Szegény Bagoly:(:(:(:(

GRIMM: SZAMÁRBÕR KIRÁLYFI

Élt egyszer egy király meg egy királyné. Szépek voltak, gazdagok voltak, mindenük megvolt, amit csak kívántak; csupán egy híja volt a boldogságuknak: nem volt gyermekük.

A királyné mindegyre csak emiatt búslakodott, s napjában százszor is elmondta:

- Szomorú az én sorsom, olyan vagyok, mint a meddõ szántóföld.

Addig-addig epekedett, míg végül is teljesedett a kívánsága. Hanem a kisded, akit a világra hozott, nem emberi csecsemõ volt, csak egy kis csacsi.

Szegény királyné csak akkor kezdett igazán jajveszékelni, amikor a magzatát meglátta.

- Inkább ne is lett volna gyermekem, mint hogy ilyen csúfságot ringassak!

És kiadta a parancsot: vessék a csacsit a vízbe, hadd falják föl a halak.

A király azonban közbeszólt:

- Nem! Akármilyen, mégiscsak a fiam. Ha meghalok, övé lesz a trónom és a koronám!

Fölnevelték hát a kis szamarat. Szépen gyarapodott, szép nagyra nõtt a füle is. Vidám kis jószág volt, sokat ugrándozott, sokat játszadozott, különösen a zenét szerette.

Egyszer aztán fogta magát, elment egy híres-neves muzsikushoz.

- Taníts meg a mûvészetedre - mondta neki. - Én is szeretném olyan szépen pengetni a lantot, mint te.

- Jaj, kedves úrfi - szabadkozott a muzsikus -, nehéz lesz az neked, nem arra valók a te ujjaid; kissé nagyok hozzá, attól tartok, elpattannának alattuk a húrok.

De hiába volt minden, a csacsi mindenképpen meg akarta tanulni a lantpengetést. Szorgalmasan, kitartóan nekilátott a gyakorlásnak, és a végén már olyan szépen muzsikált, hogy a mester sem különben.

Egyszer az úrfi tûnõdve sétálgatott a városban. Odaért egy kúthoz belenézett és meglátta benne a két nagy szamárfülét. Ezen aztán úgy elbúsult, hogy bánatában világgá ment. Nem is szólt senkinek, nem vitt magával senkit, csak egyetlen hûséges szolgája mehetett vele.

Jártak-keltek, vándoroltak a világban, végül eljutottak egy messzi országba. Ott egy öreg király uralkodott, s annak volt egy világszép lánya.

- Ide betérünk - mondta a szamár, és bekopogtatott a palota kapuján.

- Nyissátok ki - kiáltotta -, vendég jött, be akar menni!

De nem nyitották ki. Erre leült, fogta a lantját, és gyönyörûségesen játszani kezdett rajta a két elülsõ lábával. A kapuõrnek kerekre nyílt a szeme ámulatában, szaladt a királyhoz, s azt mondta:

- Uram királyom, egy fiatal szamár ül a kapu elõtt, s olyan szépen pengeti a lantját, hogy egy mester sem különben!

- Hát akkor engedd be azt a muzsikust - szólt a király.

Ahogy a szamár belépett, mindenki kikacagta a fura lantost.

Csakhamar eljött az ebéd ideje. A hopmester a szolgák meg az inasok asztalához akarta ültetni a csacsit, annak azonban sehogyan sem tetszett a dolog.

- Nem közönséges jószág vagyok én, hanem elõkelõ szamár - mondta.

- Hát ha az vagy - mondták -, ülj a katonák közé!

- Nem - felelte -, én a király asztalánál akarok enni.

A király jót nevetett rajta; értette a tréfát, hát azt mondta:

- Jól van, csacsi, legyen úgy, ahogyan kívánod; gyere ide az asztalomhoz!

A királyfi odament, s várta, hol lesz a helye, hová ülhet. A király ránézett, azt kérdezte tõle:

- Hogy tetszik a lányom, csacsi?

A szamár a királykisasszony felé fordult, jól megnézte, és kedvtelve bólintott:

- Nagyon tetszik; olyan szép, hogy még sosem láttam ilyen szépet.

- Akkor ülj mellé - mondta a király.

- Magam is úgy szerettem volna - szólt a szamár, s leült a királylány mellé. Együtt evett-ivott a királyi családdal, és szép csendesen viselkedett az asztalnál. Így éldegélt egy ideig a király udvarában. Lantolgatott, sétálgatott; a királyi palotában lakott, a királyi asztalnál étkezett, s olyan kedvesen viselkedett, hogy hamarosan mindenki megszerette.
Hanem egy idõ múlva egyre szomorúbb lett, s egy szép napon azt mondta magában:

"Hiába minden, csak haza kell mennem!"

Jelentkezett a királynál, megköszönte neki a szívességét, és kérte, hadd mehessen az útjára. A király azonban nagyon kedvelte, és szerette volna ott tartani.

- Mi bánt, csacsikám? Egy idõ óta olyan savanyú képet vágsz, mintha vadalmába haraptál volna. Mondd meg, ha valami kívánságod van; mindent megadok neked, csak hogy a kedvedre legyek. Aranyat akarsz?

- Nem - felelte a csacsi, és a fejét rázta.

- Ékszert, drágaságot?

- Nem.

- Fele országomat?

- Azt sem.

- Csak tudnám, mivel szerezhetnék örömet neked - tûnõdött a király. - Talán a lányomat akarod feleségül?

- Azt már igen! - felelte a csacsi, s egyszeriben jókedve kerekedett, hogy így kitalálták a titkos gondolatát, mert hát ez volt a szíve vágya.

A király nem sokat teketóriázott, hozzáadta a lányát, és megtartották a fényes lakodalmat.

Mikor leszállt az este, bevezették az ifjú párt a hálószobájukba.

A király azonban ki akarta tudni, vajon a csacsi ott is illemtudóan, pallérozottan viselkedik-e, ezért elbújtatta egy függöny mögött az egyik szolgáját.

Ahogy az újdonsült házaspár a szobába ért, az ifjú férj gondosan bereteszelte az ajtót, körülnézett, és mert azt hitte, csak magukban vannak, egyszeriben ledobta magáról a szamárbõrét; hát egy szépséges királyfi állt az ámuló királylány elõtt!

- Most megtudhatod, ki vagyok, és láthatod, hogy nem vagyok méltatlan hozzád - mondta.

A királylány nagyon megörült neki, hogy az ura ilyen szép legény; nyomban tiszta szívbõl megszerette, megcsókolta.

Másnap, ahogy megvirradt, a királyfi ismét magára húzta a szamárbõrt. Alig bújt bele, máris kopogtatott az ajtón az öreg király.

- Ejha! - kiáltotta meglepõdve, amikor beengedték. - A csacsi már fölkelt? - és a lányához fordult, halkan azt kérdezte tõle: - Ugye, bánkódol miatta, hogy nem emberformájú a férjed?

- Dehogy bánkódom, édesapám! - felelte a lánya. - Úgy megszerettem mintha a legszebb legény volna a világon, el sem hagyom életünk fogytáig!

A király elcsodálkozott, de a szolga, akit elbújtatott a szobában, hamarosan mindent elmondott neki.

- Ez nem lehet igaz - mondta a király.

- Ha nem hiszed, uram, virrassz ott magad ma éjjel, s látni fogod a tulajdon két szemeddel. S tudod, mit, királyom? Csend el az irháját, és vesd a tûzbe; akkor nincs mit tennie, az igazi formájában kell megmutatkoznia.

- Ez jó tanács - mondta a király, és este, mikor a házaspár lefeküdt, beosont a hálószobájukba. Odasurrant az ágyukhoz, és a holdfényben látta, hogy egy gyönyörûséges ifjú fekszik benne, a szamárbõr meg az ágy mellett hever a földön. A király gyorsan fölkapta, nagy tüzet rakatott az udvaron, és az irhát a lángok közé dobatta. Nem is mozdult el a tûz mellõl, míg az egész hamuvá nem égett.

De a király azt is látni akarta, mit mûvel majd a megrablott ifjú, ha nem leli a szamárbõrt; hát fönnmaradt egész éjjel, virrasztott és leskelõdött. A királyfi jól kialudta magát, hajnalhasadáskor fölébredt, és föl akarta ölteni az irháját, de sehol nem találta. Megijedt, azt rebegte félve, nagy búsan:

- Most aztán egy-kettõ, el kell tûnnöm innét!

De ahogy kilépett a szobából, elébe toppant a király.

- Édes fiam, hová olyan sietve? Mit forgatsz a fejedben? - kérdezte. - Maradj csak itt, ilyen szép legényt el sem engedek magam mellõl. Máris legyen a tiéd fele királyságom; holtom után megkapod az egészet.

- Ami jól kezdõdött, jó véget is érjen: itt maradok - mondta az ifjú. Az öreg neki adta a fele királyságát. Egy esztendõre rá meghalt, s ráhagyta a másik felét is.

Telt-múlt az idõ, évre év múlott, s egy szép napon követség érkezett, s jelentette, hogy meghalt Szamárbõr királyfi édesapja is. A trón megürült, s az egész ország egyhangúlag õt akarja királyának.

A királyfi elfoglalta azt a trónt is, két országon uralkodott, és zavartalan, napsugaras boldogságban élt a feleségével.

Talán még ma is él, ha meg nem halt.

Szép :) Köszi szépen :)

