Mese nincs?????:o
Nahát :)

Na mesélj! :)

Nagyon úgy néz ki... Senki nem akarja, hogy szépet álmodjunk...;)

Én még csak akarnám, de ha én elkezdek mesélni... :D

Ancsurka
 

Volt a világon, hol nem volt, volt egyszer egy király, annak három lánya. Egyiket hívták Erzsikének, a másikat Mariskának, a harmadikat Ancsurkának. Nagyon elszegényedtek, a szülők meghaltak, a lányok olyan szegények maradtak, mint a templom egerei. Így szólt egyszer az öregebb testvér:

- Gyerünk el szolgálni, mert éhen halunk!

Összeszedték magukat mind a hárman, elkészültek az útra. Mentek, mendegéltek, mentek hetedhét ország ellen. Mentek az őserdőkben, nagyon-nagyon messzire.

Nagy sokára odaértek egy királyi várhoz. Bekéredzkedtek éjszakára, mert beesteledett, s nem tudtak továbbmenni. A várbeliek kérdezik: hol járnak itt, ahol a madár sem jár?

- Járunk-kelünk, bujdosunk, szolgálatot keresünk!

- Ó, hát itt jó helyen járnak, ha szolgálni akarnak, mind a hármat befogadjuk. Ancsurka szép lány volt, a királynak megtetszett. Mindig a kedvében járt, dédelgette.

Múlt az idő, teltek a napok, hónapok. Régen ott voltak. Egyszer azt mondta a király, mert fiatal ember volt, nem nős még, hogy annyira megtetszett neki Ancsurka, tán még el is veszi feleségül.

Ez a nénjei fülébe jutott. Bosszút forraltak Ancsurka ellen. Súgdostak egymásnak:

- Hallod-e, tán a király még el is veszi Ancsurkát, annyira megtetszett neki! - mondta az egyik.

- Ezt pedig ne engedjük!

Erzsi fölment a királyhoz.

- Király őfelsége - mondta neki -, Ancsurkát nehogy elvegye. Mert az olyan lány ám, hogy egy vén boszorkánynak a tengervágó vesszőjét, tengervágó cipellőjét el tudja hozni. Ha azokat elhozza, akkor elveheti feleségül.

Felhívatta a király Ancsurkát.

- Hallod-e, Ancsurka, nővéreid azt mondják, hogy te olyan lány vagy, aki egy vén boszorkánytól el tudja hozni a tengervágó vesszőjét, tengervágó cipellőjét - mondta neki.

Ancsurka nagyon elszomorodott.

- Ha már király őfelsége parancsolja, megpróbálom.

- Hozd el - mondja a király -, mert ha nem hozod, halál a fejeden!

- Tessék nekem adni, király őfelsége, négy hájacskát.

Odaadta neki a király a hájacskát. Ancsurka elindult a vén boszorkányhoz. Ahogy ment, mendegélt, hát a kiskutya messziről megtudta, hogy Ancsurka megy. Mert volt a boszorkánynak egy kiskutyája.

- Megállj, Ancsurka! - ugatja a kutya. - Miért jössz?

- Miért jövök? Majd tudom én, miért jövök.

- Megmondalak ám öreganyámnak!

- Ne mondj meg, kiskutyám, adok hájacskát!

- Adjál hát!

Adott neki hájacskát, és míg a hájacskával bajlódott a kutya, addig bement a házba Ancsurka. A vén boszorkány éppen aludt, a kutya meg megette a hájacskát. Akkor azt mondja:

- Megállj, Ancsurka, megmondalak ám most már öreganyámnak!

- Ne mondj meg, kiskutyám, adok még egy kis hájacskát!

- Adjál hát!

No, adott neki megint egy hájacskát. A vén boszorkány előtt ott volt a tengervágó vesszőcske meg a tengervágó cipellő. Ancsurka felkapta, szépen kiosont, nem vette észre a boszorkány. Ahogy elindult, a kiskutya szaladt utána.

- Megállj, Ancsurka, most már megmondom öreganyámnak!

- Ne mondj meg, kiskutyám, adok hájacskát!

- Adjál hát!

Akkor odaadta a harmadikat is. Mikor Ancsurka már a tengeren is túl volt, akkor kiabált a kiskutya:

- Öreganyám! Ideát volt Ancsurka!

Felkelt az öregasszony, látja, hogy nincs meg ám az ő bűbájos eszköze. Borzasztó mérges lett, megverte nagyon a kiskutyát, elkezdett kiabálni:

- Megátkozlak, Ancsurka, elvitted a tengervágó vesszőm, elvitted a tengervágó cipellőm. Megállj csak, átkozott Ancsurka! Majd visszajössz te még!

Hazament Ancsurka, a király nagyon megörült neki, és azt mondta:

- Csakugyan ügyes kislány vagy, most már elveszlek!

A testvérei megijedtek.

- Jajaj,mitcsináljunk?!Valamit megint ki kell találni, mert a király nagyon megdicsérte Ancsurkát. Majd meglátod, hogy elveszi feleségül. Hanem tudod, van még annak a vén boszorkánynak három fej aranykáposztája.

Fölment az egyik lány a királyhoz, mondta neki:

- Király őfelsége, ne tessék elvenni Ancsurkát. Mert olyan lány ám, hogy a vén boszorkánynak három fej aranykáposztáját is el tudja hozni!

A király felhívatta Ancsurkát.

- Hallod-e, nénéid azt mondják, hogy van a vén boszorkánynak a kertjében három fej aranykáposztája, azt is el tudod hozni. Hát ha el nem hozod, halál a fejeden!

- Majd megpróbálom, tessék adni hat hájacskát.

A király adott neki hat hájacskát. Elindult Ancsurka a vén boszorkányhoz. Ment, mendegélt, a tengert szétnyitotta a tengervágó vesszővel, keresztülment rajta. Hát mikor közeledett a vén boszorkány kertjéhez, a kiskutya már észrevette, szaladt eléje.

- No most már, Ancsurka, megmondalak öreganyámnak, mert nagyon megvert ám miattad!

- Ne mondj meg, kiskutyám, adok én két hájacskát!

- Adjál hát!

Adott neki hájacskát. Ő addig bement a kertbe. Míg nyalogatta a száját a kiskutya, addig fölvette a három fej aranykáposztát. Akkorára megette a kiskutya a hájacskát.

- No, most már én megmondalak ám öreganyámnak!

- Ne mondj meg, kiskutyám, adok még két hájacskát!

- Adjál hát!

Sietett, nagyon sietett, hogy megegye a hájacskát. Mire kiment Ancsurka a kertből, akkorra már megette. Azt mondja:

- No, megállj, Ancsurka, megmondalak ám öreganyámnak!

- Ne mondj meg, kiskutyám, adok még két hájacskát!

- Adjál hát!

Odaadta neki a hájacskát. Hát még eszegette, a tengeren túl volt Ancsurka. Vitte a három fej aranykáposztát. Akkor aztán szaladt a kiskutya.

- Öreganyám, ideát volt Ancsurka!

A vén boszorkány jól megverte megint, és azt kérdezte:

- Miért nem mondtad? Megállj, átkozott Ancsurka! Elvitted a tengervágó vesszőm, elvitted a tengervágó cipellőm, elvitted a három fej aranykáposztám. Megállj, átkozott Ancsurka, visszavárlak még!

De akkor már Ancsurka beért a királyhoz. A király nagyon örült, mikor meglátta az aranykáposztákat.

