iszom én ebből a vízből.
– Ne igyál, édes kis testvérem, mert majd farkassá változol.
A kisfiú szót fogadott, nem ivott.
Megint mentek, mendegéltek, megint találtak egy rókanyomot, az is tele volt vízzel. Megint megörült a kisfiú.
– Édes kis testvérem, iszom én ebből a vízből.
– Ne igyál, édes kis testvérem, mert majd rókává változol.
Megint szót fogadott a kisfiú, megint nem ivott.
Megint mentek, mendegéltek tovább. Már a kisfiú olyan szomjas volt, hogy alig tudott a lábán állani. Harmadszor is találtak egy kis őznyomot, az is tele volt vízzel. Azt mondja a kisfiú:
– De hiszen, kedves kis néném, tovább már nem állhatom ki, már ebből iszom.
– Ne igyál, édes kis öcsém, mert majd őzikévé változol.
A kisfiú nem hallgatott rá. Hiába kérte a nénje, ivott a vízből, s menten őzikévé változott. Sírtak-ríttak mind a ketten, hogy most már mit csináljanak. De biz azon már nem lehetett segíteni.
A kisleány aztán leszakította a kötője madzagát, abból csinált egy kis pórázt, rákötötte az őzike szarvára, úgy vezette maga után. Így ballagtak aztán nagy búslakodva; egyszer rájok esteledett. Gondolkoztak, hol feküdjenek le aludni; féltek nagyon az éjszakától, egyszer megláttak egy boglya szénát, abba a kisleány egy nagy lyukat vájt, oda bújtak mind a ketten.
Még jóformán el se aludtak, hát egyszer csak kutyacsaholást hallanak. Nagyon megijedtek az istenadták, úgy összebújtak, mint a szegény ember malacai.
Hát éppen egy király vadászgatott arra, annak a kutyája érezte meg az őzike szagát, azért kerülgette a boglyát nagy ugatások között. Odament a király is megnézni, mit ugat a kutya. De ő sem látott semmit.
–Márpedig . gondolta magában . akárhogy, mint, de itt valaminek lenni kell.. Bekiáltott a lyukon:
– Ki van, mi van ebben a boglyában?
Nem szóltak a gyermekek, mert nagyon meg voltak ijedve. Megint bekiáltott a király:
– Ki van, mi van ebben a boglyában?
Megint nem szólt senki. De már ekkor mérges lett a király.
– Ki van, mi van ebben a boglyában? Szóljon, mert mindjárt belövök.
Erre aztán nagyon megijedt a kisleány, kibújt a boglyából, húzta maga után a kis őzikét is. A király kikérdezte, hogy került, mint került oda. A kisleány elmondta az egész élete történetét, hogy akarták őket megölni; hogy szöktek el; hogy változott a kisöccse őzikévé. A királynak nagyon megtetszett a kisleány, hazavitte a kis őzikével együtt, s ráparancsolt az egész háza népére, hogy jól bánjanak velök.
Fel is nevekedett a kisleány gyönyörűségesen, olyan szép hajadon lett belőle, hogy öreg ember szeme is megállott rajta; a kis őzike pedig mindig ott settenkedett körülötte.
Egyszer . hogy történt, hogy nem, nem tudom megmondani . beleszeretett a király a leányba, el is vette feleségül. Nagy lakodalmat csaptak, Hencidától Boncidáig folyt a sárga lé. Mikor legjavában foly a lakodalom, jön egy idegen ember, hoz egy nagy pecsétes írást, amiben azt írta a szomszéd király, hogy neki most hadakozhatnékja van, azért álljon ki a síkra, ha van lelke! Mit volt mit tenni, elbúcsúztak egymástól nagy sírások-rívások közt, s elindult a király a háborúba.