Bíró János
 

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer Tiszán innen, Dunán túl, de még az Óperenciás-tengeren is túl, a tüzes tengernek a hetvenedik szigetjén, volt egy irtózatos kis kert. Abban a kis kertben volt egy irtózatos nagy, nagy kert. Abban a nagy kertben lakott egy öregember, annak volt egyetlenegy fia, úgy hítták: Bíró János. Elhatározta az öregember, hogy nem engedi dolgozni a fiát, hanem a világ legerősebb emberévé fogja nevelni.
A fiú a sutban nevelkedett: mindig a hamuban ült, egész huszonegy éves koráig. Addig ki nem szólíthatta senki az ő ülőhelyéből. Közben nagyon szépen tudott furulyálni, úgy, hogy még máshonnan is jöttek meghallgatni. Így hát nem a világ erősének nevelték, hanem világhírű furulyásnak.
Amikor elérte a huszonegyedik évét, olyan zivatar keletkezett, hogy összedöntötte a házakat. Új házat csináltak, új háztetőt. A fiú még akkor is a sutban ült, akkor sem ment ki onnan. Az új házba olyan óriási mestergerendát tettek, hogy nyolc ember nem bírta fölemelni. János csak nevette a sutban, hogy nyolc ember, és nem bír egy darab fát a hátára fölvenni.
Az apja igen bosszús lett erre:
- Azt a kutyateremtettét, hát még nevetsz, te rongy fickó?! Elérted a huszonegyedik évet Ki a hamuból menj ki segíteni föltenni a gerendát!
János a gerendát egymaga úgy odatette a helyére, kicsi híja, hogy a fal össze nem dőlt.
Az apja erre még bosszúsabb lett.
- Na, te rongyember! Többet nem engedlek a sutban ülni! Szedd össze magad, és menj világot próbálni! Eredj szolgálni!
A fiú meg volt sértve, vette magát, összeszedelőzködött. Sütött neki az édesanyja valami kis útravalót.
Ment János, mendegélt, már igen-igen messze jutott. Beért egy városba. Abban a városban a kirakatban kókuszbábok voltak. Ezeket nézegette, micsoda gyönyörű munkák ezek, mintha csak élőlények volnának. Ő ennek a gyárában szeretne dolgozni, hogy ilyeneket csináljon. Találkozik egy öregemberrel.
- Mondja, édes öregapám, hol lehet ezeknek a báboknak a gyára?
Végignéz az ember a fiatalemberen, és azt mondja:
- Hát te kókuszbáb-gyárba szeretnél menni?
Feleli János:
- Igenis, oda.
Még egyszer végigtekint rajta, s gondolja magában az öreg: "Majd az ördögbe fogsz menni bábot csinálni."
- Oda ni, látod azt a nagy vaskaput?
- Látom - mondja János.
- No, eredj oda be, ott van.
Hát hová küldte az öreg a fiút? Egy kardgyárba. Ahogy bement János, hej, csak ámul, hogy csitteg-csattog minden, csinálják a kardokat, szuronyokat, tőröket. És azt kérdezik mindjárt, tőle:
- Mi járatban vagy, fiam?
- Munkát keresek - mondja János.
- Épp ilyen emberre van szükségünk. Szeretnél-e kardmester lenni?
Nem tudott János hová fordulni, kénytelen volt elfogadni. Azt mondja neki a kardmester:
- Jól van, kedves fiam, leszel kardmester. Három napból áll az esztendő, s egy-egy tányér pénzt kapsz egy napra. Ha beválsz munkásnak, megjavítjuk a fizetésedet!
Jánosnak mindjárt az jutott az eszébe, ha kitelik az esztendő, három tányér pénzt vihet haza az édesapjának. Mondta is: "Bizony, öregek lettek a szüleim, nagyon sokat nélkülöztek miattam nagyon megérdemlik, hogy öreg napjaikra kisegítsem őket."
Hát lett is belőle olyan kardmester, már a harmadik nap olyan kardot csinált, hogy még a kardmesternek is ő csinált kardot. A fizetésen kívül saját magának is csinálhatott egy kardot. A harmadik nap este az oldalára kötötte, hogy be tudja bizonyítani az apjának, hogy ő milyen mester. Magához vette a három tányér pénzt, elvitte haza, a szüleinek.
Amikor hazaért, a kardját felakasztotta a konyhában, s bement a szüleihez.
- Adjon isten jó napot, kedves szüleim!
Azt feleli az édesapja:
- Adjon isten neked is! Már hazajöttél? Mennyi ideig tartott a szolgálat?
- Eddig, édes jó szüleim. Azért jöttem haza, hogy amit kerestem ezidáig, maguknak adjam segítségükre!
- Hát hol szolgáltál?
- Ebben és ebben a városban; kardmester lettem.
- No, még hozzá kardmester!
- Ott van a kardom a konyhában felakasztva, az csak elég, hogy kardmester vagyok!
- Már kimegyek, megnézem, milyen kardod van.
S körülnézi az öreg a kardot. A maga idejében huszár volt. Megnézi a kardot, bizony csak csínos, takaros kard az. Kimegy vele az udvarba.
Volt ott egy tizennyolc-húsz éves körüli kiszáradt akácfatő. Megcsóválja az öreg a kardot, össze akarja vele aprítani azt az akácfatövet. Belevágja a fába, de a kard darabokra töredezett. Kapja az öreg a kardnak a hüvelyét, s megy be a fiúhoz, nagy bosszúsan:
- Milyen kardmester vagy te? Nézd meg ezt a tuskót, nem tudtam a kardoddal összevágni. Takarodj a házamtól, és tanulj ki kardmesternek, ha kardmester akarsz lenni!
A fiú nagyon elszomorodott. Elköszönt a szüleitől, és ment vissza a városba, hogy még egy kardot csináltasson magának. Amint megy, a félúton egy rettenetes nagy erdőn kellett keresztülmennie. Utjába kerül ott egy tiszta-világtalan vadnyúl.
- Hallod-e, Bíró János - mondja neki a nyúl -, annak az erdőnek a másik szélén van egy forrás. Ha engem abba a forrásba háromszor belemerítesz, látni fogok. És adok neked egy olyan darab acélt, ha kardot fogsz csinálni, s azt beleteszed - ne félj, nem töri el többé az édesapád!
Felemeli a kis nyulat János, és viszi a forráshoz. Belemártja a forrásba, s kérdezi a nyúltól:
- Látsz-e már?
Azt mondja a nyúl:
- Mintha szitán néznék keresztül!
Nagyon feltűnt Jánosnak, hogy egy vadnyúl így beszélni tud vele. Beledugja a forrásba másodszor is.
- Na, látsz-e már?
- Most már még a vashegyen is keresztüllátok!
Akkor kapja a nyulat, még egyszer beledugja a forrásba.
- Na, hogy még jobban láss!
- Na, kedves Bíró János - mondja a kis nyúl -, amiért ezt megtetted velem, nesze, itt van ez a kis darabka acél. Elmégy a kardműhelybe. Ott igen várnak már rád. De szegődd ki, hogy magadnak is csinálhass egy kardot. Ezt a kis acélt tedd bele a kardba. Tedd bele, ne félj. Nemcsak édesapád nem töri el többször, de ha valahol bajod van, a világnak akármelyik részén, fújj rá erre a kardra annyiszor, ahányszor vízbe mártottál. És én segítségedre leszek.
Még el is nevette magát a fiú: milyen segítségről is lehet szó, ahol egy ilyen hitvány kis állat akar segíteni? Elköszönt a kis nyúltól, s ment a kardműhelybe.
Amikor belépett, megéljenezték, nemhogy föl ne fogadták volna. Most is három napból állott az esztendő, s minden napra három tányér pénzt kapott. Kiszegődte, hogy még egy kardot csinálhasson magának. Szívesen megengedték neki. Gondolta a kardmester, ha tízet csinálsz magadnak, az se baj, csak csináld meg azt a dolgodat, mi szükséges.
Úgy is történt. János kitöltötte az esztendőt, megkapta a kilenc tányér pénzt, és csinált egy kardot. Amikor készen lett a kard, úgy belevágódott a hüvelybe, olyan szikrát vetett, hogy az egész műhely megvilágosodott. János az oldalára akasztotta, és megindult hazafelé.
Egy kicsit büszke volt, az igaz, hogy micsoda kardmester lett őbelőle! Akkor a kard kiugrott a hüvelyéből, és úgy sétálta körül, mintha arra vigyázna, nehogy valaki az ő gazdájához hozzáérhessen. Ment János keresztül az erdőn. Közel ment minden vastag fához, kardját forgatva, mintha a fa útjában volna. A kardja egymás után metszette ki azokat az irtózatos vastag fákat.
Ahogy hazaért, a kardját megint felakasztotta a konyhában. Bevitte a szüleinek a kilenc tányér pénzt.
- Adjon isten jó napot, kedves jó szüleim! Most már kilenc tányér pénzt kaptam egy évre, hazahoztam maguknak, segítségükre!
- Jól van, tedd le a pénzt! Hol a kardod?
- Odakünn van a konyhában, fölakasztva.
- Megyek, megnézem, milyen kardmester vagy.
Megfogta az öreg a kardot. Nézegeti: bizony gyönyörű szabású, tetszetős egy kard. Kimegy vele az udvarra, megforgatja. Szép nagy gyümölcsfái voltak a kertben. Mielőtt belevágná a tőkébe, azokat kezdi metszegetni. Kettőt se suhint, és szalad be nagy ijedten a fiához:
- Gyere ki, kedves fiam, mert a kardod minden fámat kivagdalja!
De mire az öreg bement, a kard is belevágódott a hüvelyébe. Olyan szikrát vetett, hogy az egész konyha tele lett szikrával.
Akkor mondja az öreg a fiának:
- Látom, kedves egy fiam, most már kardmester vagy. Ezzel a kardoddal már elmehetsz világot próbálni. De nagyon vigyázz magadra, és arra kérlek, ne feledkezz meg rólam sem.
- Ne féljenek, kedves jó szüleim, a legelső pénzem vagy keresetem hazahozom, kisegíteni magukat, úgy, mint maguk segítettek engem.
Édesanyja útravalót készített neki. János elbúcsúzott tőlük. Oldalára kötötte a kardot, és ment hetedhét ország ellen. Még azon is túl.
Ahogy megy, ott áll az útszélen egy nyalka juhászlegény. János köszön neki:
- Adjon isten, juhász pajtás!
- Adjon az isten neked is, ismeretlen pajtás.
- Mi vagy te itten?
- Én vagyok a királynak a juhásza. És te mi vagy?
- Én meg vagyok a világnak a vándora.
- De tetszik nekem az a szó, amit mostan szóltál! - mondja a juhász.
- Nekem meg az tetszik, az a ruha, ami rajtad van!
Szép fehér, lobogós ingujja volt a juhásznak, bő gatyája, piros lajbija, sarkantyús csizmája.
- Hát azt mondom, vándor pajtás, cseréljünk hivatalt. Te legyél juhász, én pediglen leszek vándorlegény.
- Jó! Vetkőzzünk le!
Megcserélték a ruhát. Elmondta a juhászfiú, mi a teendője, hova kell hajtani a juhot este, és kik fogják várni. Egyszóval mindent elsorolt neki, amit tennie kell.
A juhászlegény ekkor felöltözködött a vándorlegény ruhájába, a vándorlegény meg magára szedte a szép bő ruhát. Addig is nagyon szép volt Bíró János, de most párját kellett keresni szépségére, derékségére és bátorságára. Elköszöntek egymástól.
Igen, de a kardot nem adta oda a vándorlegény. "Így ni! Kardos juhász leszek!" - gondolta. A vándor ment az úton tovább, a juhász pedig töltötte kedvét a juhok között. Volt a juhok közt egy szamár is, ez a juhászlegényé volt. A vándorlegény, mikor elhaladt az útkanyaron, futásnak eredt, hogy vissza ne tudja kiabálni a juhászlegény... --->