- Derék lány vagy, Ancsurka! Ilyen lány nincs több a világon, mint te! Most már csakugyan elveszlek feleségül.

Meghallották a lányok, hogy a király nagyon elégedett a testvérükkel. Azt mondja az egyik:

- Hallod-e, van ám egy aranyalmafája is a boszorkánynak. Azt is el kell velehozatni. Ne engedjük, hogy elvegye feleségül a király. Hátha most megöli a vén banya!

Bement a királyhoz a Mari, azt mondta:

- Király őfelsége, Ancsurka olyan lány ám, hogy van még a vén boszorkány kertjében egy aranyalmafa, ő azt is el tudja hozni!

Felhívatta a király Ancsurkát, mondja neki:

- Ancsurka, azt mondják a nénéid, hogy van még a vén boszorkánynak a kertjében egy aranyalmafa, azt is el tudnád hozni. Ha elhozod, akkor derék lány vagy, elveszlek feleségül. De ha nem hozod, halál a fejeden!

- Hát tessék adni hat hájacskát.

Adott neki, Ancsurka elindult.

Ment, mendegélt hetedhét ország ellen. Mikor a tengeren túl ment, és a vén boszorkány kertjéhez ért, a kiskutya már szaladt eléje.

- Most már megmondalak ám öreganyámnak!

- Ne mondj meg, kiskutyám, adok kis hájacskát!

- Adjál hát!

Odaadta a hájacskát, és ekkor bement a kertbe. Míg a kiskutya nyalogatta a hájacskát, addig kiásta az aranyalmafát.

- No - mondta a kutya -, most már csakugyan megmondalak öreganyámnak!

- Ne mondj meg, kiskutyám, adok megint két hájacskát!

- Adjál hát!

Azt is megette a kutya. Ancsurka pedig kiment a kertből. Mikor kiért, a kutya utána ugatott:

- Most már megmondalak ám, Ancsurka, öreganyámnak!

- Ne mondj meg, kiskutyám, adok még két hájacskát!

- Adjál hát!

Odaadta a két hájacskát. Ancsurka kapta az aranyalmafát, ment. Megvágta a tengervágó vesszővel a tengert, az szétnyílt, átment rajta.

A kiskutya megette a hájacskát, aztán bement a boszorkányhoz.

- Öreganyám! Ideát volt ám Ancsurka!

Megint megverte az öregasszony a kiskutyát, amiért nem szólt neki. Amikor Ancsurka megérkezett a királyi palotába, testvéreit a sárga irigység majd kiverte. A király meg végtelenül megörült neki.

- No, Ancsurka, derék lány vagy, most már csakugyan elveszlek feleségül. Azt mondja a nénje, Erzsi:

- Hallod-e, Mariska. A király most már csakugyan el akarja venni feleségül Ancsurkát.

- Nem lehet még, még el kell küldeni, még van a vénasszonynak egy boltbeli (olyan szép, hogy kirakatba való) lánya, azt el kell hozni.

Bement Erzsi a királyhoz, s mondja:

- Király őfelsége, a vén boszorkánynak van egy boltbeli lánya is, s azt is el tudja Ancsurka hozni.

A király felhívatta a lányt.

- Ancsurka, azt mondják a nénéid, te olyan lány vagy, hogy van annak a vén boszorkánynak egy boltbeli lánya, azt nekem elhozod. Aztán már csakugyan elveszlek feleségül, nem küldelek el semmiért se többet.

- Majd megpróbálom. Hanem tessék adni tizenkét hájacskát!

- No jó, itt van tizenkét hájacska.

Elindult aztán Ancsurka. Ment, ment, mendegélt. A tengeren átért. Ment mérföldeket, akkor már megtudta a kiskutya, hogy jön, szalad eléje.

- Megállj, Ancsurka, megmondalak ám most már öreganyámnak!

- Ne mondj meg, kiskutyám, adok én két hájacskát!

- Adjál hát!

Adott, s ment be egyenest a szobába. Épp ott volt a boltbeli lány meg az öregasszony. Ancsurka megkapta a lány derekát, húzta kifelé. A boltbeli lány elsivalkodta magát. Ketten megfogták Ancsurkát, beletették egy zsákba.

- Megállj, átkozott Ancsurka, kezembe kerültél! No, most már majd megsütlek, megfőzlek és megeszlek! Elmegyek az erdőbe fácskát szedegetni, aztán megsütlek, megfőzlek! - mondta a boszorkány.

Amíg ő fáért járt az erdőben, a bekötött szájú zsákot a háza előtt hagyta. A kiskutya odamegy.

- No, Ancsurka, ugye addig-addig jártál, hogy egyszer csak megfogott öreganyám. Hanem most már megsütünk, megeszünk.

- Ne egyetek meg, kiskutyám, adok még négy hájacskát, csak nyisd ki a zsák száját!

- Adjál hát!

És addig kaparászta a kiskutya a zsák száját, hogy kioldotta valahogy, kibújt belőle Ancsurka.

- No, kiskutyám, majd belekötözöm a zsákba a hájacskát. Eredj bele, és edd meg!

Belebújt a kiskutya a zsákba, ette a hájacskát. Ancsurka meg bekötötte a száját, és bement a szobába. Fölkapta a boltbeli lányt, és ment vele. Az meg sivalkodott.

Az öregasszony meghallotta a boltbeli lány jajgatását, és elkezdett szaladni hazafelé. Ancsurka most nem törődött vele semmit. Csak ment a zsákmányával. Mikor már a tengeren túl volt, az öregasszony akkor ért haza. Mondja ám a kiskutya:

- Öreganyám! Itt volt ám Ancsurka!

- Látom, hogy itt volt, mit csináltál?

- Bekötött a zsákba!

Nagyon megharagudott a kiskutyára, földhöz vágta, és torkaszakadtából kiabált:

- Megállj, átkozott Ancsurka! Elvitted a tengervágó vesszőmet, elvitted a tengervágó cipellőmet, elvitted három fej aranykáposztámat, elvitted az aranyalmafámat, elvitted a boltbeli lányomat. Megállj, átkozott Ancsurka, visszavárlak még!

Ancsurka hazaért a királyi palotába, mondja aztán a királynak, hogy itt van, amit kívánt, elhozta.

- Derék lány vagy, Ancsurka! Most már nem bánom, nem törődöm semmivel, soha nem küldelek sehova, mert tudom, hogy a testvéreid csak irigységből tették veled ezeket a próbákat, hogy téged elemésszenek.

A testvéreket elzavarta a szolgálatból.

Ancsurkát elvette, hét országra szóló lakodalmat csaptak. Hét nap, hét éjjel tartott a vigadalom. Tökbe köptek, annál mécseltek. Boldogok lettek nagyon.

