edu versei:

Vonatok

Vonatok jönnek lázas ég alatt.
Hajnal van, furcsa, fáradt és beteg.
Sovány keze a láthatárba túr,
Karján vöröslő átvágott erek.

Vagon tetőkön vándor madarak
Pihegnek, rongyos tollaik között.
Mögöttük régen elmúlt már a nyár,
Előlük minden messze költözött.

Párát lehelnek mocskos ablakok,
Tűnődve néz a készenléti fény.
A büfékocsi lágyan imbolyog,
Asztalra dől a hallgatag remény.

Poharában még néhány csepp ital,
Nyitott szemében minden ködbe vész.
Szíve a sínek ritmusára jár,
Átutazik csak. -Ennyi az egész.

Cipőjét húzza a most ébredő,
Nyújtózik, ásít, bőröndben matat.
-És megyünk tovább menetrend szerint,
Vonatokkal a lázas ég alatt.

Így simogatlak

A Karácsony nem hozott havat,
De nekem még tavalyról maradt
A hűtőben, a levesek mögött,
Majd összeszedem szépen délelőtt.
-És gyúrok olyan hógolyót Neked!-
-És megdobom a csillagos eget,
Hogy visszahulljon hozzád, s arcodon,
Olvadjon el, ahogy a fájdalom.
S ha letörlöd, kezemhez ér kezed.
-Így simogatlak utoljára meg…

Emlékezz!








A konyha volt a tengerünk,
- Emlékezz! - Hunyd le a szemed!
Hogy hullámzott a kockakő,
S az asztal lapja kis sziget.

Mi feküdtünk a homokon
És felettünk a lámpafény,
Naplementéről álmodott
A plafon végtelen egén.

S a félig nyitott ablakon
Bejött egy vitorláshajó.
A tűzhely felől fújt a szél,
A mindent-mindent ringató...

- Így nyaraltunk sok éven át
És ragyogott a kis sziget!
Kezünkhöz úsztak esténként
A felmosórongy-delfinek.

Ákos - Nagyvárosi angyal
 

A Katona
 

Akkoriban még írogadtam. Csak nemrégiben kezdtem őket gépre vinni. Bízom benne, hogy érdemes lesz az előző mester alkotások között:) :)
Használati útmutató:
Nem nagy versek, sőt soha nem akartam hogy versre v. bármi másra hasonlítson mivel nem vagyok költő és az ismereteim is gyérek, hogy közelében legyek az igazi versíráshoz. Ezek azért születtek, mivel inkább kiírtam magamból a dolgokat, mintsem azok egyenek meg engem élve :)


A Katona

Kit látok ott a dombon ?
Igen Ö az! A Katona a Harcos!
Termete, mint a sudár tölgyfa
Ereje a medvével vetekszik
Szeme oly éles akár a sasé
Igen ő a harcos.
Küzdött távoli tájakon
A király pártján
És küzdött saját hazájában
A nép oldalán.
Volt, hogy igaz ügyért emelt kardot
De volt, hogy drága kincsekért hadakozott!
Volt a mag ura
És mások szolgája.
Harcolt ezernyi tájon
Kiérdemelt ezernyi címet!
Volt mikor rettegték nevét és erejét!
Mára már csak az emlék
A kard és a sok sebhely maradt.
Háta meghajlott,
arca megráncosodott
haja, szakálla télbe öltözött
És a harci tűz is régen kialudt.
Igen a Katona a Harcos megvénült!
Ott áll a dombon és a távolba néz
De mit látok?! Könnycsepp az ott a szemedben?!
Miért sírsz? Te akartál hőssé válni!
Talán vénségedre akarsz földtúróvá lenni?
Nem akartad te soha az ekeszarvával tenyered feltörni,
Sem a papírt és a tollat koptatni.
Vagy talán a család és a gyerek után sírsz?
Na igen ezért sírhat a lelked.
Most már mindegy, Te választottad ezt az utat,
Inkább menj le a kocsmába és ne búsulj !
Igyál egyet és mesélj sok száz kalandos történetet!

2002.12.16

Ez még csak egy piszkozat, címe sincs, de olvassátok el. Remélem tetszik legalább az ötlet.

MINDEN RENDŰ EMBERI DOLGOKHOZ
József Attila

Van egy színház, végtelen és mibennünk lakik,
Világtalan angyalaink játszogatnak itt,
Nyugtalanok, szerepük egy megfojtott ima.
És a dráma mindig mindig csak tragédia.

És az ember, szegény ember csak lapul belül,
Benn, magában s ezer arccal egymagában ül,
Három láng nő homlokából, zengő, mély virág
És zokognak, elzokogják a litániát:

“Én csak voltam! - Én, jaj, vagyok! - Én meg csak leszek!
Leszaggattak, elültettek, fognak rossz kezek,
Életünk az ember kedve, hanem hol van ő,
Hol az ember? Hát hiába teremtett elő?”