Volt neki egy régi, öreg gazdasszonya, arra bízta rá a feleségét, hogy vigyázzon rá, míg ő oda lesz. Hej, pedig inkább bízhatott volna farkasra bárányt, verébre búzát, hogy őrizze meg, mint erre a vén boszorkányra a feleségét, aki megfojtotta volna a menyasszonyt egy kanál vízben, úgy haragudott rá. Azért haragudott pedig a vén csoroszlya, mert neki is volt egy ragyavert pofájú leánya, azt akarta elvetetni a királlyal. Örült a vénasszony, mikor rábízta a király a feleségét, gondolta magában, hogy majd elteszi ő ezt láb alól.
Jó idő múlva a király elmenetele után egy aranyhajú gyermekkel áldotta meg az Isten a királynét, azért még jobban irigykedett rá a gazdasszony.
Egyszer egy szép reggel kimentek ketten, a királyné meg a gazdasszony, a kertbe sétálni. Volt ott egy szép halastó, tele volt mindenféle arany-ezüst hallal. A királyné, amint ott nézegeti a szép kis halakat, egyszer megkapta hátulról a gazdasszony, s belelökte a vízbe.
A királyné elmerült, de nem fulladt bele, hanem egy szép aranykacsává változott, de ezt a gazdasszony nem vette észre, azt gondolta, hogy belefúlt, visszament a palotába, mint akinek jó rendben van a szénája.
Eközben bevégezte a király a háborút; megverte az ellenséget, hazament nagy diadallal. A gazdasszony elébe ment nagy sírva-ríva, elmondta neki, hogy az őzike éppen most lökte bele a királynét a halastóba . olyan folyvást hazudott, mintha írásból olvasta volna ., még azt is elmondta, hogy hogy történt, mint történt. A király nagy búbánatba esett, az őzikére pedig úgy megharagudott, hogy kiadta a parancsot, hogy jövő vasárnap meg kell ölni.
A szép királynénak pedig . aki aranykacsa képében úszkált a tóban . sehogy se volt nyugta; mindig a kisfiú után isett-visett a lelke. Be is lopódzott egyszer a palotába, szépen megfürösztötte, bepólyálgatta a kisfiát, lefektette a bölcsőbe. Azután odament az urához, azt végig-végigsiratta, de azt sirathatta, az nem ébredt fel, mert a gazdasszony álomport tett az ételébe. Legutoljára a kisöccse, a kis őzike vackához ment.
– Élsz-e még, kisöcsém?
– Élek bizony, kis néném; aranykés torkomnak, aranybödönce véremnek, maholnap megöl a király gazdasszonya.
Második este megint csak elment a királyné aranykacsa képében. Megfürösztötte a kisfiát, végig-végigsiratta az urát. De az megint nem ébredt fel, mert a gazdasszony megint álomport tett az ételébe. Legutoljára megint a kisöccse, a kis őzike vackához ment.
– Élsz-e még, kisöcsém?
– Élek bizony, kis néném; aranykés torkomnak, aranybödönce véremnek, maholnap megöl a király gazdasszonya.
Harmadnap vasárnap volt, meg akarták ölni a kis őzikét, már köszörülték is neki a kést, akkor azt a gráciát kérte magának a királytól, hogy hallgassa ki őt négyszemközt. A király megtette a kívánságát, bevezette a maga szobájába. Ott a kis őzike azt kérdezte tőle, nem vett-e az éjjel valamit észre, hogy járt körülötte, mert ez és ez volt itt. A király nagyon megörült, csak azon csodálkozott, hogy nem ébredt fel, mikor ő olyan ébren alszik.
– Jaj, felséges király . felelt az őzike ., azért nem ébredt fel felséged, mert a gazdasszony minden éjjel álomport tesz az ételébe, mert tudja, hogy ide jár a nénikém aranykacsa képében.
A király mindjárt megkegyelmezett az őzikének, azután behítta a kocsisát:
– No, Pista, te nekem mindig hű szolgám voltál, megtennél-e a kedvemért egyet?
– Meg én, felséges király gazdám. Hát mi lenne az?
– Csak az, hogy mikor behozzák a vacsorát, lerántod az abroszt, ezért, meglehet, a képedre mászik a gazdasszony, de te azzal ne gondolj.
Megígérte a kocsis, de meg is tette. Mikor fel volt terítve minden, csak ember kellett volna hozzá, aki megegye, Pista se kérd, se hall, nekimegy az asztalnak, mint akinek elment a sütnivalója, lerántja az abroszt ételestül, mindenestül. A gazdasszony majdhogy ki nem kaparta a két szemét, úgy nekiment. De Pista azzal nem gondolt.
No ez eddig megvolt. Amint aztán kitakarodott a gazdasszony a szobából, meghagyta a király a kocsisnak, hogy maradjon bent nála, fedje be a gyertyát egy kaptárral. Ha majd aztán ő elkiáltja magát, kapja le róla hirtelen, addig pedig olyan csendesen viselje magát, mintha meghalt volna, akármit hall, lát, meg ne mozduljon. Ezzel a király lefeküdt, tettette magát, mintha aludnék.
Egyszer szép csendesen megnyílt az ablak, berepült rajta az aranykacsa, gyönyörű szép királynévá változott, még százszor szebbé, mint azelőtt volt, megfürösztötte a kisfiát, bepólyálta, lefektette; azután odament az urához, hogy majd végig-végigsiratja, de a király se volt rest, kiugrott az ágyból, magához ölelte, megcsókolta.
Pista hirtelen lekapta a kaptárt a gyertyáról, mindjárt világos lett, többet nem volt menekvése a szép királynénak.
Másnap nagy lakodalmat csaptak; hét nap, hét éjjel mindig járták azt a híres tyúkverő kállai kettőst.
A vén gazdasszonyt pedig négyfelé vágatta a király, s kiszegeztette a város négy sarkára.
A kis őzike baját is annyira szívére vette a király, hogy összegyűjtötte a világ valamennyi orvosát, doktorát, azok aztán addig-addig mesterkedtek, míg utoljára csakugyan átváltoztatták olyan szép legénnyé, hogy keresni kellett a párját.