A juhászlegény maga elé fogta a falkát. A legelő közepén volt egy olyan nagy fa, hogy az árnyékában ellegelt háromszázezer darab juh, reggeltől estig. Odament a juhászlegény a fa alá. Kibontja a tarisznyáját - a sok gyaloglás után elfáradt, s megéhezett. Fölnéz a fára, s gondolja, hogy jó volna egy kis száraz fáért fölmenni oda, de ki tud arra a fára fölmenni? Mire azt kigondolta, a kardja fölpattant, s olyan gyorsan lecsapkált annyi kis száraz fát, hogy bizony olyan tizenhárom szamárnak is elég lett volna elhúzni, mint amilyen neki volt. János tüzet rakott, de szalonnasütés közben lefeküdt és elaludt.
Egyszer csak kerekedik egy fekete felhő északról. Fölébred erre a juhász. Nézi a felleget. Mi történik most, ha nagy eső jön? De csak heveredett vissza. Egyszer csak a kardja kiugrik a hüvelyéből, úgy talpon csapta őt, csúszott vagy né métert hason - mert már közel volt a veszély.
Széjjelnéz, látja ám, hogy jő egy nagy hatfejű sárkány. Ordítja a sárkány:
- Hej, te kutya gazember, Bíró János! Mikor akkora voltál, mint egy köleskásaszem, már tudtam, hogy veled meg kell vívni! Hanem hajtsál az első öt szájamba harminc darab juhot. A hatodikba pedig ülj be te!
A kard csak kipattant János kezéből egy pillanat alatt, egy csapásra levette a sárkány öt fejét.
Azt mondja a sárkány a hatodik fejével:
- Bíró János, kérlek, hagyd meg azt az egy fejemet, adok neked egy világot!
- Hol van az a világ?
- Látod azt a hegyoldalt amott?
- Látom.
- Ott van az a nagy kő, látod?
- Látom.
- Azt felfordítod, ott van egy ajtó, azon bemégy, ott az én világom!
A kard lecsapta a sárkánynak azt az egy fejét is. A szívét kétfelé vágta. A sárkány véréből kiugrott egy rézgyűrű meg egy rézkulcs. A juhászlegénynek sallangos zacskója volt. A gyűrűt és kulcsot rákötötte a sallangra. Aztán nemsokára, estefelé, fogta a juhokat, és hajtja hazafelé. Elővette a furulyáját. Olyan szépen tudott furulyálni, hogy még a juhok is táncolva, ugrálva rohantak hazafelé.
A királynak volt három szép lánya. Amint hajtja János a juhokat hazafelé, kijöttek bámulni, hogy milyen szépen furulyál az a juhász. Elmondták a királynak, hogy új juhász hajtja a juhokat hazafelé. Ezen mindenki nagyon elbámult, mert még a királynak sohasem volt olyan juhásza, aki haza tudta volna hajtani a juhokat. Mindennap elveszett egy juh.
Mennek is elébe. Kérdi tőle maga a király is:
- Hajtod, fiam, hazafelé a juhot?
- Hajtom, felséges királyatyám! Juhász vagyok, ez az én teendőm!
- Nagyszerű juhász vagy, fiam! - feleli a király. - Én mondom neked!
A királykisasszony, a legfiatalabbik, belenéz a juhászfiú szemébe, tetőtől talpig látta magát benne. Nagyon szép fiú volt. A lány a juhászfiú mellé húzódik, úgy, hogy az apja észre ne vegye, és kéri a juhászfiútól:
- Kedves juhász bácsi, tessék nekem adni azt a gyűrűt, amelyik oda van kötve a zacskóra!
János ugyan nem nagyon kínálgatta, mert az neki emlékgyűrűje volt a sárkány legyőzéséről, meg dísznek is tartotta. De addig hízelgett a királykisasszony, úgy melléje húzódott, hogy végül is leszakajtotta a zacskóról. Rögtön ráhúzta az ujjára. A juhászlegény nagyon restellte a dolgot, de gondolta magában: csak nem fogok vele huzakodni azért a gyűrűért. Maradjon ott!
Behajtotta a juhokat, aztán bement a konyhába. A vacsorát a királykisasszony maga vitte elébe. Annyira szerette a juhászlegényt, hogy amikor csak ránézett, mintha csókolta volna.
Eljött aztán a másik nap reggel. Elkészítették a napra való eledelt a tarisznyába. János maga elé fogta a birkákat, kihajtotta a legelőre. Amikor elért a legelőre, kihúzta a kardját a hüvelyéből, és ráfújt háromszor úgy, amint a kis nyúl magyarázta neki, amikor a forrásba dugta. Ott termett a kis nyúl azonnal:
- Mi bajod van, Bíró János? Segítségedre jöttem.
- Semmi nincs, kedves nyulacskám, mondd meg nekem, hogy mi vár rám itten.
- Nagy feladat. De nagyon vigyázz magadra. Nem történik semmi bajod, ha rám hallgatsz! Még két ronda sárkánnyal kell megvívnod. De győztes leszel, ha rám hallgatsz. Ma délre fog jönni a tizenkétfejű sárkány. Amikor közel jön hozzád, húsz méterre körülbelül, hajítsd felé a kardodat. A kardod majd fogja tudni, mi a teendője. Holnap délben ismét el fog jönni egy huszonnégyfejű sárkány. Annak már ha száz méterre lesz, hajítsd felé a kardot, mert ha közel engeded magadhoz, olyan tüzet fog rád ereszteni, hogy megégsz. A kardod fogja tudni, mi a teendője. Még egy évre fognak marasztalni. Maradj. Kérjed a fizetésednek a kétszeresét, a többi majd a te dolgod. Isten veled, nekem mennem kell ismét nagy segítségre hívtak, másfelé.
El is tűnt a kis nyúl.
Alighogy elment a kis nyúl, ismét jött egy fekete felhő, rettenetes dühöngéssel. Nagy villámlás, csettegés, recsegés, ropogás közben megközelítette a juhászt. Amikor közel ért, elordítja magát a felhő, azazhogy a sárkány:
- Te, földi féreg, Bíró János, mikor akkora voltál, mint egy kásaszem, már tudtam hogy meg kell vívnom veled! Megölted az öcsémet, de most vége az életednek!
Várt a juhászlegény, hogy érjen csak közelebb. Amikor körülbelül húsz méter távolságra volt, fogta a kardját, felé hajította. A kard egy csapásra levette a sárkány tizenegy fejét. Mondá akkor a sárkány:
- Bíró János, hagyd meg ezt az egy fejemet az életemmel, adok neked egy világot.
- Hol van az a világ?
- Ott, ahol az öcsémé.
A kard a sárkánynak azt az egy fejét is lecsapta. Kétfelé vágja a sárkányt, kétfelé hasítja a szívét, csak kipattan a szívéből egy ezüstkulcs és egy ezüst gyűrű. A juhászlegény azt a két tárgyat ismét rákötötte a zacskó sallangjára. Aztán, nem is sokára, fogja a juhokat, hajtja hazafelé. Felült a szamárnak a hátára, elővette a kedvenc furulyáját, és gyönyörű szépen furulyált rajta:
Én vagyok egy híres juhászlegény,
Szamárháton járok, mint egy szegénylegény...
A királykisasszony meghallotta, már jó messzire elébe szaladt:
- Adjon isten jó napot, juhász bácsi!
- Adjon isten, felséges királykisasszonykám!
- Hajtja hazafelé a juhokat? Jaj, de szereti a juhász bácsit a felséges királyatyám! De higgye el, juhász bácsi, hogy én is. Tessék nekem adni azt a szép gyűrűt!
- Minek az a felséges királykisasszonynak? Értéktelen tárgy ez.
- De nagyon értékes az, juhász bácsi!
Nem akarta adni a juhászlegény - mit fog ő egy királylánnyal cseresznyézni! Nem adta! De az addig hízelgett, odasündörközött mellé, hogy megkapja a gyűrűt, úgy, hogy megint leszakította. Ráhúzta az ujjára.
- Így ni, juhász bácsi! Ez a két gyűrűm a magáé volt. Én is a magáé leszek, juhász bácsi.
Elhajtja haza a juhokat a legény. Kinn áll a király. Mondja a király a juhászlegénynek:
- Hazahajtottad a juhokat, fiam?
- Haza, felséges királyatyám.
- Királyi szavammal mondom neked, nagyon derék juhászlegény vagy, amiért már két napja megőrizted a juhokat!
- Nem derékség az, felséges királyatyám, ez a juhász kötelessége!
- Jól van, fiam, hajtsd be a juhokat!
Behajtotta, s ő maga bement a konyhába.
A királykisasszony saját maga vitte elébe a vacsorát, finomabbnál finomabb ételeket, italokat, hogy kedve legyen a juhásznak szépen furulyálni.
Harmadik reggel is kihajtja a juhokat a legelőre. Már amikor kihajtott, néz napkelet felé. Olyan fekete felhő jő föl, amilyet ő még az életében sohasem látott. Tudta, mi lesz abból. Hát csak jöjjön! Amikor a huszonnégyfejű sárkány már csak kétszáz méterre volt, felordított:
- Gyere ide, te gazember! Hadd nyeljelek le! Megölted két öcsémet; de most vége az életednek!
Amikor száz méterre lehetett, János felédobta a kardját. Egy-két csapás, és a kard a sárkány huszonhárom fejét levette. A sárkány könyörgőre fogta a dolgot:
- Hagyd meg ezt az egy fejemet, adok neked egy világot!
- Hol van az a világ?
- Ott van, ahol az öcsémé!
De a kard a sárkánynak azt az egy fejét is levágta. Kétfelé vágja a sárkányt, kétfelé hasítja a szívét. Kipattan belőle egy aranykulcs és egy aranygyűrű. A legény a kulcsot és a gyűrűt ismét rákötötte a zacskó sallangjára. Elment végre ahhoz a kőhöz, ahol a sárkány magyarázta, hogy ott van az ő világa.
Na, de milyen kő van ottan? Olyan, hogy száz ember se bírta volna elfordítani. János gondolkodott; hogy mit tegyen! Igaz-e ez, vagy hazugság? De mire meggondolta a dolgot, a kardja kiugrott a hüvelyéből, alácsapódott a kő alá, és úgy elfordította onnan, mintha csak ott sem lett volna.
Látja János, hogy van ott egy rettenetes nagy vasajtó. Fölnyitja a vasajtót, és van ott egy óriási nagy létra lefelé. Megindul rajta.
Amikor leért a sötétbe, ismét talált egy ajtót. Próbálja kifelé nyitni, de nem tudja. Akkor azt gondolja, hogy van három kulcs, hátha jó lesz ehhez valamelyik. Próbálja. Hát a rézkulccsal kinyílott az ajtó. Mikor az ajtó kinyílott, csodáknak csodája történt. Ugyanolyan egy világrészre talált, mint itt van a föld tetején. Olyan világos van, és annyi katonaság van, hogy még ő ennyit életében sohasem látott. És csak odarohannak őhozzá, fölkapták, fölemelték, és kezdték éljenezni:
- Éljen, éljen, új királyunk van!
Aztán enni kértek tőle a katonák. Azt mondja Bíró János:
- Van itten a tarisznyámban egy kis ennivaló. De hát ennyi ember mit kezd vele?
Azt felelik:
- Nem kell nekünk a tarisznyából, felséges királyatyánk, hanem ott van az a rézpálca, csapj rá arra a rézasztalra, lesz nekünk mit enni!
Úgy is lett. Rácsapott a rézpálcával a rézasztalra. Különbnél különb ételek és italok termettek rajta. Aztán kérdi a tisztektől, hogy mi van itt még látnivaló.
- Itt van egy istálló, felséges királyom, abban van egy ló, ami azé a hatfejű sárkányé volt.
Kiadta parancsba Bíró János, hogy szemenszedett búzát és szűrt vizet adjanak a lónak. Azután egy magas rangú tiszt János elé állt, elsorolta hogy mi van még hátra. Elvezette Jánost a tizenkétfejű sárkány országába. Az ezüstkulccsal kinyitotta ott az ajtót. Ott még százszorta több katonaság volt, mint itt...--->