Nosza, rajta! :D :rolleyes: :D

Bár lehet hogy ez a mese már volt :)

:) Nem hiszem, de inkább 2x, mint 1x sem :)

Most nem, de megígérem h majd keresek egy jó mesét ami tükrözi a zavarodott világom:)

Mire megtalálod, addigra feltisztul a tudatod :)

Most még csak elborulni fog, mert vb meccset nézek, de hnap gyere és keresd mit írok, ill másolok ide be:p

Hinni a templomben kell, itt olvasni + írni... meséket :)

Volt már, de nem baj :) Elfér :)

Nos... hol volt hol nem volt volt egyszer egy ember akit nevezzünk csak egyszerűen Maflának. Maflát meghívták egy fergeteges bulira. Összeszedte a díszes társaságot, voltak vagy... nagyon sokan. Egy kicsit szétnéztek a városi szórakozóhelyeken, bedobtak néhány italt, stírölték a csajokat + jókat nevettek különféle poénokon.
22.30 körül meg is érkeztek a partyra, amit egy tó vizére épített bárban tartottak. Gyönyörű lányok rázták a feneküket, csupa jó arc, rengeteg pija, jó zene, fantasztikus hangulat meg minden. Mindenki ott volt, aki számít.
Egész jól ment minden hajnali 3ig, de addigra már kicsit kicsit sok volt az ital mindenkibe. Hogy hogy nem balhé kerekedett.... csattogtak a pofonok, repültek a poharak + az üvegek Mafla meg hirtelen azt sem tudta mi van, csak azt látta, hogy 2 haverja rendezi át a berendezést meg üt vág akit csalk ér.
A következő pillnatban megpillantott két srácot amint egymást agyabugyálják félig a korlátnak támaszkodva. Gyorsan bevillant az agyába, hogy mi van, ha beleesnek ilyen állapotban a tó jeges vizébe? Ma buli holnap meg temetés?! Nem lessz ez így jó gondoltam magába és gyorsan szétszedte a dulakodókat; nem is volt nehéz dolga a maga 110kilójával. De ez semmit nem ért hiszen a 2 részeg havert csak nem lehetett lelőni. Mentek mint a tulkok fejjel a falnak... azaz a tömegnek. Volt ott rángatás, cibálás, húzás, nyúzás ordítás... ami belefér. Majd némi idő elteltével jöttek a rendőrök. Nah ki volt, mi volt, ki kezdte, ki fejezte? Senki semmit nem tud, nem mond.
Mafla ekkor már ismét a megszokott pozícióban támasztotta a bárpultot söröcskét + valami brzadály tömény italt fogyasztva és leste, hogy mi lessz.
Semmi nem lett. A rendőrök mentek a dolgukra, mivel senki egy szóval sem volt hajlandó megvádolni a másikat. Csak a pincérek pánikoltak a bunyóról, a résztvevők közül természetesen senki semmit sem tudott, mintha ott sem lettek volna. A bulinak vége szakadt és mindenki haza ment... 1valakit kivéve; nah ki lehetett az? Nah ki? Hát nem más mint Mafla. Ő még ott maradt és amig a személyzet elszámolt, takarított, rendezte a dolgait, ő úgy berúgott a pultnál, hogy sej haj öröm volt nézni. 5 körül járhatott, amikor hazaszálította a 2 pultoslányt (autóval ugye.... hogyan arra ő sem igazán emlékszik) és szépen hazanavigált valahogy.
Másnap jöttek a szokásos problémák. Telefonálás egész nap hogy történt, miért, ki, kivel stb... senki semmire nem emlékszik... nem meglepő.
Maflának jelenése volt édesanyjánál egy ebéd erejéig, ahol beleesett a feje a levesbe :( Kínos.
Ebéd után megbpróbált lepihenni kicsit, de az ebéd úgy gondolta nem marad bent és 1órán belül 2x is kikívánkozott Mafla gyomrából a felső járaton.
A torok és a fejfájás szinte elviselhetetlen.
és a károk... lássuk csak: elszakadt aranylánc, széttaposott olasz cipő, elszaggatott Springfield ing, oldalt hosszanti irányban leszakított alsónaci. Ez utóbbi hogy? ... csak a jó Isten tudja.
Mafla most pihen, mert nagyon rosszul van és nem tervez buliba menni az elkövetkezendő 500évben.

Most csak ennyi tellett tőlem.

Huh, Zsolti ez megélt mese volt?? :)
Nagyon életszerű :)
Köszi :)

Fogalmam sincs miről beszélsz ;)

Első mese

A kisdiák buzgón tanult. Sorra vette a rendhagyó igéket, átismételte a ragozást, a hajtogatást. Majd a mondattant lapozta föl. Különös figyelmet fordított a mondathangsúly című fejezetre, amelyet eddig nem tudott kitűnőre, csak jóra. Azután becsukta a könyvet, és másikat vett elő.
Megint neki akart fogni a szorgos munkának, amikor halk lépteket hallott a háta mögött. Hátranézett. Egy szép szőke leány ment arra, a diák - aki mégse volt annyira kicsiny, hogy egy leány szépségét meg ne tudta volna becsülni - megnézve a leányt, így szólt magában:
- Szép egy leány!
De tanulni kellett, mert másnapra a tanár nagy felelést helyezett kilátásba, és ő nem törődött többé a szőke leánnyal.
Egy másik könyvet is áttanult, és éppen a harmadikba akart belekezdeni, mikor megint meglátta a szőke leányt. A szobából kifelé osont az ismeretlen leány, és a keze tele volt rablott holmival. A kezében volt a fiú kispuskája, órája - a legdrágább kincse -, ólomkatonái és más ilyen értékes dolgok. A fiú sokkal jobban szerette a puskáját, az óráját és ólomkatonáit, mintsem azokat csak úgy odaadta volna. Utánairamodott a leánynak, ki a lépcsőkön lefelé iparkodott. Megfogta és rákiáltott:
- Tolvaj, tolvaj!
A leány ránézett gyönyörű kék szemeivel, de erre a fiú ereiben megdermedt a vér.
A leány mosolygott:
- Én a halál vagyok - mondta -, mennünk kell.
És kézen fogta a fiút.

Tök jó! Biztosítok egy helyet Neked a zárton.... :D

Köszi, aranyos vagy:):)
Egyébként ez Csáth Géza - Mesék, amelyek rosszul végződnekből van

Találtam még egy jót, de majd máskor sokkolom a békés fórumozókat:D

Ötödik mese

A nagyapó már igen-igen öreg volt, de azért mégis nagyon tudott örülni, amikor tavasz lett. És naponként többször is gyerekes vidámsággal sétált végig a kerten, bicegve, görcsös botjára támaszkodva. Megsimogatta a bokrokat, amelyeken pattogzottak a rügyek, és merengve nézte a vén fákat, amelyeknek ragyás törzsében az élet erõi ûzték-hajtották tova, föl az ágak felé a föld kövér, friss nedvességeit. Nagyszélû szürke kalapja alól mosolygott ilyenkor, mintha csak ezt mondta volna:

- Igen, élet, élet, nagyon szép mindez, ha az ember jól alszik, és sok kedves unokája van.

Nem gondolt a halálra, hiszen olyan jól érezte magát. Annyira benn élt az újraéledõ természetben, hogy a halálról nem is gondolkozhatott. Mikor reggel megitta a kávéját, és elolvasta a vidéki újságot, nyugodtan, lassan elõkereste a kerti kalapját, s ment gyönyörködni.

Május elseje volt; a nagyapó legkedvesebb virága, a vérvörös pünkösdi rózsa meghozta az elsõ kinyílt virágot. Ugyanezen a napon dédunokája született a nagyapónak. Hosszan, szeretettel gyönyörködött a virágban.

- Leszakítom - mormolta -, és elviszem Margitkának; megnézem a kismamát, és megnézem a dédunokámat.

Elõvette a bicskáját, és óvatosan le akarta vágni a rózsaszálat. Félig elvágta már a szárát, amikor úgy érezte, hogy nagyon gonosz dolgot cselekszik. Megcsókolta a virágot, s megviaszolta a szárat, bekötözte tiszta vászonrongyocskával. Egész nap furdalta a lelkiismeret a tette miatt. Hiszen máskor is leszakított már virágot, de ez most lehetetlen és gonosz dolognak tetszett elõtte. Reggelenként aggodalmas szívvel sietett megnézni a szegény virágocskát. Néha majdnem hangosan kérlelte:

- Ne haragudjon reá; csupa véletlen volt az egész: hogyan is gondolhatna egy reszketõ öreg ember arra, hogy valakit megöljön.