Lelkes Miklós: Három húsvéti tojás
 

Kedves, aranyszőke hajú, szépséges leány volt Napsugár Évike, a varázslókirály leánya. Megfogadta bölcs édesapja tanítását:
- Lányom, csak olyan varázslatba kezdj bele, amit nem csak eszed, szíved is helyesel!
Amikor Évike felnőtt, harminchárom királyfi jött el hozzá leánykérõbe a Nagy Leánykérés Napján. Harminc királyfival hamarosan közölte: szívesen látja őket a palotában, de kezére ne számítson egyikük sem, csak a kézimunkájára. Mindegyikük kapott tőle egy általa készített, hímzett asztalterítőt. Nem akármilyen terítő volt az! Nappal az asztalt díszítette, de estefelé megelevenedett a rajta levõ kép: lakomázó törpék, nyíló csőrű madárkák, csinosbajszú cicamicák vagy legelészõ szarvasok, és a törpék vagy állatok a terítő tulajdonosának szemére nyugtató álmot terítettek.
Három királyfi nem kapott még választ leánykérő szavaira, így, persze, asztalterítőt sem. Amikor a többi királyfi eltávozott, ők még ottmaradtak a palotában. Ottmaradtak és a szerencse is ottmaradt velük: közeledett a húsvét. A húsvéti locsolkodás lányok-legények nagy öröme volt ott is, a varázslókirály országában, Hipphoppföldön.
Sőt! Ott volt csak igazán nagy hejehuja, húsvéti tánc, fővarázslat, mellékvarázslat, meg miegymás! Meg is locsolta, nagy szívdobogás közepette, a három leánykérő királyfi Napsugár Évát: az elsõ ibolyaharmattal, a második csillagvirág gyöngycseppjeivel, a harmadik vidámillatú rózsavízzel!
A leány mindegyiknek adott egy húsvéti tojást. Az elsőnek azt mondta:
- Vigyázz erre a tojásra! Benne van a Csidecsuda. Fel ne törd!
A másodikhoz így szólt:
- Te meg ezt a tojást őrizd! Benne van a Hűdefinom. Nehogy megkóstold!
A harmadik királyfinak mélyen a szemébe nézett:
- Neked is adok egy tojást. Benne van a Hűdeöreg! A tojásra az arcképemet festettem. Ha feltöröd a tojást: hétszer hét évvel tovább élsz. Feltörheted, ha akarod. Hűdeöregnek viszont akkor vége!
Megköszönték a királyfiak az ajándékot, kezet csókoltak Napsugár Évának, és lóra ültek. Szédítő iramban vágtattak saját birodalmukba. Ott is meg kellett locsolniuk a lányokat, előírta a szokás, az illem. Ám megígérték: három nap múlva visszajönnek és bemutatják a húsvéti tojásokat. Hadd lássa Napsugár Éva milyen becsben őrzik ajándékát!
Az első királyfi, Kukkantó Gergely, buzgón locsolgatta otthon a lányokat.
Hanem csak fúrta az oldalát: mi lehet az a Csidecsuda? Óvatosan kis lyukat szúrt a tojásba és bepillantott rajta.
Hű! Nem mi volt a tojásban, hanem ki! Csidecsuda varázsmanó. Azon a kis lyukon rögvest kiugrott a manócska és a kezében levő aranypálcával rácsapott a királyfi orrára:
- Te kis kíváncsi! Azzal eltűnt.