Azok is fölkapták Bíró Jánost a levegőbe, és éljenezték:
- Éljen, éljen, új királyunk van!
Azok is enni kértek tőle. Azt feleli Bíró János:
- Menjetek amazokhoz, van ott mit enni!
- Nem megyünk mi oda, felséges királyatyánk. Itt van ez az ezüstpálca, csapjál rá erre az ezüstasztalra, nekünk is lesz mit enni!
Úgy is lett. János rácsapott az asztalra. Különbnél különb ételek és italok termettek az asztalon. A legmagasabb rangú tiszt itt is János elé áll, és elvezeti az istállóba, s mutatja a lovat. Az első istállóban rézszőrű paripa volt. Ebben az istállóban egy ezüstszőrű. János kiadta a parancsot, hogy a lónak szemenszedett búzát és szűrt vizet adjanak, míg ő ide vissza nem jön. És kérdezősködik, hogy van-e valami látnivaló még.
- Van bizony, felséges királyom! Itt van ez az ajtó, itt az aranyvilág! Ott van a zacskódon az az aranykulcs, avval kinyithatod!
Amikor oda bement, ott is fölkapták, a levegőbe emelték, és éljenezték:
- Éljen, éljen! Új királyunk van!
És kértek tőle enni.
- Menjetek oda be, abba az előbbi világba, van ott mit enni!
- Nem megyünk mi oda, felséges királyunk! Itt van az aranypálca, csapjál arra az aranyasztalra, lesz nekünk is mit enni akkor, amennyi csak belénk fér.
Úgy is lett. János rácsapott az aranyasztalra az aranypálcával. Különbnél különb ételek és italok termettek az asztalon. Kihívták azután az istállóhoz, és megmutatták neki a sárkány lovát. Gyönyörű szép aranyparipa volt. János kiadta a parancsot, hogy szemenszedett búzát és szűrt vizet adjanak neki. Egyenek, igyanak, amíg ő a három világból vissza nem tér.
- A legnagyobb békesség és csendesség az óhajom!
Akkor elköszönt tőlük. Úgy eltöltötte itt az időt, úgy elmászkált ezekben a világokban, hogy már majdnem jó este volt, amikor innen elszabadult. Maga elé kapja a birkákat, és hajtja hazafelé. Meghallotta a királykisasszony a furulyaszót, már jó előre elibe szaladt.
- Adjon Isten jó estét, kedves juhász bácsi!
- Adjon isten jó estét, felséges királykisasszonyka.
- Hajtja haza a birkákat, juhász bácsi?
- Hajtom!
Meglátja a királykisasszony a gyűrűt, megint odasimul a juhászlegényhez, és kéri tőle szépen:
- Tessék nekem adni, juhász bácsi, azt a gyűrűt!
A juhászlegény jobban sajnálta az aranygyűrűt, mint az előbbieket, mert szebb gyűrű volt. Nem akarta adni. De a királykisasszony addig csavargott mellette, hogy elszakította minden sallangjától, és az ujjára húzta. Gondolta a juhászlegény: ha elkaptad, legyél vele boldog, nem fogok veled huzakodni érte. És ekkor a királykisasszony azt mondja a juhászlegénynek:
- Kedves juhász bácsi, nagy újságot mondok magának. Holnap a legidősebb nénémnek a zsebkendője ki lesz tűzve tíz méter magasba. És ki van hirdetve a világnak minden részin, vitézeknek, szegényeknek és boldogoknak: aki felugrat érte bármilyen állaton, a felséges királyatyám hozzá adja feleségül. Tessék szíves lenni sok zabot adni a szamarának. Holnapután középső néném zsebkendője lesz kitűzve, a harmadik nap az enyém. Ha jól fogja zabolni a szamarat, mikor az én zsebkendőm lesz kitűzve, hátha el tudná kapni a juhász bácsi. Akkor én magának a felesége lennék!
- Jól van, királykisasszonykám!
Elmegy haza a juhász, ott várja már a király. Nagy összejövetelt tartott arról, hogy a királynak olyan juhásza van, amilyen a földkerekségen sincs több. Megmentette az országot a sárkányoktól. Mondja a király a juhászlegénynek:
- Fiam, kitöltötted az esztendőt! Nem azt a bért kapod tőlem, amit kiszegődtél, hanem százszor annyit. Még attól is többet. De most tégy eleget királyi szavamnak. Maradj még egy évet. Ezerszer annyit fogok neked fizetni arra az évre, mint amennyit most kaptál!
A fiú elfogadta az ajánlatot, gondolta, hogy a kedves szüleinek is jó kis összeget fog megszolgálni; abból most már meg fognak élni.
Úgy is történt. Másnap reggel kihajtja a birkákat.
A királykisasszony, mielőtt ő kihajtott volna, egy nagy kosár zabot vitt a szamárnak, hogy majd jól tudjon ugrani. Azt mondta a királykisasszony a juhászlegénynek, hogy gyakorolja odakint a legelőn a szamáron az ugratást, mert a harmadik nap az ő zsebkendőjét tűzik ki, s ő nagyon-nagyon szeretné, ha azt a juhászlegény kapná le a szamárral.
Kihajtja a juhokat a legény, s elmegy egy kicsit körülnézni a világában. Kivezette a rézszőrű paripát, fölnyergelte.
- Ej, kedves gazdám - mondja erre a ló -, de sokat hajtott éhen-szomjan az a kutya sárkány!
- Ne félj, kedves lovam - feleli Bíró János. - Szemenszedett búzát adatok neked, és hozzá szűrt vizet inni...--->

Akkor ráfújt a fiúra a ló, az a tiszta rézszőrű ló; hát a fiú is tiszta rézszőrű ruhába termett. Felült a lovára. Azt mondta most a ló:
- Hogy menjek, kedves gazdám? Mint a szélvész vagy mint a villámlás?
- Csak úgy, kedves lovam, hogy se tebenned, se énbennem semmi hiba ne történjen!
János fölugrott a lovára, a ló kettőt ugrott, hármat lépett, s már ott állott a királyi palota mellett száz méterre. Nagy tömeg, mindenféle nép volt ott. Hercegek, grófok, bárók, válogatott cigánylegények. Mindenki ugratott a zsebkendőért. Kinek keze, kinek lába kitört a nagy ugratásban. Bíró János az egészet csak neveti. A királynak a legkisebb lánya ki-kiszalad az útra közben, nézi, hogy nem jön-e a juhász a szamárral. Egyszer csak azt mondja a ló:
- Itt az idő, kedves gazdám, mehetünk?
- Mehetünk, kedves lovam!
Ugrott egyet, fölszállott a levegőbe, elkapta a királykisasszonynak a zsebkendőjét, és zsebre csapta.
- Köd előttem, köd utánam, senki se érhessen a nyomomba! - nyerítette el a ló magát.
És a nagy ködbe, a nagy felhőbe eltűnt. Ott vágtatott a nyája felé. Ahogy odaért, leszállt a lóról, leszerelte a lovát, kiadta a parancsot az etetésre, aztán fölöltözött juhászruhába, hajtotta hazafelé a birkákat. Felült a szamárra, kezébe fogta a furulyát, és szépen fújdogálta. A királykisasszony már jó messzire elébe ment.
- Adjon isten, juhász bácsi!
- Adjon isten, felséges királykisasszonyka!
- Jaj, nem jött haza, juhász bácsi, hisz jó, hogy nem jött haza ugratni. De látta volna, milyen sokan ugrattak a néném zsebkendőjéért. De volt itten egy rézvitéz, egy rézszőrű paripán, az csak felszökkent a lovával, kikapta a néném zsebkendőjét, és elvitte. De volt nevetség, mert a próbálkozók közt akadt olyan is, aki kezét, lábát eltörte. Kedves juhász bácsi, holnap a középső néném zsebkendőjét tűzik ki. De csak tessék a szamarát tanítani az ugrásra, mert holnapután az én napom lesz. És aki elkapja, felséges királyatyám ahhoz ad feleségül. Ha a juhász bácsi elkapná, a felesége lennék.
- Majd meglátom, felséges királykisasszonyka, hogy hazajöhetek-e, nagyon sok a dolgom annyi birka mellett!
Másnap reggel kihajtotta a juhokat a legelőre. Elment megint a világába, s kivezette az ezüstszőrű paripát.
Mikor kivezette, megszólalt a ló:
- Ej, kedves gazdám, de sokat hajtott éhen-szomjan az a kutya sárkány!
Feleli Bíró János:
- Ne félj, kedves lovam! Szemenszedett búzát adatok neked, és hozzá szűrt vizet inni!
Akkor ráfújt a ló a fiúra. Tiszta ezüstruha lett rajta. Ráült az ezüstszőrű paripára. Azt kérdi tőle a ló:
- Hogy menjünk, kedves gazdám? Mint a szélvész, vagy mint a villám?
- Csak úgy, kedves lovam, hogy se tebenned, se énbennem hiba ne essen!
Egyet-kettőt ugrott a ló, fölszállt a levegőbe. Egy pillanat alatt a kastély mellett áll, vagy száz méterre a tömegtől. Volt ám ugratás a zsebkendőért most is! A királykisasszony ki-kiszaladt az útra, figyelte a juhászt, hogy nem jön-e a szamáron hazafelé.
Egyszer csak megszólal a ló:
- Itt az idő, kedves gazdám, mehetünk?
- Mehetünk, kedves lovam!
Felszállott a levegőbe, elkapta a zsebkendőt, zsebre nyomta, és azt kiáltotta:
- Köd előttem, köd utánam, senki utánam ne mehessen!
Úgy is lett. Elment most is a nyájához. Felszerelte a szamarát, ő maga átöltözött. Bizony eltelt az idő. Maga elé fogja a birkákat, hajtotta hazafelé.
De hogy a második zsebkendőt is elkapták, úgy, mint az elsőt, rettenetesen dühös lett a király:
- A legidősebb lányomnak a zsebkendőjét elvitte egy rézvitéz; és nem kell neki a lány feleségül. Milyen vitéz lehet az, vagy hova való lehet? Kitűzettem a második lányomnak a zsebkendőjét, azt elkapta egy ezüstvitéz, és neki sem kell a lányom feleségül. Ki lehet ez? Na, megállj! Bosszút veszek rajta! Megválik a holnapi nap!
Hajtja a juhász hazafelé a juhokat. Megy elébe a királykisasszony:
- Jó estét, kedves juhász bácsi! Hajtja hazafelé a birkákat?
- Hajtom, kedves királykisasszony!
- Jaj, nem jött haza, juhász bácsi. Hisz az nem is baj, hogy nem ugratott. Hanem látta volna, mi minden volt itt. Kinek keze, kinek lába tört az ugratásnál. De volt itt egy ezüstvitéz, ezüstszőrű paripán. Az lekapta a zsebkendőt, a középső nénémét, és olyan köd lett utána, senki sem láthatta, merre ment! De holnap, juhász bácsi, tessék hazajönni, az én zsebkendőmet tűzik ki, hátha el tudja kapni a zsebkendőmet! A szamár gyakorolta az ugrást odakinn a két napon?
- Felséges királykisasszonykám, igen nagy a füle a szamárnak, a levegőben nem tud ugrani!
- De holnap tessék hazajönni, azért, juhász bácsi, jó?...
- Hazajövök, hacsak az időm engedi, felséges királykisasszony!
Behajtotta János a birkákat, aztán bement a konyhába, és megvacsorázott. A királykisasszony maga vitte be a vacsorát, de bizony mikor meglátta, a sírás környékezte, olyan nagyon szerette a juhászlegényt.
Következett a harmadik nap. Kimegy a juhász, kihajtja a birkákat. Aztán elmegy az aranyvilágba. Kivezette az aranyszőrű lovat. Ráfújt ez az aranyszőrű paripa is. Bíró János tiszta aranyruhába termett. Még a legkisebb hajszála is aranyos volt, ami a fején volt.
Akkor azt mondja a ló:
- Ej, kedves gazdám, de sokat hajtott éhen-szomjan az a kutya sárkány!
Azt feleli Bíró János:
- Ne félj, édes lovam, szemenszedett búzát adatok neked, és hozzá szűrt vizet inni!
Azzal felült a ló hátára. Megkérdi a paripa:
- Hogyan menjünk, kedves gazdám? Mint a szélvész, vagy mint a villámlás?
- Csak úgy, kedves lovam, hogy se tebenned, se énbennem hiba ne essék!
Fölszállt a ló a levegőbe, egyet-kettőt ugrott, máris ott volt a király palotájához száz méterre. Az a királykisasszony nem csinált egyebet, csak kiszaladt meg beszaladt. Látta ott az aranyvitézt, de még arra sem nézett, csak a juhászlegényt várta.
Egyszer megszólal a ló, mondja a gazdájának:
- Kedves gazdám, itt a fülemben van egy aranyhajszál, vedd ki, és kösd a jobb karodra. Mert a király kivont fegyverrel áll az ablaknál, és az a parancs, ha valaki elkapja a zsebkendőt, ha aranyos ember is, le kell lőni a lováról!
Úgy is történt. János az aranyhajszálat keresztülkötötte a jobb karján.
Akkor azt mondja a ló:
- Lejárt az idő, kedves gazdám, mehetünk?
- Mehetünk, kedves lovam!
Fölszállott Jánossal a ló a levegőbe. János elkapta a zsebkendőt, zsebre csapta és továbbszállt. Csakhogy abban a pillanatban lövés dördült. A király rálőtt az aranyvitézre, megsebezte a jobb lábán levő nagyujját. De a vitéz csak elkiáltotta magát:
- Köd előttem, köd utánam; senki se láthassa, merre megyek!
El is tűnt. Elment a nyájához. Leszerelte a lovát, lehúzta a csizmáját. Igen rossz volt a menés, mert a király lelőtte a nagylábujját. János felült a szamárra, hajtja hazafelé a juhokat. Megy elébe a királykisasszony.
- Jaj, kedves juhász bácsi, nem ért haza, elkapták a zsebkendőmet, elvitte az aranyvitéz, és oda is van! A felséges királyapám rá is lőtt, de nem találta se a lovát, se a vitézt.
- Nem tudtam hazajönni, felséges királykisasszonykám, mert annyi birka mellett bizony nagyon sok a munka. Én pedig szolga vagyok. A rám hivatott munkának meg kell felelni.
Behajtotta a birkákat, és bement a konyhába.
Mondja a szakácsnénak a juhászlegény:
- Szakácsné, nem kaphatnék egy kis lábvizet?
Mert a csizmája már tele volt vérrel.
A szakácsné adott neki lábvizet. Míg ő mosogatta a lábát, kisurrant a szakácsné, és megsúgta a királykisasszonynak, hogy a juhásznak véres a lába. Bejön a királykisasszony. Megnézi a legény lábát:
- Mi lelte a lábát, juhász bácsi?
- Fölszúrta egy tüske, azért áztatom.
A királykisasszony bement, megsúgta a felséges királyapjának, hogy a juhász bácsinak nagyon véres a lába. Parancsolja rögtön a király, hogy menjen be hozzá a juhászlegény. A juhászlegény megmosta a lábát, felhúzta a csizmáját, megy a király elé:
- Felséges királyatyám, megérkeztem parancsára!
- Fiam, hallom, véres a lábad. Húzd csak le azt a csizmát, amék belül van!
A juhászlegény beszéd közben megfordult, úgy, hogy a bal lába volt belül, a király felé. Lehúzta a csizmát, nincsen semmi baj.
- Na, fiam, most húzd le arról a lábadról amelyik arról van, a jobb lábadról!
Akkor megint beszélget a juhászlegény, úgy fordul, hogy a jobb lába legyen a király felé, ismét lehúzza a bal lábáról.
Akkor azt mondja a király:
- No, fiam, most húzd le mind a két csizmádat!
Látja, hogy a fiú meg van zavarodva.
- Mondd, fiam, mi történt a lábaddal?
- Felséges királyatyám, mi tűrés-tagadás, elütötte a felséges királyatyám.
- Mikor? És hol vannak azok a paripák, amiken ide jártál?
- Ha meg akarod látni, felséges királyatyám, holnap gyere velem, és megmutatom.
Úgy is történt. A királykisasszonynak a szíve ugrált örömében, nem tudta, hogy hányadán van, most csak azt kérdezte a juhászlegénytől:
- Kedves juhász bácsi, melyik zsebkendő volt szebb, az enyém, vagy a két nénémé?
Annyit felelt a fiú:
- Majd megtudjuk holnap, mert a zsebkendő nincsen nálam!
Másnap reggel kiment a király a juhászlegénnyel a legelőre, de már a birkákat nem hajtotta. Elvitte onnan a királyt a három világba. Megmutogatta az országot, és elmesélte, hogy történt annak megszerzése. A király a fiú vállára tette a kezét, és megígérte neki, hogy összes királyságát ráhagyja, a három lánya közül pedig egyet feleségül ad neki.
A juhász a legkisebb lányt választotta.
Lett nagy öröm. Megesküdtek; később a juhászból király lett.
Aki nem hiszi, menjen el, nézze meg. Ott uralkodik az aranyvilágban, mai napig is éldegélnek, ha meg nem haltak.
Az én mesém ennyi volt, füle, farka benne volt. Aki ette a kását, ennek mondja társát.