A rózsa azonban nem gyógyult meg. Hiába volt minden ápolás, fáradtság.

Egy reggelen széthullottak a szirmok sárga, beteg száráról. S a levelek is.

Ebben nincs is semmi csodálatos. És abban sincs, hogy a nagyapó a következõ tavaszon már a föld alatt pihent.

Kiszámítható, és mégis nagyon szép.... Köszi!

Nem vártam pozitív reakciót :)
Szívesen:D

Miért? :confused: :confused: :confused: :confused:

mert ezek nem tartoznak a vidám mesék közé, meg sokan nem szeretik az ilyet. Én igen de én ebben is mint sok másban különc vagyok...
De ezek szerint más is szereti, vagy legalábbis nem tiltakozik ellen, így lessz még ilyen mese:)

Nagyon helyes! Márisazonnal?

nem, nem szabad elkapkodni:) De mostmár megszereltem a gépem és netem is lesz remélhetőleg így hnapra keresek egy szép mesét/novellát
Addig is:
A Walesi Bárdok megrockosítva:
http://vasvilla.uw.hu/AWalesiBardok1.mp3
http://vasvilla.uw.hu/AWalesiBardok2.mp3
http://vasvilla.uw.hu/AWalesiBardok3.mp3

szegről végről mese...

Köszi Bimmbimm a meséket :)
Az élet sem mindig vidám, mégis próbáljuk a legjobb tudásunk szerint a legboldogabbá és legvidámabbá tenni :)
Szal csak bátran, elő a mesékkel :) Minél szinesebb a gyűjtemény, annál értékesebb a topic :)
Mégegyszer köszi szépen.

Igyekszem ;)

Negyedik mese

Ott, ahol a tenger partjain kék köd ül - azért kék, mert a szárazföldi por ezt a ködöt soha be nem piszkítja: lévén a part csupa éles szikla -, állt egy szép, szőke fiú. Hatalmas vállú, szelíd tejarcú és aranysárga hajú. Csak a szemei voltak tüzes feketék. És ez ott, a kék köd vidékén igen különös. De egyébként is, mindenesetre különös.

Ez a szép fiú, amint ott állt a parton, és nézte a végtelen tengert meg a lenyugvó napot - melynek vörös sugarai a kék ködöt ibolyaszínűvé változtatták -, egyszerre csak valami érdekeset látott. Egy leányfejet, messze, benn a tengerben. Csábító, gyönyörű fej volt. Ragyogva, himbálva úszott ide-oda az opálszínű hullámokon. Mosolygott, és a szeme villáma beleütött a fiú szívébe. A szőke fiú összerázkódott, azután gondolkodás nélkül vetkőzni kezdett. Ledobta ruháit. Egy párat nyújtózkodott, végigtapogatta a vállán és a lábszárain izmainak ruganyos, bátran feszülő kötegeit, és egy gyönyörű fejessel a vízbe ugrott.

- Be fogom érni a leányt öt perc alatt - mondta magában, amikor a hideg vízből kibukkant, és szívdobogva, acélos inakkal úszni kezdett. Óriási csapásokkal hasította a bíborfényben ragyogó hullámokat. Eközben folyton nézte a fejet.

Nemsokára váltania kellett az úszást a bal karra. Ezért kissé bosszankodni kezdett.

- Mi az - szólott magához -, hiszen én egy óráig is kibírom egyik oldalamon.

Tényleg, már egy órája úszott. Azonban a leányfej éppen olyan messze volt, mint az előbb. Csalogatva, mosolyogva, himbálva úszott tova, befelé. A fiú pedig nézte, és megfeszített inakkal folytatta az úszást.

Már leszállt az est, és vak sötétség volt a tengeren, amikor még mindig látni vélte a leányfejet, és erejét kétségbeesetten összeszedve, úszott előre.

Az egész éjjel irtózatos fáradt úszásban múlt el.

- Utól kell érnem, ha az életem bánja is - mondta a fiú többször, magát bíztatva.

Csak a hajnalt várta, a biztos irány miatt. Már halálosan ellankadva hasította a hullámokat, amikor a hajnal megérkezett. Amint az első sugár végigsiklott a tenger tükrén, mohón kereste szemeivel a leányfejet.

És a leányfej nem volt sehol.

Kereste, hol a part, azt se lehetett látni: köröskörül csak víz volt. Haragoszöld víz.

A fiú cinikusan így szólt:

- Ezt elhibáztam. Nem értem utól, és az életem is bánja!

És a hátára feküdt.