És az ember, szegény ember, csak lapul belül,
Feje körül zengő szavak villáma röpül;
No most, no most fölszáll majd az igazi ima!
És a dráma mindig mindig csak tragédia.

Jön a gond és jön az asszony, jön a gyávaság,
Jön a kétség, jön a vágy és jön az árvaság
S valamennyi fölsikolt és eggyé alakul:
Magad vagy és magad maradsz magadnak rabul!...

Világtalan angyalaink sugárlábakon
Átugranak a világi köntörfalakon,
Fölkapják és fölhajítják hozzánk szíveink
S fölkapnak és eldobnak a szívünkből megint.

És muszáj és meg kell tenni, szólni valamit,
Ami vagyok, gyémánt, amely látóra vakit,
Az egyetlent, ezt a soha nem látott rabot!
S dadogok már, dadogok, de - magamban vagyok.

Ó angyalok, segítsetek. Hol van az a fény,
Amelyikről tudtam egyszer, hogy az az enyém,
Amelyik majd szól helyettem. Az álom fia!...
És a dráma mindig mindig csak tragédia.

S elmegyek és másik jön és az is én vagyok:
Elsiklanak talpam alatt sziklás századok -
Mit akarok? s akarjak-e? Mi az az örök?
S könnyű porban hullnak reánk az örök rögök.

Tiszta gyümölcs, férges gyümölcs egy ágon terem
S könnyen adják, könnyen veszik, de mi lesz velem?...
Pokolbeli gonosz tenger vonagló agyunk
S világtalan angyalaink mi magunk vagyunk.

Lélekharang

Az elitélt feláll az ítélet kész.
Bitófán várja őt a halál.
A menet lassan megindul
a templomból felhangzik a méla harangszó.
Messzire elszáll a harangszó
ott visszhangzik a rab fülében is.
Ez az ő harangja
a lélekharang.
A halálraítélt magába tekint a múltját nézi,
ezernyi keserédes emlék, melyek felvillannak és tovaszállnak.
Minden lépés egy kondulás
minden kondulás egy kép
minden kép egy elhalasztott lehetőség.
Menet megérkezett a bitóhoz,
a harang is halkabban szól.
A pap befejezi az imát,
az elitélt bólint és a fejére csuklyát húznak.
Deszka reccsen, kötél feszül,
a lélek elszáll a csend marad.
Örökre elhallgatott a lélekharang.

2003.08.05

Elmúlás

Szemed lecsukod, s álmodsz tovább.
Életed egy keserédes álom volt csupán!
De nagyszerű, mily nagyszerű
Szemed lecsukod, s várod az elmúlást.

Már nem félsz a haláltól,
Várod.
Volt mikor szenébe kacagtál
Volt mikor elfutottál.

Már várod a nagy Kaszást.
Túl sok volt körülötted a halál,
Oly sokan volta
kiket saját magad eresztettél a földbe.

Öreg vagy már
Tested reszketeg,
Szíved gyenge
Lelked sem fiatal !

Öreg vagy és reszketeg.
Zavar az ifjúság zsivaja
Számodra a bor savanyú
a méz is keserű.

Már nem félsz
Tudod, hogy nem távozol hiába.
Ott élsz szeretteid szívében és lelkében.
Bár romboltál alkottál is.

Sötétből jöttél a világra
S e világból a sötétbe távozol.
Lecsukod a szemed, végre megpihensz !
E világból békével távozol

2002.12.12

1
 

Egy porszem a föld, száguldva forog, rajta hangyaként mászkálunk,
Mi lesz, ha leesünk?

Hideg van és fázunk, mások szenvedése fáj nekünk
Miért nem segíthetünk?

Soha véget nem érhet, belefásulunk, a világ bánt
Miért fáj?

Létünk lángja ellobban, mint a gyertya, kihunyunk,
Mi marad utánunk?

Fájdalom vár, félelem és bánat, létünk végéig
Miért éljük végig?

Kicsik vagyunk, félünk vagy sem, elsodor a világ
Miért tűrjük?


/most az előbb csaptam össze gyorsan, nincs jó kedvem/

2
 

Kicsik vagyunk, útra kelünk.
Meddig érünk, miért tesszük?

Kicsik vagyunk, bánt a világ.
Hová fussunk, miért fáj?

Elmegyünk egy békés helyre,
Bámulunk szivárvány felhőre.

Csoda vár, ha odaérünk,
Színek örömét adja nekünk.

Bánatunk feledjük végül,
Végigéljük tündér-létünk.


/még mindig nincs, de ez azért egy fokkal pozitívabb/

Ilyeneket gyakrabban is összecsaphatnál! :)