A hat szolga
 

Élt egyszer egy öreg királyné a lányával, akinél szebb teremtés nem akadt széles e világon. Ez az öreg királyné varázsló volt, s egyében sem járt az esze, mint azon, hogy minél több embert lépre csaljon és elpusztítson.
A leány szépségének messze földre híre terjedt, versengtek is érte a kérők, az öregasszony azonban kijelentette: aki az ő lányát feleségül veszi, annak előbb meg kell oldania egy feladatot, s ha ez nem sikerül neki, menthetetlenül halál fia.
A királylány szépsége sokakat megigézett, sokan kiálltak a próbára, de még eddig mindenki rajtavesztett; s akkor aztán nem volt se irgalom, se kegyelem: vitték szegényt a vesztőhelyre, és könyörtelenül lenyakazták.
Élt akkoriban egy királyfi, aki a híre után úgy megszerette a királylányt, hogy nem törődött többé semmi veszedelemmel, odaállt az édesapja elé, és azt mondta:
- Engedjen el, apám, meg akarom kérni a világszép királykisasszony kezét.
- Dehogy engedlek - felelte az apja -, egyetlen fiam vagy, hogyan is hagynám, hogy a halálodba menj?
A fiú bánatában ágynak esett. Hét álló esztendeig feküdt halálos betegen, és nem akadt orvos, aki segíteni tudott volna rajta, pedig édesapja hét ország leghíresebb doktorait hívatta el hozzá. Mikor aztán már semmi reménység nem volt többé, a király szomorú szívvel azt mondta:
- Nem bánom, fiam, menj el, próbálj szerencsét. Én már többet nem tehetek érted, azt meg nem nézhetem, hogy a szemem láttára senyvedj el.
A fiú abban a pillanatban meggyógyult. Kiugrott az ágyból olyan fürgén, olyan frissen, mintha soha semmi baja sem lett volna, elbúcsúzott az édesapjától, és vidáman útnak indult.
Épp egy pusztán lovagolt át, mikor egyszercsak megpillantott valamit a távolban a földön, olyasmit, mintha egy jókora kazal széna volna. Hanem ahogy közelebb ment, látta, hogy nem széna az, hanem egy embernek a hasa. Ott hevert az ember a földön, s akkora volt a hasa, mint egy kisebbfajta hegy.
A Dagadt, ahogy megpillantotta a közeledő lovast, föltápászkodott, és odakiáltott neki:
- Ha szolgára van szükséged, fogadj föl engem!
- Mire mennék én egy ilyen pókhasúval? - kérdezte a királyfi.
- Ez semmi - szólt a Dagadt -, ha jól fölfújom magam, ezerszer ilyen kövér vagyok.
- Ha ez igaz - mondta a királyfi -, akkor hasznodat láthatom, gyere velem.
Így mentek egy ideig, elöl a királyfi, mögötte a kövér ember. Ahogy mennek, egyszercsak látják, hogy az út mentén hasal valaki a földön, és fülét a gyepre szorítja.
- Hát te mit csinálsz? - kérdezte a királyfi.
- Fülelek - felelte az.
- Mit fülelsz?
- Azt, hogy mi történik a világban. Mert én mindent meghallok, még azt is, ahogy a fű sarjad.
- Akkor mondd meg nekem, mi hallatszik az öreg királyné udvarából, akinek az a világszép lánya van.
- A kard suhogása, amelyik egy kérőnek a fejét levágja.
- Hasznodat vehetem, szolgálatomba fogadlak, gyere velem - mondta a királyfi.
Hármasban mentek tovább, a királyfi, a Dagadt meg a Fülelő. Egy idő múlva föltűnt előttük két láb meg valamicske a hozzájuk tartozó két lábszárból is; de hogy ember-e az, és ha ember, hol lehet a folytatása, abból egyelőre semmit sem láttak.
"No, majd megkeressük" - gondolta a királyfi, és elindult a lábszár mentén.
Jócskán mentek, mire a törzséhez értek, aztán a törzs mellett megint ballagtak egy darabig, míg végre elérkeztek az ember fejéhez.
- Ejha! - csodálkozott a királyfi. - Jó sok eső lehetett nálatok, hogy így megnőttél!
- Ez semmi - felelte a Hosszú -, ha jól kinyújtózom, ezerszer ekkora vagyok, magasabb a legmagasabb hegynél! Ha fölfogadsz, szívesen a szolgálatodba szegődöm.
- Nem bánom, gyere velem, hasznodat vehetem - mondta a királyfi.
Azzal mentek tovább, a Dagadt, a Fülelő meg a Hosszú és elöl a királyfi. Egy idő múlva látják: ott ül valaki az útfélen bekötött szemmel, talán koldus vagy sebesült.
- Mi bajod? - kérdezte a királyfi. - Beteg a szemed, hogy nem állja a fényt?
- Nem beteg az - felelte az ember -, de nem szabad levennem róla a kötést, mert olyan ereje van a pillantásomnak, hogy amire rávetem, menten száz darabra pattan széjjel. Nem fogadnál a szolgálatodba?
- Gyere velem, hátha hasznodat vehetem - mondta a királyfi.
Így mentek tovább, a királyfi lóháton, mögötte meg a négy szolgája: a Dagadt, a Fülelő, a Hosszú meg a Pillantó.
Nyár volt, a nap éppen delelőjén állott, csak úgy perzselt a sugara. Ők meg mit látnak? Az árokparton ott fekszik a tűző napon egy ember, és úgy didereg, majd megfagy, reszket minden tagja, mint a nyárfalevél.
- Te fázol, mikor ilyen forrón süt a nap? - kérdezte csodálkozva a királyfi.
- Jaj, nekem egészen más a természetem - felelte a fázó ember. - Minél melegebb van, annál jobban lehűlök, majd megvesz a hideg; s minél hidegebb van, annál nagyobb lesz bennem a forróság; jégben a hőségtől, tűzben a fagytól nem bírom ki!
- Furcsa fickó vagy - mondta a királyfi -, de ha van rá kedved, szívesen fölfogadlak, gyere velem.
A királyfinak most már öt szolgája volt: a Dagadt, a Fülelő, a Hosszú, a Pillantó meg a Didergő. Megint mentek egy ideig, hát látják: egy ember áll az útfélen, nyakát nyújtogatja, nagy figyelemmel néz hol jobbra, hol balra.
- Hát te mit kémlelsz ilyen buzgón? - kérdezte tőle a királyfi.
- Nekem olyan éles szemem van, hogy nincs az a hegy-völgy, nincs az az erdő-mező, amit be ne látnék.
- Már csak te kellettél nekem! - mondta a királyfi. - Tarts velem, ha kedved van hozzá, szívesen felfogadlak.
- Én pedig szívesen elszegődöm - mondta a Kémlelő.
Így aztán a királyfi a hat szolga kíséretében érkezett meg az öreg királyné városába. Bevonultak a palotába, egyenesen a királyné elé. Ott a királyfi előállt, nem mondta meg, kicsoda, micsoda, hanem csak így szólt:
- Eljöttem a világszép királylányért, jelentkezem a próbára.
Az öreg boszorkány igen megörült neki, hogy ilyen szép legény akadt horogra.
- Három feladatot adok fel neked. Ha mind a hármat teljesíted, megkapod a lányomat.
- Melyik az első?
- Beleejtettem a gyűrűmet a tengerbe, hozd vissza onnét.
A királyfi hazament a szolgáihoz.
- Mindjárt elsőnek fogas feladatot kaptam - mondta nekik -, az öreg királyné gyűrűjét kell kihalásznom a tengerből.
- Nem olyan nagy dolog ez - mondta a Kémlelő -, majd én megnézem, hol van.
Kémlelt egy darabig, aztán kijelentette:
- A gyűrű egy hegyes sziklán függ a tenger fenekén.
Erre a Hosszú mindannyiukat felkapta, és elvitte a tengerpartra.
- Könnyen kiszedném, ha látnám - mondta -, de így nem tudom, nem látok át a vízen.
- Ha csak ez a baj! - rikkantott a Dagadt.
Nekifeküdt, és kitátotta a száját; hát a sok hullám mind belehömpölygött a torkába, mint valami szakadékba. Kiitta a tengert, egy csepp víz sem maradt benne, olyan száraz lett az alja, akár a sivatag. -->