A VARÁZSLÓ HALÁLA

A varázsló, egy harmincon aluli férfi, akinek arca már egészen szomorú, ráncos és kisgyerekes volt a sok ópiumtól, cigarettától és csóktól - hamvazószerdán, kora hajnalban haldoklott. Bálteremben vagy lakomán, nem tudom. Egy kis fülkében ült, szegény egyedül. Kétség nem férhet hozzá, hogy mire a nap felkel, már ki lesz nyújtózkodva, s maga is jól látta ezt. Nem volt szomorú miatta.
Megpróbált persze mindenféle varázslásokat utoljára - még saját magán is, ami már a legnagyobb kockázat, de nem sikerült semmi, és hamvazószerda hajnalra, csúnya nagy kudarccal, be kellett fejeznie életét. Hanyatt dőlt két székre az asztal mellett, és behunyta a szemeit.
Az apja, egy kedves, erős, széles vállú ember jött legelőször. Alig ősz még és kemény járású. - Megmondtam, hogy az ópiummal baj lesz. Hogy tönkre fog tenni. Nézz meg engem, ötven éves vagyok. Másképp éltem én. Egészen másképp.
Az anyja, egy sápadt, régen halott asszony, zsebkendőjével takarta el az arcát, és zokogva magához ölelte a varázsló fejét.
- Miért nem akartál, fiam, rendesen élni! Megházasodni. Most úgy pusztulsz el, mint valami kóbor kutya. A feleséged befogná a szemeidet! Én, látod, nem tehetem, mert halott vagyok. Hol van most az a sok nő, akik szerettek téged?
- Én nem szerettem egyiküket sem - mondta a varázsló. - Különben is csak az kellene még, hogy nők előtt haldokoljak.
A varázsló nagyanyja, egy főkötős, pápaszemes öregasszony, lassan topogott arra. Kerekes gombolyítógépét hozta a kezében, és a másikban a kis kanári madarat kalitkában. A zsebében kötés volt, egy harisnya, amely a varázsló számára készült.
- Én foglak megfürdetni, és még ma kész lesz az új harisnya, amelyben el fognak temetni.
A nagymama nagyon szerette a varázslót. Talán legjobban minden unokája közt. Kétségbeesetten sírt, úgy, hogy le kellett venni a pápaszemét is. De nem maradhatott ottan, mert sok nő tolongott a varázsló körül, akik legújabban érkeztek.
- A síron túl még látjuk egymást - mondta a nagymama, hóna alá vette a gombolyítógépét, a kanárikalitkát, és imádkozva elment.
A nők lábujjhegyen járták körül a haldokló varázslót, jól megnézték, és akinek eszébe jutott, mondott is valamit rá. Például:
- Szegénynek nemsokára üvegesek lesznek a kék szemei.
- És a finom, nőies, vékony kezeiről le fognak esni a szép körmei.
- Bocsánat - mondta a harmadik -, neki egész életében barna szemei voltak.
- És széles, férfias, nagy izmos keze!
- Mily tüzes erővel tudott ölelni.
- Tévedés, mindig gyöngéden, finoman ölelt, mint egy asszony.
- Olyan biztos és kényelmes volt az ölében, hogy akár napokig elüldögéltem volna benne.
- Sohase ültetett engem az ölébe. Ő ült mindig az én ölembe.
- Egyenes, kevésszavú ember volt, úgy tudott haragudni, hogy jaj annak, aki a kezébe került.
- Nagysád téved, kedves és szíves beszédű férfi volt ő, és soha hangosan beszélni nem hallottam.
Így beszélgettek a nők a haldokló varázslóról, aszerint, amint ki-ki előtt másnak mutatkozott, és ki-kivel másképpen és másképpen bánt.
- Menjetek innen - mondta a varázsló. - Legyenek szívesek elmenni, az öreg arcotok kellemetlenül hat rám, és különben a koporsómat hozzák.
Valóban hozták. Szép érckoporsó volt. A varázsló apja rendelte kétszázhuszonöt forintért; a gavalléria a családban volt.
- Sok pénzemben van a fiam - mondta a temetkezési vállalkozónak. - Mégis megreszkírozom, hadd legyen szép temetése.
A varázsló most hamarosan megfésülködött kis kézi tükrében, elrendezte az ajkait - gúnyosan mosolygóra, amely pózban különösen tetszelgett magának, aztán elküldött egy kisfiút tiszta gallérért és kézelőért. Addig is átvizsgálta a szemfedőt, s lefejtette róla zsebkésével az ezüst csipkedíszt, miután bántóan ízléstelennek találta. Ezalatt megérkezett a tiszta gallér és kézelő. Kicserélte őket a régivel, sietősen beült a koporsóba, és fütyörészve le akart dőlni a fekete selyemvánkosra. E pillanatban kis kendőben, futva, kipirulva és könnyezve egy leány érkezett.
A varázsló megtámaszkodott a könyökére, mert eszébe jutott, hogy ez volt az egyetlen leány, akit életében szeretett. Csodálkozott kissé, mert a dolog régen volt, öt-hat éve - és a leány semmit sem változott. Rövid szoknyát viselt, fiatal, édes arca meg nem öregedett, mint a többi nőé.
- Végre egy fiatal nő - köszöntötte a leányt a varázsló. - Kellemesen lep meg, hogy halálom előtt még egy szép, fiatal lányt láthatok.
A leány nem utálta meg őt e kellemetlen és alakoskodó megjegyzésért, lehajolt, megölelte, és kérlelni kezdte, hogy keljen föl.
- Das ewig weibliche zieht uns!... - mondta a varázsló fanyar mosollyal, bár nem tudott jól németül, és a Faustot eredetiben sohase olvasta. De mégis ellágyult, és megcsókolta a leányt a száján.
- No most, fiam, menj - mondta azután - elég ennyi nekem. Menj, fiatal vagy és szép, és akadnak igen derék férfiak ott künn. - Azzal hanyatt feküdt, és mosolyogva, gyönyörködve nézte a leányka könnyes arcát és édes aranyszemeit. Kis idő múlva újra szólott.
- Belátom, hogy az ópium és a sok rossz csók helyett jobb lett volna téged feleségül venni, és meg is tenném, ha apám a koporsót már ki nem fizette volna.
A leányka most összeszedte minden erejét, lerángatta a varázslóról a szemfedőt, kihúzta a feje alól a párnát, nekifeküdt a koporsónak, és kifordította belőle a varázslót. Egészen kifáradt szegényke a nagy erőlködésben.
- Édes szerelmesem - mondta a varázsló csendes és meghatott hangon -, te megtettél értem mindent, amit csak egy nő tehet egy férfiért. És már szívesen fölkeltem volna - tekintet nélkül arra, hogy drága koporsóm ki van fizetve -, mert szeretlek, de nem bírok. Veszem észre, hogy nem bírok. Igazítsd hát helyre a fekhelyemet.
A dulakodásban leesett a varázsló szeméről fekete szemüvege, amelyet azért viselt, hogy mások ne lássanak a szemébe, ami tudvalevőleg ártalmas; mondom, leesett a szemüveg, és a leány most meglátta a varázsló szemében, hogy nagyon szereti őt, és csakugyan fölkelne, ha még tudna. Helyre igazította hát a koporsót, és a varázsló nagy nehezen visszamászott.
- Takarj le a szemfedővel - mondta azután.
A leány letakarta.
- Tedd a fejem alá a párnát, és ügyelj majd rá, hogy rendesen csukják le a fedelet. A koporsó kis arany kulcsa maradjon nálad.
Valóban hozták már a fedelet. A leány még egyszer megcsókolta a varázsló száját, amely már kezdett kihűlni, rátétette a fedelet, és bezárta. A kis kulcsot pedig a köténye zsebébe rejtette el.
Azután elment, mert már jöttek a varázsló rokonai és testvérei, s azokkal ő nem volt ismerős.

egy időre ennyi... :)