A második királyfi, Eszemiszom Nándor is becsületes leányöntözgetőnek bizonyult. Ám Hűdefinomat igencsak szerette volna megkóstolni. Olyat még bizonyára nem evett világéletében! Lyukat fúrt a tojáson, hogy a bűvös csemegéből legalább csipetnyit szájába tehessen.
Nem csemege volt abban, hanem Hűdefinom manó, aki rögvest kiugrott a lyukon, és a kezében levő ezüstpálcával a királyfi orrára ütött:
- Enchencbenc, te ínyenc! Azzal eltűnt.
A harmadik királyfi, Barátságos Károly, szintén meglocsolta a lányokat, ahogy illik, kedvesen, udvariasan, miután elmondta a locsolásra engedélyt kérő versikét. Szíve azonban csak Napsugár Éván merengett, őt szerette volna újra viszontlátni, méghozzá rettenetesen. A királykisasszonytól kapott tojást az ágya melletti asztalkára helyezte, gyémánttartóba, és esténként arról mesélt neki mennyire imádja Évát, a csodálatos varázslóleányt. Mit meg nem adna érte, ha felesgül jönne hozzá! Dehogy jutott eszébe, hogy feltörje a tojást! Akkor megsérülne Éva arcképe és meghalna a tojásban Hűdeöreg. Saját életét nem akarta ilymódon meghosszabítani, ezt a varázslatot nem érezte volna igazságosnak, becsületesnek.
A harmadik napon a királyfiak ismét a varázslókirály palotája felé vágtattak. Restellte a történteket az első és második királyfi, Gergely és Nándor, de ügyes mesterembereik az élő manók helyett nagy titokban selyemruhás minibabát ültettek mindkét tojásba, a szúrás, illetve fúrás nyomát pedig úgy eltűntették, hogy azt szülőtyúkanyja sem vette volna észre egyiknél sem.
Napsugár Éva barátságosan fogadta mindhármukat. A három királyfi mindegyike tenyerébe tette a húsvéti tojást és azt mondta: lám, megőrizte épségben.
Honnan, honnan nem, előugrott erre valahonnan Csidecsuda és Hűdefinom manó. Pirulhatott az első és a második királyfi!
Node hamarosan még pirosabb lett a harmadik, Károly, mert hirtelenében kettényílt az ő húsvéti tojása, és hosszúszakállú manócska lépett ki belõle: Hűdeöreg! A manócska súgott valamit a királykisasszony fülébe.
Napsugár Éva odalépett Károlyhoz és rámosolygott:
- Megőrizted a tojást épségben, megőrizted becsületed! Hűdeöregtől tudom miként vélekedsz az én szívemről, fogadd el hát, neked adom, de csak a tiedért cserébe! Barátságos Károly e szavak hallatán a mennyezetig ugrott örömében.
Hamarosan megtartották a lakodalmat. A nagy ünnepségen a többi, egykor a királykisasszony kezéért versengő királyfi is ott volt. Nem volt miért neheztelniük: csak egy szíve van a leánynak akkor is, ha varázslókirály leánya, - miért adná oda másnak, mint annak, akit szeret?!

Zelk Zoltán : Mese a legokosabb nyúlról
 

Egyszer volt, hol nem volt,
túl a hegyen, túl a réten,
egy kis erdő közepében,
az erdőben egy tisztáson,
fűszálakból vetett ágyon,
ott, ahol sosem járt ember,
s egy farkas a polgármester,
ahol ezer róka túr,
ott lakott egy kicsi nyúl.