Akkor a Hosszú meghajolt egy kicsit, és fölvette a tengerfenékről a gyűrűt. A királyfi meg sietett vele az öreg királynéhoz.
- Íme, itt a gyűrűd, teljesítettem az első feladatot!
A vén varázslónő elcsodálkozott.
- Igen, ez az én gyűrűm; kiálltad az első próbát. De most jön a második, az nehezebb lesz. Látod a kastélyom előtt azt a szép zöld mezőt? Ott legel az én háromszáz hízott ökröm, azokat szőröstül-bőröstül, csülköstül-szarvastul meg kell enned. Van lent a pincémben háromszáz hordó borom: azt meg kell innod hozzá. Ha az ökrökből egyetlen szőrszál s a borból egyetlen csöpp megmarad, halál fia vagy!
- Vendéget is hívhatok a lakomára? - kérdezte a királyfi. - Egyedül nem ízlik az embernek az étel.
A boszorkány gonoszul fölkacagott.
- Egy vendéget hívhatsz, nem bánom, hogy legyen társaságod, de többet nem!
A királyfi hazament a szolgáihoz, s azt mondta a Dagadtnak:
- Ma a vendégem leszel, legalább egyszer istenigazában jóllaksz!
A Dagadt megállt a mező szélén, elterpeszkedett, nekilátott, és szép sorjában fölfalta szőröstül-bőröstül, csülköstül-szarvastul mind a háromszáz ökröt. Mikor az utolsót is lenyelte, megkérdezte:
- Van-e még valami harapnivaló?
- Az nincs több - mondta a királyfi -, hanem adok neked egy kis itókát a pecsenyére!
Bevezette a Dagadtat a pincébe, az meg fenékig ürítette ki mind a háromszáz hordót, még csak pohár sem kellett neki hozzá.
Mikor a lakoma véget ért, a királyfi jelentette a királynénak, hogy a második feltételnek is eleget tett. Az öreg boszorkány csak ámult-bámult a dolgon.
- Idáig még senki sem vitte - mondta -, de azért ne bízd el magad, mert még hátra van a harmadik próba!
Magában pedig ezt gondolta: "Nem szabadulsz a markomból, nem úszod meg ép bőrrel!"
- Ma este beviszem a szobádba a lányomat - mondta. - Ülj mellé, öleld át, s ügyelj arra, nehogy elaludjál! Pontban éjfélkor bemegyek hozzátok; ha nem találom a karodban, véged.
A királyfi azt gondolta: "Ez nem nehéz feladat; majd jól nyitva tartom a szememet." Hívta a szolgáit, elismételte nekik, amit a vénasszony mondott, s így szólt:
- Ki tudja, miféle ármány lappang a dologban! Nem árt az óvatosság, álljatok őrt, és vigyázzatok, nehogy a lány kisurranjon a szobámból.
Mikor leszállt az este, az öreg varázslónő bevitte a lányát a királyfihoz. Azok egymás mellé ültek, a királyfi átölelte a lányt, a Hosszú köréjük tekeredett, a Dagadt meg odacövekelte magát az ajtóba, úgyhogy nem egy ember, de még egy szúnyog se fért volna ki rajta.
A királylány egy árva szót sem szólt, de a hold besütött az ablakon, ráragyogott az arcára, és az olyan gyönyörű volt, hogy szebben beszélt minden szónál. A királyfi csak nézte, nézte, szíve repesett a boldogságtól meg a szerelemtől, ítéletnapig elnézte volna, semmi fáradtság nem nehezedett a szemére. Így tartott ez tizenegy óráig. Akkor a boszorkány egy minden eddiginél erősebb varázst vetett. A királyfi meg a szolgái nyomban elaludtak tőle, a lány pedig eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.
Aludtak háromnegyed tizenkettőig. Akkor a varázs erejét vesztette, és mindannyian fölébredtek.
- Jaj nekem! - kiáltottá a királyfi. - Végem van!
Jajveszékelni kezdtek a hűséges szolgák is; de a Fülelő egyszercsak tájuk szólt:
- Csend legyen, fülelni akarok!
Egy percig fülelt, akkor kijelentette:
- A lány egy üreges szikla mélyén ül, háromszáz órányira innét, és a sorsát siratja. Itt csak te segíthetsz, Hosszú. Ha kihúzod magad, pár lépéssel ott teremhetsz.
- Jól van - mondta a Hosszú -, de a Pillantónak is velem kell jönnie, hogy eltakarítsuk az útból a sziklát.
Azzal fölkapta a Pillantót, s előbb odaértek az elátkozott sziklához, mintsem az ember körülperdül a sarkán. Ott a Hosszú levette a kendőt a társa szeméről; az meg éppen csak odapillantott, s nyomban ízzé-porrá oszlott a szikla. Akkor Hosszú karjába vette, és egyetlen rugaszkodással hazavitte a lányt, aztán megint rugaszkodott egyet, és hazavitte a társát is. Mire az óra tizenkettőt ütött, mind a helyükön ültek vidáman, elégedetten, mint aki jól végezte dolgát.
Megkondult a nagyharang, s jött csúszva-mászva a boszorkány. Kárörvendőn vigyorgott, mintha azt mondta volna: "No, most aztán megfogtalak, jómadár!" Mert hát szentül azt hitte, ott ül a lánya a sziklaüregben, háromszáz órányira innét. Benyitott, meglátta a lányt a királyfi ölében, és elrémült.
- Ez még nálam is többet tud - motyogta hüledezve.
Ette a méreg, amiért így felsült, de most már nem tehetett semmit: a királyfi kiállta a három próbát, oda kellett neki adni a lányt. Úgy tett tehát, mintha mindennel elégedett volna; hanem amikor elbúcsúzott tőlük, elmenőben odasúgta a lányának:
- Sajnállak, amiért ilyen senkiházinak kell majd szót fogadnod, és nem választhattál kedvedre való férjet magadnak!
A királylány fejében szeget ütött ez a szó, hogy: senkiházi. Büszke szívét elfogta a harag; azt mondta magában:
"Én bizony nem leszek akármilyen jöttmentnek a felesége!"
Másnap reggel halomba hordatott háromszáz öl fát az udvaron, és azt mondta a királyfinak:
- Az anyám három próbáját kiálltad, de az én próbatételem még hátra van. Én csak annak leszek a felesége, aki fel mer állni az égő farakás tetejébe, és eltűri a tüzet értem.
Arra számított ugyanis, hogy a királyfi odavész a máglyán, mert azt pillanatig sem gondolta volna, hogy valamelyik szolgája képes lesz tűzhalált vállalni a kedvéért.
A szolgák, amikor meghallották a királykisasszony feltételét, tanakodni kezdtek, hogyan segíthetnék ki gazdájukat a bajból.
- Mi már mind megtettük a magunkét - mondták -, most rajtad a sor Didergő!
Beültették a fázós cimborát a farakás közepébe, jól elrejtették benne, aztán odébbálltak, mintha ott sem lettek volna.
Meggyújtották a máglyát, föllobbant a tűz, három nap, három éjjel égett, és megemésztette mind a háromszáz öl fát. Aztán lelohadtak a lángok, s a rengeteg fából nem maradt egyéb, mint egy nagy halom forró hamu. Hát annak a közepén ott kucorgott a Didergő, reszketett, mint a nyárfalevél, és siránkozva panaszolta:
- Életemben még ilyen rettenetesen nem fáztam! Ha csak egy fél nappal is tovább tart, csonttá fagyok!
Most aztán már igazán nem volt több kibúvó: a szép királylánynak feleségül kellett mennie a királyfihoz. Hintóba ültek, s elhajtattak az esküvőre. A gonosz, vén varázslónő azonban sehogyan sem tudott megnyugodni.
Méregtől sápadozva nézett az ifjú pár után. Sokáig ott állt az ablakában, aztán egyszerre futkosni kezdett föl-alá a nagyteremben, tépte a haját, eszeveszetten rikoltozta:
- Nem bírom el ezt a szégyent! Nem bírom el ezt a szégyent!
Hamar utánuk menesztette a hadseregét: gázoljanak le mindent, ami útjukat állja és hozzák vissza neki a lányát!
A Fülelő azonban éberen fülelt, és a boszorkány titkos parancsát is kihallgatta.
- Mitévők legyünk? - fordult a Dagadthoz.
Az egykettőre feltalálta magát: ott kotyogott a hasában a tengervíz amit elnyelt; nosza, odalöttyintett belőle egyszer-kétszer a hintó mögé. Egész nagy tavat köpött, s a hadnép mindenestül belefulladt.
A vénasszony, ahogy ezt megtudta, előszólította a páncélos vérteseit, azokat szalasztotta utánuk. De a Fülelő meghallotta a páncélok csörgését, és gyorsan leoldotta a kendőt a Pillantóról. Az meg, amikor a lovasok feltűntek, rájuk villantott a szeme sarkából. Azon nyomban darabokra törött az egész hadosztály, akár az üveg.
Most már aztán senki nem háborgatta többé a fiatal párt. Megkapták az áldást, a hat szolga pedig búcsút vett tőlük.
- Teljesült a szíved vágya - mondták a királyfinak -, nincs többé szükséged ránk; megyünk az utunkra, szerencsét próbálni.
El is indultak szépen sorban, elöl a Dagadt, utána a Fülelő, aztán a Hosszú, a Pillantó, majd a Didergő, s leghátul a Kémlelő.
Ezzel azonban még nincs vége a mesének! Mert ahogy az ifjú pár hazafelé hajtatott, mintegy félórányira a kastélytól egy falu szélén egyszercsak azt mondta a királyfi a feleségének:
- Látod azt a csürhét ott a mezőn?
- Látom.
- A kanászt is látod, aki a disznókat őrzi?
- Azt is.
- Tudd meg hát: nem vagyok én király fia, hanem kanászlegény az a kanász az apám. Öreg ember, nem hagyhatom magára, be kell állnom melléje kondásnak.
Azzal betértek a faluvégi fogadóba. A király titkon meghagyta a fogadóséknak, dugják el éjszaka a felesége királyi ruháit; s aludni mentek. Másnap reggel a fiatalasszony hiába kereste a szép aranyos ruháját sehol nem találta, s nem volt mit fölvennie. A fogadósné odalökött neki egy ócska szoknyát meg egy pár gyapjúharisnyát, de azt is úgy, mintha nagy ajándékot adna.
- Ha nem nézném az uradat, ennyit sem tennék érted! - mondta.
A fiatalasszony most már igazán nem hihetett mást, mint hogy az ura valóban kondás. Egy kicsit búsult miatta, de egykettőre összeszedte magát.
"Kevély voltam, gőgös voltam, megérdemlem a sorsomat" - gondolta.
Kijárt a férjével a mezőre, segített neki disznót őrizni, hűséges, jó asszony volt. Hanem egy hét múlva már nemigen bírta a dolgot, úgy kisebesedett a lába.
Nem messze a kanászháztól volt egy kis kukoricaföld; éppen oda indult, hogy megkapálja. Hanem hirtelen úgy beleállt a lábába a fájás, hogy nem tudott továbbmenni; leült az útfélre pihenni.
Arra ment néhány ember. Az egyik odaszól neki:
- Mondd csak, tudod-e, ki a te urad voltaképpen?
- Tudom hát - felelte -, már hogyne tudnám. Kanász!
- Akkor miért nincs a konda mellett?
- Kiment egy kicsit a piacra kenderkötelet árulni.
- No, csak gyere velünk, majd mi elvezetünk hozzá.
Kézen fogták az asszonyt, s hiába vonakodott, fölmentek vele a királyi palotába, egyenest a nagyterembe.
Ahogy benyitottak, ott állt előttük az ura pompás királyi ruhában. De az asszony nem ismert rá, míg a királyfi a nyakába nem borult, és meg nem csókolta.
- Sokat szenvedtem érted - mondta -, de te is megszenvedtél értem! - S attól fogva boldogan éltek, míg meg nem haltak.