Kacor király
 

Kacor király
Volt egyszer egy szegény özvegyasszony, s annak volt egy macskája. Ez a macska olyan kajtár, olyan falánk volt, hogy minden fazékba, minden lábasba beleütötte az orrát. A szegény asszony megelégelte a macska kajtárságát, s egyszer, mikor a macska a tejeslábast egészen kiürítette, fogta a seprűt, jól megverte, s mondta neki:
– Kitakarodj a házamból, fel is út, le is út, többet ide be ne tedd a lábadat!
No, szegény macska mehetett világgá. Elindult nagy búsan, kiment a faluból, bódorgott erre–arra, mindenfelé, aztán egy hídhoz ért, ott leült, s dorombolt magában nagy búsan. Amint ott üldögélne, látja, hogy ott üldögél egy róka is. Szépen odasettenkedik, s elkezd a róka farkával játszani. Megijed a róka, visszafordul, nézi a macskát, nem tudja elgondolni, mi az isten teremtése lehet, ilyen állatot még nem látott. Visszahőköl egy kicsit, de vissza a macska is, mert még ő sem látott rókát világon való életében. Mind a kettő megijedt a másiktól.
No, hanem mégis a róka szólalt meg először. Kérdi a macskától nagy szepegve:
– Ki légyen az úr?
“Ahá! – gondolja magában a macska. – Úgy látszik, fél tőlem.”
Mindjárt nekibátorodott, s mondotta is nagy büszkén:
– Mit, hát te nem ismersz engem? Tudd meg, hogy én Kacor király vagyok. Nincs az az állat, aki ne félne éntőlem.
– Ejnye, ejnye – mondotta a róka –, igazán szégyellem, hogy még a híredet sem hallottam.
Egyszeribe meghívta nagy tisztelettel Kacor királyt: legyen szerencséje, látogassa meg az ő szegény házánál, lesz tyúkhús, récehús, lúdhús vacsorára, s minden, ami kitelik tőle.
– Jól van – mondotta Kacor király –, hát elmegyek veled.
Elmennek a róka házába, de bezzeg a róka sürgött–forgott, felvetette a konyhát, sütött mindenféle pompás pecsenyét, kínálta Kacor királyt:
– Egyék felséged, egyék, ne éhezzék, mint otthon.
Mikor aztán az ebédnek vége volt, ágyat vetett Kacor királynak, puha ágyat, s Kacor király meghagyta, hogy csend legyen a háznál, nehogy valaki megháborítsa az ő nyugodalmában. Kiment a róka a háza elé, ott járt fel s alá, vigyázott, nehogy valaki bemenjen, de még a háza felé se közelítsen.
Egyszer jön arra egy nyúl, s a róka már messziről rákiáltott:
– Szaladj innét, te szerencsétlen, nem tudod, hogy nálam alszik Kacor király? Ha felébreszted, vége az életednek!
Hiszen egyéb sem kellett a nyúlnak, uccu neki, szaladt árkon–bokron által, mintha szemét vették volna. Amint szaladt, szembejő vele egy medve, s kérdi:
– Hát te hova szaladsz, talán bizony a kopók kergetnek?
– Jaj, ne is kérdezze, medve bátyámuram! A róka koma háza előtt jöttem el, s azt mondta róka koma, hogy szaladjak, mert Kacor király van nála szálláson, s ha felébresztem, vége az életemnek.
– Hm, hm – mondja a medve –, na hallod–e, öcsém, sok országot s világot bejártam, de Kacor királynak még a színét sem láttam, de még a hírét sem hallottam. No, csak azért is meglátogatom róka komát, hadd lám, ki az a Kacor király!
Elmegy a medve róka komához, s hát, róka koma még mindig ott jár–kel a háza előtt, s amint meglátja a medvét, kiált neki:
– Jaj, lelkem medve komám, ne jöjjön erre, mert ha Kacor királyt felébreszti, vége az életének, vége az enyimnek is!
De bezzeg megijedt a medve is, megfordult, s futott keresztül az erdőn, mintha szemét vették volna, meg sem állott, míg a nyulat utol nem érte. Hát mire odaért, ott voltak a nyúl körül mindenféle állatok, szárnyasok és szárnyatlanok. A nyúl beszélt nekik Kacor királyról, s az állatok rémüldöztek.
– Jaj, Istenem, mi lesz velünk, ha Kacor király felébred, s elindul az erdőben?!
Volt ott mindenféle állat: farkas, szarvas, őz, varjú, sas, holló, s mind szörnyen meg voltak ijedve, nem tudták, hogy mit csináljanak. Azt mondta egyszer a nyúl:
– Mondok én valamit. Álljunk össze, ahányan vagyunk, csináljunk nagy vacsorát, s hívjuk meg Kacor királyt; ha róka komához eljött vacsorára, eljön mihozzánk is.
– Biz az jó lesz – mondotta a varjú –, én, ha megbíztok bennem, elmegyek róka komához, s meghívom Kacor király őfelségét.
Bezzeg hogy megbízták, hogyne bízták volna, hadd menjen a varjú. Elmegy a varjú róka komához, köszön illendőképpen, mondja, hogy mi jóban jár.
– Jól van – mondja róka koma –, mindjárt bemegyek, megnézem, hogy felébredt–e, s elémondom a kívánságotokat.
Bemegy róka koma, s hát éppen akkor dörzsöli a szemét Kacor király, nagyokat nyújtózkodik, hogy ropog belé a csontja.
– No, mi hír, barátom? – kérdi Kacor király.
– Felséges királyom – mondja róka koma –, itt van egy varjú. Minden rendű és rangbéli állatok küldték ide, hogy meghívják felségedet vacsorára.
Kacor király megpödörte bajuszát, s mondta róka komának:
– Jól van, mehetsz. Mondd a varjúnak, hogy elmegyek.
Visszarepül a varjú nagy örömmel a többi állathoz, s jelenti Kacor király üzenetét. Hej, uram teremtőm, egyszeribe nagy tüzet raknak az erdő közepén! A medve hozott ökörhúst, a farkas lóhúst, a sas mindenféle apró madarat; a nyúl felcsapott szakácsnénak, forgatta a nyársat, sütötte a drága pecsenyéket; a többiek körülállták a tüzet, úgy várták Kacor király őfelségét.
Aközben Kacor király is nekikészülődött, jó hegyesre kipödörte a bajuszát, s elindult róka komával a vendégségbe. Elejükbe jött a varjú, s úgy mutatta az utat, de a világ minden kincséért sem mert volna leszállni a földre, hanem repült egyik fa tetejéről a másikra, s úgy károgta:
– Erre, erre!
Egyszer meglátják Kacor királyt, amint jő róka komával. Hát, uram teremtőm, ahány állat ott volt, mindannyinak inába szállt a bátorsága!
– Jaj, jaj – kiabált a nyúl –, ott jő Kacor király, még felszúr a bajuszára!
– Szaladjon, ki merre tud! – kiáltott a medve, s azzal nekiiramodtak, szaladtak, ahányan voltak, annyifelé.
Hogyha azok a bolond állatok el nem szaladtak volna, az én mesém is tovább tartott volna.

Az utolsó mese

Volt egyszer egy elvarázsolt királyfi, aki egy tündérszép királykisasszony kezére pályázott. De csak úgy kaphatta meg, ha előbb legyőzi a hétfejű sárkányt, felépíti a kacsalábon forgó kastélyt, s felébreszti és megnevetteti a befalazott, alvó királykisaszszonyt. Sok-sok vesződség, kaland, hőstett, utazás és munka árán legyőzte hát a hétfejű sárkányt, felépítette a kacsalábon forgó kastélyt, és felébresztette az alvó királykisasszonyt. No, az mindjárt elmosolyodott, s megtartották a lakodalmat.

Aztán, hogy ez is véget ért, leültek egymással szemben, és mosolyogtak.

De eltelt egy nap, s még egy, még egy. Már az első is igen hosszú volt, mert sok órából állt, az órák meg sok percből, a percek sok másodpercből.

- Hát most mihez fogjunk? - kérdezte a királyfi.

- Most boldogok vagyunk - mondta a felesége.

- Igaz is.

De három nap múlva a királykisasszony szólalt meg.

- Mit is csinálunk most? - azt kérdi.

- Hát boldogok vagyunk - mondta az ura.

- Vagy úgy, persze.

Megint mosolyogtak egymásra egy napig, de akkor egyszerre felállt mind a kettő.

- No csak.

- Van egy ötletem - mondta a királyfi. - Befalazlak és elaltatlak megint.

- Jó!

- Lerombolom a kacsalábon forgó kastélyt, és föltámasztom a hétfejű sárkányt. Hogy újra legyen mit építenem, és legyen kit legyőznöm.

Neki is fogott mindjárt. Csakhogy ez nem volt már olyan egyszerű. Sem a sok vesződség, még több hőstett, sem kaland, jövés-menés árán sem bírta lerombolni a kastélyt - mert az mindig elfordult előle a kacsalábakon -, még kevésbé bírta helyére tenni a sárkány levágott hét fejét, s nem lehetett a királykisasszonyt sem befalazni, elaltatni többé. Teltek a napok, amikből hónapok lettek és rövid esztendők, s így küszködtek.

Még ma is élnek, ha meg nem haltak.

Ez nagyon tetszik, és mennyire igaz (sajnos...)

Illyés Gyula:

A diákot erővel királlyá teszik

Útra ment egyszer egy diák. Amint a városból a mezőre ért, talált valami kipattogzott borsószemeket. Gondolta, hogy hasznukat veheti, mert ő szegény legény; hiszen az apja is azt tanácsolta volt neki, hogy ami többet ér a bolhánál, azt, ha találja, vegye fel. Felszedte hát a borsót, s a zsebébe rakta.