A kis nyúlnak háza nem volt,
szeme kettő, orra egy volt,
hosszú füle, kurta farka,
semmi furcsa nem volt rajta.

Egyszer volt, hol nem volt,
egyszerű kis nyuszi volt.
Szarvas és jóbarátja,
minden madár jó pajtása,
így éldegélt békességben,
a kis erdő közepében.

Így éldegélt, amíg egyszer
meg nem halt a polgármester,
a bölcs farkas, s eltemették,
megsiratták, mert szerették.

Az állatok összegyűltek,
egy tisztásra települtek,
éjjel-nappal tanakodtak,
polgármester választottak.

Róka mondta: Róka legyen!
Szarvas mondta: Szarvas legyen!
Őz kiáltott: Őzön a sor!

Teli faág, teli bokor,
madár ült minden ághegyen,
s kiáltozták: Madár legyen!

Addig-addig tanakodtak,
a végén majd hajba kaptak,
míg egy nyúl szólt: Most az egyszer
nyúl legyen a polgármester!
Erre elkezdtek kacagni.
Nem tud az mást, csak szaladni,
az árnyék is megkergeti,
úgy megijed, hideg leli,
ha ág zörren, rögtön szalad,
vagy meglapul a fű alatt.

Most legyen okos az ember,
ki lesz itt a polgármester?
Szól a bagoly az ághegyen:
Az a fontos, hogy okos legyen!
Akár bátor, akár gyáva,
ész legyen a kobakjában.

Mind így szóltak: Okos beszéd!
Próbáljuk ki, ki-ki eszét...
Igen ám, de hogy próbáljuk?
Máris szólt a bagoly rájuk:
Aki becsapja a rókát,
az kiállotta a próbát!

Rajta szarvas! Rajta, őzek!
Lássuk, ki lesz a legbölcsebb!
Ki tud győzni az észtornán?
Ki tud kifogni a rókán?

Előbb az őz került sorra.
Ide figyelj, ravasz róka!
Felhők közt lakik az égen,
sohasem járt erdőn, réten,
mégis ő növeszt fűszálat,
zöldbe borít bokrot, ágat...

Nevet csak ezen a róka.
Ez aztán a nehéz próba!
Joban tudom, mint te magad,
mi volna más, ha nem a nap!

Most a szarvas került sorra.
Én aztán megfoglak, róka!
Nincsen lába, mégis szalad,
de mégis egy helyben marad...

Megint csak így szólt a róka:
Ez aztán a nehéáz próba!
Jobban tudom, mint te magad,
mi volna más: folyó, patak!

Most a kis nyúl került sorra.
Erre felelj, ha tudsz, róka:
ha megfelelsz, most az egyszer
te leszel a polgármester!
Nincsen szárnya, mégis repül,
fákon, bokrokon hegedül,
ha nem repül, nincsen sehol,
de mégiscsak van valahol,
nincsen szárnya, nincsen lába,
mégis a világot járja...

Töri is fejét a róka,
ennek a fele se móka,
hiába, no, nincs felelet,
mondd meg, nyuszi, hogy mi lehet!

Szól a nyuszi: Figyelj, róka!
Hogy mi lehet? Mi más volna?
Ismeri a nyár s a tél,
mi lehetne más: a szél!

Kis nyúl főzte le a rókát,
ő állotta ki a próbát,
az erdőben akkor egyszer,
nyuszi lett a polgármester.

Egyszer volt, hol nem volt,
egyszerű kis nyuszi volt.
hosszú füle, kurta farka,
semmi furcsa nem volt rajta.

Bár sokáig nem voltál, látom pótoltál :)

Sárkánymese
 

Valamikor régen, a zsadányi rétek alján, ahol a Kalára-árok beleszalad a Holt-Körösbe, élt egy pákász. Három szeme volt. A harmadik szeme épp a homloka közepén, ezzel látott át a nádason. Ha egy farkas jött a kunyhója felé, úgy meglátta, mintha sík földön jött volna. Keresztüllátott a felhőkön, a ködön is, nem volt titok előtte.