Ez az én ajándékom karácsonyra mindenkinek :)
 

Béres Attila: Kiskarácsony


Anikó minden évben észreveszi, hogy ő már igazi nagylány.Nem ugy mint tavaly, amikor még kicsi volt, csak azt gondolta, hogy nagy, hanem tényleg.Legutobb karácsonykor jelentette be, hogy ő már nagy, és mindent tud.Vajon mi lehet az a minden?
-Mosogatni is?-kérdeztük.
-Mosogatni nem, mert magasan van a csap.Meg nagyon törékenyek a poharak-felelte.-De azon kívül mindent.
-Igazán nagynak érzed magad?-kérdeztük.
-Nem érzem-mondta-, nagy vagyok!
-Akkor azt a társaságot ki lehet végre dobni az ágyadból?
A társaság hat mackóból,két kutyából, meg a beesett szemű alvóbabából állt.Az alvóbaba egyfolytában aludt, amióta a fejében volt a szeme, és éjjelente zörgött is, amikor Anikó forgolódott.
-Nem!-mondta.-Hálótárs mindenkinek kell!
Beláttuk, hogy igaza van.
-De hát akkor miben érzed magad igazán nagynak?-kérdeztük.
-Teljesen fölösleges engem karácsony este elküldeni a Nagyiékkal sétálni, hogy titokban földíszíthessétek a fenyőfát-felelte.-Inkább segítenék én is díszíteni, meg elrendezni az ajándékokat.
Anyával elszomorodtunk egy kicsit.Hát igen, most már látjuk, hogy tényleg milyen nagy lányunk van.
-Jól van -sóhajtottam végül-,de mégis, hogyan gondolod?
-Tudod-kezdte izgatottan-,karácsony este tele vannak az utcák sétáló nagymamákkal meg nagypapákkal meg unokákkal.Nincs nyitva se cukrázda, se semmi.Mindenki sétálgat és fázik.A nagypapák az órájukat nézegetik, mikor lehet már hazamenni.A gyerekek meg sajnálják őket.
Most már tényleg elszomorodottunk.Ki hitte volna, hogy sajnálni kell a nagyszülőket?
-Hát akkor mit lehet tenni?-kérdeztük.
-Megbeszéljük a Nagyiékkal, hogy soha többé nem kell a hideg utcára kimenni, és lesni az ablakot, hogy készen vagytok-e már a fa feldíszítésével.
Meglepődtünk:
-Honnan tudod,hogy készen vagyunk-e már?
Anikó türelmesen megmagyarázta:
-Amíg bent vagytok, ég a villany.Ha készen vagytok, leoltjátok és kimentek.
Most már igazán elhittük, hogy Anikó nagylány.
-És mi lesz Nagyiékkal?-kérdeztük.
-Végre itthon maradnak-mondta a lányunk.-Majd kimentek a konyhába főzni mindnyájan, én pedig mindent elintézek.
-És semmi Télapó meg Jézuska meg Angyalok?
-Semmi-mondta eltökélten, majd látva elkeserésünket, megenyhült:-Csöngetni azért lehet a kis csöngettyűvel.De csak ha jelt adok!

Amikor a Nagyiéknak előadtuk Anikó tervét,éktelenűl felháborodtak.Még hogy a gyerek díszítse a fát, hát azt nem lehet!
-A karácsonyban az igazi öröm a meglepetés, és azt akarjátok elvenni attól az ártatlan csöppségtől!
Próbáltuk megmagyarázni, hogy az "ártatlan csöppség" találta ki az egészet.Végül is hiába volt minden szó,Nagyiék ragaszkodtak a meglepetéshez.Most meg Anikóhoz vándoroltunk megmagyarázni, hogy nem lesz így jó a karácsony.Azonban ő is hajthatatlan volt.Végül, hogy mindenkinek igaza legyen kieszelte a legjobb megoldást:
-Menjetek ti a Nagyiékkal sétálni, ha annyira fontos nekik a meglepetés.
Karácsony este aggódva búcsúztunk az ajtóban.
-Menjetek csak nyugodtan-mondta Anikó-,olyan meglepetés lesz, hogy csuda!
Hát nem éppen nyugodtan, elindultunk.Csak keringtünk a ház körül,Nagypapa leste az óráját meg az ablakot, és dörmögött.Az utca tele volt sétáló nagymamákkal,nagypapákkal meg unokákkal.Végül észrevettük, hogy kialudt a fény az ablakban, hazamehetünk.Az ajtóban éktelen bűz meg Anikó fogadott minket.Ancsának ragyogott a szeme:
-A süteményt a sütőben felejtettétek, de semmi baj, mert amikor füstőlni kezdett leöntöttem vizzel!
Kinyitottuk az ablakot, felmostuk a konyhát, és megállapítottuk, hogy ilyen meglepetés még tényleg soha nem ért minket karácsonykor.A Nagyi persze mondta:
-Ne vegyétek el a gyerek kedvét!Ugye kis csillagom, lesz még más meglepetés is!
-Lesz!-mondta Anikó.-Csukjátok be a szemeteket!
Becsuktuk.Ott álltunk a szobaajtó előtt becsukott szemmel és hallgatóztunk.Nyikordult a kilincs.Vártunk, Anikó megszólal:tessék,szabad!De nem szólalt meg, hanem megint nyikordult a ilincs.Aztán motoszkálás, nyögdécselés.Résnyire nyitottam a szemem.Legelőször megláttam Nagyiékat, akik résnyire nyitott szemmel figyelték Anikót.Aztán megláttam Anyát, aki résnyire nyitott szemmel figyelte őket, engem,meg Anikót.Aztán megláttam Anikót, aki háttal nekünk elkeseredetten viaskodott a zárral.Rosszat sejtettem.Még soha nem zártuk be a szobaajtót kulcsra,így nem tudhattuk, hogy rossz a zár.Tapintatosan várakoztunk.Végül elkeseredetten megszólalt:
-Nyissátok ki!
-Már kinyitottuk!-mondtuk kórusban.
-Nem a szemeteket, hanem az ajtót!-pirult mérgében Anikó.
Próbálta a Nagyi, de nem ment.Aztán próbálta Anya, de neki sem ment.Azután megpróbáltuk mi, férfiak.
-Szép kis meglepetés-dohogtam, de rámszóltak, hogy ne bántsam a gyereket, ő jót akart.Sorra odajárultunk újra és újra a kilincshez.Rázogattuk,feszegettük a makacs kulcsot,eredménytelenűl.
Végűl nem volt mit tenni, bekopogtunk a szomszédba.A szomszédék a gyertyafényben úszó karácsonyfa körül álltak, és éppen ott tartottak, hogy "kisült-e már a kalácsom".Segítettük végigénekelni.Csak a "hadd egyem meg melegében"-nél csuklott el a hangunk, eszünkbe jutott a saját, megégett kalácsunk.A dal befejeztével a szomszéd bácsi elővette a szerszámos ládáját, és átvonult hozzánk.Csavargatott, feszegetett, kalapált, és néha azt mondta:
-Na most!
Olyankor nekizúdultunk a bezárt ajtónak.Aztán újra csavargatott, feszegetett, kalapált, és megint mondta:
-Na most!
Az ötödik "na most" után egyszerre nekifutottunk, az ajtó hatalmas robajjal beszakadt, mi pedig mindahányan rázuhantunk a sötétben árválkodó karácsonyfára.A fa fölborult, minden nagy recsegés-ropogással szanaszét szállt.
Amikor a szomszéd bácsi fölgyujtotta a villanyt,ott hevertünk egymás hegyén-hátán.A fekvő fa közepén Anya ült, mint egy hatalmas karácsonyfadísz.Hajában levelek,gyeryatartók,ezüstszallagok.Végignézett rajtunk,elnevette magát,aztán elkezdett énekelni: Kiskarácsony,nagykarácsony,kisült-e már a kalácsom.... Szedegettük a hajunkból a szaloncukrokat meg a törött díszeket, és vele énekeltünk.Anikóra néztem.Ő teljes erővel fújta, és egyáltalán nem sírt.
Mint egy nagylány.

Köszi Moncsi :)
Nos, én szívből kívánom, hogy senkinek se legyen ilyen Karácsonya :o

ez nem vers, hanem kis mese :)

szóval kb. 2 éve Denivel-Bloodyval-Astaroth-al voltam szövibe, akkor született ez a mese Bloody tollából:

… a sereg morajló felkészülés zaja szűrődik be a mohával benőtt kőablakon, a félhomályos teremben furcsa fáklyasercegés zenéje válaszol a harcdobok hangjára, feszült ritmusa, és fénye a repedezett kőoszlopokat megbűvölve vad, törzsi, táncra kényszeríti.
A mohával benőtt ablakpárkányon egy hideg, fehér, ráncos kéz pihen, a kézfejére különös nem evilági mágikus erővel bíró jelek vannak tetoválva, és a kéz legkisebb ujján egy sárkányszem gyűrű, egy régi, antik ékszer, ami sok különös képességgel bírt, a mágus még időt is tudott vele mérni.
Az ékszer még azokból az időkből, amikor a hatalmas király Thot uralkodott a földkerekség e tájékán.

-Bizony annak már hosszú ideje mágusuram, hogy a hordákat kordában tartottuk.
Szólalt meg egy reszelős hang, a félhomályos teremből.
Az ablaknál álló ősz alak megfordul ráncos kezével, elsimítja hosszú haját a homlokáról és szembenéz a teremben ülővel,
Jól ismerte a hatalmas kősziklából kivájt székben ülő embert, mindenki tart tőle az ismert vidéken innen, és jóllehet azon túl is eljutott a híre, talán még a pokolban is rettegik a nevét.
Éjszakánként ordasok sírják bele a teleholdas éjszakába, a fák megremegnek, és hamuszürkére vált bennszülöttek remegve bújnak egymáshoz, félelmükben, anyák jajgatva szorítják magukhoz gyermeküket, és a legbátrabb harcosok is imát suttognak a háború istenéhez, hogy óvja meg őket ettől a sokat félt ellenféltől.
A farkasok meg csak sírják a nevét Aaastaroooth….

Vaskesztyűs keze idegesen a kőszék peremére csap, ami félelmében szikrázva sóhajt fel.

-Mondom én, ezt csaknem hagyhatjuk, hogy itt parádézzanak előttünk a szomszéd klán vezérei, mintha övék lenne ez az egész mocskos világ.
Menjünk kényszerítsük igába őket, hagy tudják meg mi az a háború, a katonáim amúgy is naphosszat a kocsmákban vedelnek, és kedvüket töltik a parasztok feleségeivel, én mondom lázadás lesz itt ha nem lépünk mihamarabb.
A katona elpuhul, ha nem rágják mocskos testét, a holtakra felvert sátrak élősködői, és nem ihat vért bor helyett.

-Nem vagyunk még felkészülve seregek ura.
Szólt a mágus és hozzátette.
-Még meg kell várnunk a futárt, északról, a sötét óriásföldről, hogy az óriások vezére csatlakozzon hozzánk a közös hadjáratunkban, ha sikerül őt meggyőznünk ügyünknek, akkor nagyon gyorsan ideérnek, óriáslábaikkal, hatalmas távolságot tudnak megtenni órák alatt.

Mintha csak válasz lett volna az előbbi beszélgetésre, túldübörögve a harcdobok hangját, ütemes rengések kíséretében, megérkezett az óriások serege.