Utjában elestéledett egy királyi városban. Bejelentette magát a királynál, s útiköltséget kért, s éjjelre szállást.

A diák jóforma legény volt, talpraesetten beszélt, s ügyesen viselkedett. A királynénak ez figyelmére esett, s minthogy eladó lánya volt, úgy vélekedett, hogy hátha királyfiú ez a legény, s lánynézőbe jött, s csak azért öltözött diáknak, hogy ne ismerjék meg! Ezt a gondolatját megmondta az urának, s a király is helyesnek vélte.

Ketten megegyeztek, hogy kitudják, igazán királyfiú-e.

Megmarasztalták vagy két napra. Első éjszakára nemigen pompás ágyat vetettek neki, azért, hogyha avval megelégszik, úgy csak diák; de ha nem, akkor királyfiú.

Megvetették az ágyat egy oldalházban. A király egy bizalmas emberét a szoba ablakához állította, hogy lesse meg a diákot, mit csinál. Megmutatták a diáknak az ágyat, s ő vetkezni kezdett ott egyedül. De amint vetkeznék, a borsó a zsebéből mind az ágyba hullt alája; kezdi keresgélni s egyenként összeszedegeti. Hajnal lett, míg össze tudta szedni.

A vigyázó nem látta, mivel dolgozik a diák, de látta, hogy nem aluszik hanem mind csak az ágyat igazgatja, s csak hajnalra aludt egy cseppecskét Azt jelentette hát a királynak, hogy a szállóvendég nem aludt, csak az ágyánál bajlódott. Úgy látszik, nem afféle ágyhoz van szokva!

Felkelt a diák. Reggeli alatt a király megkérdezte, hogy aludt. A diák azt mondta:

- Egy kicsit nyughatatlanul, de magam vagyok az oka!

Ebből azt gondolták, hogy megbánta, miért nem adta ki magát, mert akkor nekivaló jó ágyat vetettek volna. Hitték hát, hogy királyfiú, s ahhoz képest bántak vele.

Más este ismét oda vetettek ágyat, de most már királyi módra. A diák, hogy a múlt éjjel nem pihent volt, mihelyt a fejét letette, úgy elaludt, mint a tej. Virradatig meg sem moccant. Most a borsóval nem kellett, hogy baja legyen, mert azt a kis ruhája szegébe kötötte, mikor az ágyból összekeresgélte.

A vigyázó most azt jelentette reggel, hogy a szállóvendég végig jól aludt.

Most már szentül hitték, hogy a diák csak diákképet vett, de igazán királyfiú. Ráfogták, hogy királyfiú, s királyfiúnak szólítgatták. Húzódozhatott!

A király lánya sokat járt utána a diáknak. Hogyne: ilyen szép királyfi! Nem nagy dologba került, hogy magát véle megszerettesse. A diák most már nem ellenkezett. Összekeltek.

Álló esztendeje volt, hogy együtt éltek. Akkor felrakták szekérre őket, s útnak eresztették, hogy a diákkirály is mutassa meg feleségének a maga országát! Puff neki!

A diák csak most ijedt meg, hogy kurucosan talál járni. Szepegett előbb, szepegett, de csak elszánta magát, hogy legyen úgy, ahogy jó. Azt gondolta magában: "Elindulok velük, s ha nem lesz egyéb, elszököm tőlük, s visszamegyek a kollégiumba." Hisz a diákköntöst sohasem hagyta el addig sem magától.

Elindultak, s addig mentek, míg egy nagy erdőbe nem értek. Ott egy helyt a diák félremegy, s egy mély árokban vetkőzni kezd, hogy a diákgúnyába öltözzék, s ha kell, elszökjék.

Éppen ott hevert egy hétfejű sárkány.

- Ki vagy? Mit keresel itt? Mit akarsz? - kérdezte tőle a sárkány.

A diák elbeszélte a sárkánynak az egész dolgát, s azt is, hogy előbb-utóbb biz� szökni akar.

A sárkány azt mondta rá:

- Nem szükséges elszökni. Kár volna! Csak folytasd az utadat. Amint az erdőből kiérsz, meglátsz egy lúdlábon forduló rézvárat. Menj be abba, s lakjál ott békében feleségestől, kutyástól, macskástól addig, míg a vár mozogni s forogni nem kezd. De akkor aztán kotródj, mert akkor én megyek oda haza, s ha benne kaplak, vége az életednek!

Visszament hát a diák az útitársasághoz. Tovább utaztak, míg az erdőből kiérve, a várat meg nem látták. Oda mind bementek s megtelepedtek, mint az övékbe. Jól találták magukat két esztendőn keresztül, s már maga a diák is csak hinni kezdte, hogy ő mégiscsak király. De hát egyszer a vár mozogni, forogni kezd nagy gyorsan.

Megbúsul a diák, s kimegyen a vár élire, ott sétál nagy szomorúan alá s fel.

Talál ott egy vén banyót, azt kérdezi tőle:

- Mi bajod van, felséges király?

- Hm, az a baj, anyó - mondja a diák -, hogy nem vagyok király, de mégis annak kell lennem.

Aztán elbeszélte az egész dolgát mostanig.

- Az még nem baj, fiam! - mondja a banyó. - Köszönd, hogy nem titkoltad el előlem a dolgodat! Én a kurucos királyné vagyok, a hétfejű sárkány legfélelmetesebb ellensége. Azért azt tanácsolom: süttess igen hirtelen egy cipót egymás után hét sütéssel. Ezt a cipót tétesd ki a várkapuba, mikor a hétfejű sárkány megérkezik. Tétesd csak ki a várkapuba, s az a cipó majd úgy megfelel a sárkánynak, hogy az téged sohasem fog háborgatni, s a vár mindenestől neked marad.

A diák a cipót elkészíttette, s már éjfél után egy órakor a cipót kitették a várkapuba.

Hajnalban, mikor a nap felkelt, jön a hétfejű sárkány a várkapuhoz, de a cipó mindjárt megszó*lította:

- Hé, itt én vagyok az őrző, ide az én engedelmem nélkül nem mégy be! Ha be akarsz menni, előbb ki kell állanod azt, amit én kiállottam!

- Nekem ide csak be kell mennem! - mondja a sárkány. - Micsoda próbákat állottál ki hát?

A cipó elbeszélte, hogy őt, mikor mag volt, felásott földbe takarták, ott elrothadt, kikölt, felnőtt, sok hideget, meleget, esőt, havat kiállott, mégis termett. Aztán levágták, összekötöz*ték, megcsépelték, összemorzsolták, meggyúrták. Azután hétszer egymás után, mindannyiszor minden társainál előbb, a tüzes kemencébe bevetették.

- Ha ezt mind így kiállod, akkor hiszen beeresztelek, de máskülönben ide nem!

A sárkány tudta, hogy ő mindazt ki nem állhatja, úgy nekiharagudott hát, hogy mérgében kihasadt, és így elpusztult.

A diák pedig aznaptól fogva ura lett annak a várnak; ipa s napa halála után két országnak lett királya. S ha meg nem halt, ma is uralkodik.