Ennek a pákásznak, akit öreg Andrásnak hívtak, volt egy gyönyörű, fehér arcú lánya. A szeme olyan kék volt, mint a jácintvirág, a haja, mint a kukorica selyme. Amikor az beült az apja csónakjába, a sok hal, rák, teknősbéka, vidra mind körbevették, s hallgatták az énekét. Még a nap is meggondolta magát, s kisütött, ha ő énekelt, és messze, a legmélyebb vízből a tizennégy fejű sárkány is kidugta az egyik fejét.



Ez a sárkány, ha szépen sütött a nap, kifeküdt a zsombékra, nyújtózkodott a beste, de beérte kecskebékákkal is, egy-egy tehénnel, disznóval, lóval, ha arra kóboroltak. Embert nem bántott soha. A pákász lányát, Gyöngyöt meg annyira megszerette, hogy egyszer, mikor a legszebben dalolt, elvitte magával.



A sok apró állat rémülten szaladt a pákászkunyhóhoz, lett nagy sírás-rívás, keresték Gyöngyöt, de apja-anyja hiába ment csónakkal utána, a sárkány felborította őket, s azt mondta a kint lévő fejével:



- Ha még egyszer utánajösztök, megeszlek benneteket!



Ezzel otthagyta a síró-rívó öregeket, mohából, gyepből, árvalányhajból csodaszép kunyhót csinált Gyöngynek, a nyálával kívül-belül bekente, úgy ragyogott, mint az üveg, ha rásütött a nap. Ennivalót is ő hozott neki, vadrucát, halat, sulymot a szájából, tüzet fújt rá, úgy sütötte meg, Gyöngy mégis napról napra fogyott, hervadt, mint a dérütötte rózsa.



A sárkány egész nap csak nézte a lányt, biztatta, hogy énekeljen neki, de hiába.



Így telt el majd egy esztendő, mikor az öreg András elbeszélte nagy szomorúságát a csikósbojtárnak, Jancsinak. A bojtár nagyon régen szerette a szép Gyöngyöt, de az öreg mindig azzal hitegette, hogy csak akkor adja neki, ha számadó lesz belőle. Pedig igen hozzávaló volt a bojtár.



Most meg nagyon elbúsulta magát, s ahogy így búsult, odaszaladt hozzá a kedves sötétpej csikaja, amelyiken ember még sosem ült, és megkérdezte tőle:



- Mit búsulsz, édes gazdám?



Elmondja erre nagy bánatát Jancsi, mire a csikó:



- Sose búsulj! Adjál nekem estére három villa friss szénát, három rocska abrakot s hozzá három lapát eleven parazsat! Úgy odaviszlek Gyöngyhöz, hogy a sárkány észre sem veszi! De a vasvillát kend be vasfűvel, s hozd magaddal!



Megörült a beszédnek Jancsi bojtár, szaladt máris az öreg Andráshoz, hogy mire feljön a nap, ő is meghozza Gyöngyöt, de végre adja neki feleségül, ne hitegesse, ahogy szokta!



- Minden úgy lesz, édes fiam. Ha ő szeret, hát viheted. De várj, megnézem az egyik szememmel, itt a homlokom közepén, hogy fent van-e még a sárkány. Ha már jó mélyen alszik, akkor indulj!



Visszament hát Jancsi a csikajához, megetette három villa szénával, három rocska zabbal s három lapát eleven parázzsal. A vasvillát bekente jól vasfűvel, el ne törjön, ha ütésre kerül a sor. Felült a sötétpej csikajára, s nekiindult az éjszakának.



A sárkány aludt, szörnyű messzire hallott a hortyogása, Gyöngy meg kinn sírt a kunyhója előtt.



Ment a csikó, a lába nem érte a földet, sem a vizet, úgy állt meg a sárkány előtt, az még fel sem ébredt. Jancsi meg a vasvillát beleütötte a szívébe, és már vitte is Gyöngyöt, ültette a csikóra maga mögé!



Jól tette, hogy sietett, mert a sárkány szörnyen kínlódott, mindent összetört, összetiport, összeégetett maga körül, hajnalig vergődött, míg elfolyt minden vére. Zsadányba, Komádiba is behallatszott a bömbölése.



De volt nagy öröm András pákászéknál! Megtartották a lakodalmat. Minden pásztorember ott mulatott, a menyasszony meg énekelt, gyönyörűség volt hallani. Máig is élnek mindnyájan, ha meg nem haltak közben.