Ha tudnám, hogy ilyen szerencsésen járok, mint az a diák, én is a mai szentséges nap beállanék diáknak.

jó mese! ;)

A szegény csizmadia és a szélkirály
 

Annyi gyermeke volt egy csizmadiának, mint a rosta lyuka, még eggyel több. A szegény ember éjet és napot eggyé tett, úgy dolgozott, hogy ezt a sok gyermeket eltarthassa.
Történt egyszer, hogy egy gazdag ember sok munkája után néki egy véka lisztet adott. Ahogy megy haza a szegény csizmadia a liszttel, kapja magát a szél, utána megy, s mind elviszi a vékából, ami benne volt, úgyhogy mikor hazaért, csak az üres vékával állított az éhes gyermekek elé.
– Hát ez már mégiscsak sok – azt mondja a szegény ember keservében –, én elmegyek, megkeresem azt a Szélkirályt, hogy volt szíve elvenni az én kevés lisztemet!
Elindul, s megy hegyen–völgyön, erdőn–mezőn keresztül. Elmegyen hetedhét országon is túl, míg végre elérkezik egy szép mezőségre, s ahogy ezen a mezőségen néz ide s tova, meglát feléje közeledni egy forgószelet, mely dühösen sodorja az út porát a magasba. Megretten a szegény csizmadia, lekapja a kalapját, s leborul a földre, hogy ha lehet, megmeneküljön a forgószél dühétől.
– Köszönd meg – szólalt meg a szél –, hogy megismertél, és tiszteletedet nekem mint Szélkirálynak megtetted, mert különben pórul jártál volna. Hol jársz s mit keresel itt?
– Uram – mondta magához térve a szegény ember –, éppen felségedhez jöttem elégtételt kérni. A minap nagy munkámmal egy véka lisztet szereztem, s amint vittem haza, valami szélúrfi csúfságból mind széthordta, s most a családom otthon éhezik.
– Hagyd el, majd meglakol a gonosz kölyök érte, de addig is téged sem hagyhatlak kárral. Gyere el hozzám.
Elvezette a szegény embert a kastélyába, jól megvendégelte, s megajándékozta egy báránnyal. Azt mondta:
– Ha hazaérkezel, mondjad neki: “Rázd meg magad, te berbécs!” – és egy egész hónapra való pénzt ráz le magáról. De jól vigyázz, hogy amíg haza nem érkezel, ki ne próbáld.
Búcsút vesz a szegény ember a Szélkirálytól, s hazaindul. De a kíváncsiság nem engedte, hogy a báránykát hazáig ki ne próbálja. Alig mondja ki a parancsszót, a bárány körül a föld telides–teli lesz arannyal. Nemsokára elérkezik szállására – egy régi ismerőséhez, aki neki komája is volt –, s megkéri, nehogy a báránynak azt találják mondani: “Rázd meg magad, te berbécs!”
Alig alszik el a szegény csizmadia, a házigazda és a felesége nyomban ráparancsol a báránykára:
– Rázd meg magad, te berbécs!
Hát mikor látják, hogy a föld telides–teli van arannyal, fogják a szegény jószágot, s kicserélik a magukéból egy hasonlóval.
Felébred másnap reggel a szegény ember, de nem vette észre a cserét, megköszönte a szállást, s jó reménységgel elment haza. Azt mondja a báránynak, mikor hazaérkezett:
– Rázd meg magad, te berbécs!
Elmondja a parancsszót tízszer, hússzor, de az a bárány csak nézett a szeme közé, s nem rázta meg magát.
Ismét útra kel a szegény csizmadia nagy haraggal, hogy felkeresse újból a Szélkirályt. Elmegy egyenesen a kastélyba, bejelenti magát, s elpanaszolja a sorsát. Azt mondja rá a Szélkirály:
– Ugye, nem fogadtad meg a szavam, te szegény ember, s nem várakoztál a parancsszóval, amíg hazaérkezel? Nesze, most adok egy abroszt. Ennek csak azt kell mondani: “Terülj meg, te abrosz!” – s egyből tele lesz a legjobb ételekkel. De vigyázz, hazáig meg ne próbáld!
De bizony a szegény ember most sem állotta meg, s az abroszt is megpróbálta. Estére kelve az idő, megint a komájához szállt be, s most is azt mondta neki:
– Nehogy azt mondjátok az abrosznak: “Terülj meg, te abrosz!”
A komája és a felesége alig várták, hogy elaludjon, egyből kiadták a parancsszót, s mikor meggyőződtek, hogy milyen értékes abroszt szerzett a szegény ember, ezt is kicserélték.
Másnap hazaérkezik a szegény ember, s hát a csuda majd megölte, mert ahogy letette az abroszt az asztalra, azon mód maradt.
Hiába mondta tízszer is, százszor is: “Terülj meg, te abrosz!”
Mit volt mit tenni, csak ráhatározta magát, hogy elmegy még egyszer a Szélkirályhoz. A király már várta, s ahogy megérkezett, megajándékozta egy botocskával. De kikötötte, hogy amíg haza nem érkezik, nehogy a botocskának azt parancsolja: “Kerekedjél, te botocska, de ugyan jól forgolódjál!”
Vagy volt kíváncsi a szegény ember, vagy nem a másik két ajándék csudálatos tulajdonságaira, de most alig várta, hogy megtudhassa, mi haszna lehet annak a botocskának. Amint tehát egy hegyen túlhaladott, azt mondja a botocskának:
– Kerekedjél, te botocska, de ugyan jól forgolódjál!
De ugyan megesett neki, mert felpattant a botocska, s elkezdi összevissza verni, de úgy, hogy a szegény ember a sok verés miatt már alig állott a lábán. Hát amint a botocska javában forgolódik körülötte, legnagyobb ijedelmére még egy bika is nekifut. Elkiáltja magát a szegény ember ijedtében:
– Hők! – S hát a botocska nem üti többet.
Így tudta meg a szegény ember az ő botocskájának a hasznát.
Újból a drága komájánál szállott meg éjszakára, s ugyan a lelkükre kötötte, nehogy a botocskának azt találják mondani: “Kerekedjél, te botocska, de ugyan jól forgolódjál!” – mert csúful járnak.
A kománé asszony semmi rosszat nem gyanított. Éjféltájban felköltötte az emberét.
– Józsi – azt mondja –, jöjjön, próbáljuk meg a botocskát, s ha valami jó lesz, elcseréljük ezt is.
Beviszik a botocskát a szobába, bezárkóznak, s maga az asszony mondja neki:
– Kerekedjél, édes botocskám, de ugyan jól forgolódjál! Egyszer nekem, másszor az uramnak!
Felpattan erre a botocska, egyszer az egyiket, másszor a másikat püfölni kezdi agyba–főbe. Úgyhogy mire a szegény ember a nagy jajgatásra felébredt, már alig–alig volt élet bennük. Betöri az ajtót a szegény ember, s azt mondja:
– Ugye, megmondtam, hogy ne próbálkozzanak a botocskámmal, mert a büntetés pálcáját kérik magukra. Mármost tudom, hogy a bárányomat és az abroszomat is kendtek sikkasztották el. Hát csak üsse kigyelmeteket az a botocska!
– Jaj – azt mondja az asszony –, édes komámuram, ne hagyja, hogy többet verjen, visszaadjuk a bárányt is, az abroszt is!
Akkor aztán a szegény ember azt mondta a botocskának:
– Hők!
De bezzeg a komámuramék nem várták meg, hogy újból verekedni kezdjen, visszaadták a szegény embernek a bárányát is, az abroszát is. Hazavitte a szegény csizmadia a családjának, s azóta nem látnak szükséget. Ha meg nem haltak, máig is élnek.

:) De jó, megint van mese :)

:) nekem nagyon tetszett mind köszi mindenkinek:

Naná :) Nem hiszem, hogy valaha is ki lehetne fogyni a mesékből :)

Örülök neki :)