Astaroth rettegett kardjára támaszkodva felállt a kőszékből, odament az ablakhoz, és nagyot rikkantott elképedésében.

-Ejha ez aztán a sereg mágusuram!
A mágus kipillantott a mohával borított ablakon, és amit ott látott az ő várakozásait is felülmúlta. Ott látta az eddigi világ legnagyobb seregét.
Ha nem építik olyan magasra a mágus várát, akkor eltakarták volna a kilátást, a gigantikus testek, amik a látóhatár széléig csatarendben várakoztak, mamutfenyőből készült dárdáikkal kezükben.

A csapat megállt, és az egyik óriás a vártorony felé lépdelt, nyitott tenyérrel előre.
Mikor a vártoronyhoz ért akkor felemelte azt a kezét, amiben mind végig olyan nagy becsben tartott ékszerét tartotta, és az ablakhoz emelte.
Egy nő volt benne az óriások úrnője, talpig fekete hercegnői ruhában, fekete hajkoronával.

-Den hát itt vagy!
Kiáltott fel a mágus örömében, és nyújtotta kezét, hogy lesegítse az időközben az ablakra lépő úrnőt, ő hátrafordul valamit kiáltott óriásnyelven, az óriás kelletlenül eloldalgott, nem szívesen hagyta magára parancsolóját.
Den lelépett az ablakból, a terembe viszonozta Astarott biccentését, semmi ujjongás semmi túláradó érzelem, hiába a sereg urainál már így megy ez.

De még valaki hiányzott a teremből, a mágus tudta, hogy jön, de nem tudta mennyit kell rá várnia perceket, órákat, vagy napokat.

A Tolvajok királya volt ő akire várt, sok uralkodónak meggyűlt a baja vele, nélküle nem győzhettek ezt jól tudta.
Olyan ügyes tolvaj volt, hogy a maharadzsa alól kilopta az elefántot, miközben az, tigrisre vadászott.
Mindenkiről tudott mindent, tudta ki melyik országgal kötött szövetséget, az összes tudományban jártas volt, tekercsei számát gnómok irigyelték, és annyi aranya volt mint lába alatt a por, ő volt az egyetlen akit nem érdekelt a gazdagság, ásított ha aranyat látott.
A mágus tudta jól hogy csak egyképpen sikerülhet az oldalukra állítani a háborúban, ha védelmet biztosítanak neki, mert amilyen ügyes tolvaj volt olyan törékeny is.
És azt is tudta jól, hogy két ilyen soha nem látott, vérszomjas sereg a Tolvajkirálynak a kedvére lesz.
De hol késhet?
Kérdezte mintegy önmagától a mágus.

A gyűrűjére pillantott, hogy megállapítsa mennyi idő telt el azóta, hogy a futár elment

Igen ám de a gyűrű sehol.
Nem volt az ujján, pedig már nem vette le 234 éve.

Először végigfutott a hátán a hideg, a rémülettől, de aztán elmosolyodott, és megszólalt.
- Megjöttél hát Tolvajok királya Grabanc
- Ez nem olyan jó vicc gyere elő, ad vissza gyűrűmet

Az oszlopok árnyéka mögül előlépett Grabi, olyan csendesen, mintha csak egy szellő lebbent
volna át a szobán,.
Hogy hogyan került oda, vagy mikor jött, azt ne kérdezzétek, soha senki nem tudta volna utána csinálni, ő volt a legnagyobb tolvaj akit a föld ismert.

Hüpi, ez olyan,olyan.......
Gratula és köszi :)

ne nekem, bloodynak, de továbbítom :)

Nem találok szavakat...nagyon jó!:)
Gratula bloody, köszi grabi:)

Légyszives :)
És neked is köszönöm :)

Az eszem megáll http://www.my-smileys.de/smileys3/anniefreu2[1].gif
Kösziiiiiiiii :)

Ha azt veszem a lapul, hogy a fantasy és a mese egy tőből fakad, akkor fogadjátok szerettel a én kis regény sorozaton 1. kötetének bevezető szakaszát:

Im hutlata, del mit cotto! A sebek begyógyulnak, de a fájdalom örök. Még mindig emlékszem a háborúra. A sérültek kiáltására, a halottak semmit nem mondó és összetéveszthetetlen arckifejezésére. Láttam élni és meghalni számos szövetségest és barátot. Azóta sokszor láttam már fényleni a holdat, de még mindig nem tudtam megérteni miért kellett ez.
Hirtelen kezdődött, bár eljövetelére már régóta vártak, hirtelen ért véget, de tudták, hogy így lesz. A félelem volt a legnagyobb hajtóerő, de ilyen túlerővel szemben nem volt esélyük győzni.
Megváltozott a világ, nem lett se jobb se rosszabb, de megváltozott.


Ha valaki azt mondja neked, hogy sorsod nincs megírva akkor ne higgy neki. Azt hittem az életemben sorra következő dolgok általam vannak alakítva, pedig csak a nagyhatalmak egyik eszköze voltam. Ezek a nagyhatalmak voltak az istenek. Minden népnek megvoltak a maga istenei. Ők is halandónak születettek, de valamilyen okból felmagasztalódtak és befogadást nyertek a világ igazi irányítói közé. Ritkán születnek olyan hatalommal bíró lények, mit az istenek. Drakon, volt az egyik lény. Embernek született, de amikor felismerték benne a mágiát, akkor faját vesztve, beállt egy mágusképzőbe és megtanulta kezelni az élet nyers energiáit. Hamar hatalomra tett szert és cél választott magának, ami különbözött a mesterei akaratától. Győzelmet kívánt ülni egy fiatal sárkánybébin. Nem azért mert, sárkányt nehéz legyőzni, hanem, mert a bébi sokkal nemesebb céllal született, minthogy faját gazdagítsa. Ő magában hordozza a rég elvesztett szabadságot. Isteni ígéret volt, hogy meg fog születni és lerázza a népről a rabságot.


Ha esetleg valakit érdekel bármiféle folytatás akkor: sajtoslekvár(349129):rolleyes:

A füvesember

Egyszer régen egy országban élt egy füvesember. Volt néhány gyereke, akiknek etetése, itatása, ruháztatása nagyon sokba került. Az apa a hegyekben fuféleségeket gyujtött, ezt árulta a piacon. A kapott pénzbol tartotta fenn családját.
Egy napon egy állami hivatalnok ellenorzokörutat tartott a városban. Látva a füvesember szenvedésselteli munkáját, megsajnálta ot, kerek ötven ezüstpénzt ajándékozott neki, és elment. A füvesember vett két ökröt, hogy legyen mire málháznia a sok begyujtött füvet. Továbbra is úgy élt, mint eddig. Néhány év múlva az államhivatalnok újra ellátogatott a városba ellenorzokörútjára. A füvesember helyzetét most is hasonlónak látta, száz ezüstpénzt ajándékozott neki és elment. A füvesember most négy ökröt vett, s továbbra is szegényen élt. Újabb évek teltek el, az államhivatalnok a megszokott körútját járta, megállapította, hogy a helyzet mit sem változott.
"Bár én segítettem, mégsem állt be változás" - gondolta. Egyetlen fillért adott csupán és elment. A füvesember a pénzt egy ládába dobta, és ott is hagyta.
Történt egy napon, hogy egy halász horgot akart venni a piacon, hiányzott azonban egy fillér a horog árához, így nem tudta megvenni. Lám milyen értékes is egyetlen fillér! Elindult, hátha sikerül valahol megszerezni a hiányzó pénzt. Így jutott el a füvesember házához.
"Nekem van egy fillérem"- gondolta a füvesember.
- Járj szerencsével - mondta a halásznak, és odaadta a fillért.
- Mivel leköteleztél, adok neked egy halat - köszönte meg a halász és elment.
Amikor a füvesember kiszedte a hal beleit, egy jókora drágakore bukkant a hal gyomrában. Egy napon és egy éjszakán át immádkozott, hálát adva az isteneknek szerencséjéért. Nagyon gazdag ember lett.
Amikor a hivatalnok újra a városba látogatott, a füvesember meghívta magához és gazdagon megvendégelte. A hivatalnok erosen elcsodálkozott a gazdagság láttán, s annak okát tudakolta. A füvesember elmesélte neki történetét, amit oszinte örömmel hallgatott.
Ok ketten barátok lettek.

/tibeti mese/

húúúú mennyit kell vissza olvasnom:)

Sajna mostanában nem volt rá időm.De bepótolom:)

Nem kapkodjátok el a meseirást:););)

Jövőre is sok mesét kérünk;);)

BUÉK;)

Egyszer az a baj, hogy sok van, aztán az, hogy kevés:) Te is írhatsz nyuodtan:)

A következő mesém a szilvezterezésem lessz :D Tutira mesébe illő lessz, csak kérdés, hogy emlékezni fogok e rá :D Nah sebaj, majd valaki elmeséli nekem is :p

Ma van az év utolsó napja, a hírt mindenki e mesetopicban kapja.
Kopogtat az új év, már csak néhány óra,
ne gondoljatok most másra, csak a szépre jóra.
Virradjon rátok szép nap, köszöntsön rátok jó év,
kedves hajlékotokba költözzön a jólét.
Lelketekbe boldogság, a szívetekbe béke,
ezt kívánom nektek az új esztendőre.

http://www.my-smileys.de/smileys3/35.gif
http://www.my-smileys.de/smileys3/00009169.gif http://www.my-smileys.de/smileys3/party_3.gif

Ha sok van ,az sosem baj:)

Én pedig csak olvasni szeretek,irni nem:rolleyes::rolleyes:

De egyszer rászánom magam tuti:)

Ancsura
 

Volt a világon, hol nem volt, volt egyszer egy király, annak három lánya. Egyiket hívták Erzsikének, a másikat Mariskának, a harmadikat Ancsurkának. Nagyon elszegényedtek, a szülők meghaltak, a lányok olyan szegények maradtak, mint a templom egerei. Így szólt egyszer az öregebb testvér:

- Gyerünk el szolgálni, mert éhen halunk!

Összeszedték magukat mind a hárman, elkészültek az útra. Mentek, mendegéltek, mentek hetedhét ország ellen. Mentek az őserdőkben, nagyon-nagyon messzire.

Nagy sokára odaértek egy királyi várhoz. Bekéredzkedtek éjszakára, mert beesteledett, s nem tudtak továbbmenni. A várbeliek kérdezik: hol járnak itt, ahol a madár sem jár?

- Járunk-kelünk, bujdosunk, szolgálatot keresünk!

- Ó, hát itt jó helyen járnak, ha szolgálni akarnak, mind a hármat befogadjuk. Ancsurka szép lány volt, a királynak megtetszett. Mindig a kedvében járt, dédelgette.

Múlt az idő, teltek a napok, hónapok. Régen ott voltak. Egyszer azt mondta a király, mert fiatal ember volt, nem nős még, hogy annyira megtetszett neki Ancsurka, tán még el is veszi feleségül.

Ez a nénjei fülébe jutott. Bosszút forraltak Ancsurka ellen. Súgdostak egymásnak:

- Hallod-e, tán a király még el is veszi Ancsurkát, annyira megtetszett neki! - mondta az egyik.

- Ezt pedig ne engedjük!

Erzsi fölment a királyhoz.

- Király őfelsége - mondta neki -, Ancsurkát nehogy elvegye. Mert az olyan lány ám, hogy egy vén boszorkánynak a tengervágó vesszőjét, tengervágó cipellőjét el tudja hozni. Ha azokat elhozza, akkor elveheti feleségül.

Felhívatta a király Ancsurkát.

- Hallod-e, Ancsurka, nővéreid azt mondják, hogy te olyan lány vagy, aki egy vén boszorkánytól el tudja hozni a tengervágó vesszőjét, tengervágó cipellőjét - mondta neki.

Ancsurka nagyon elszomorodott.

- Ha már király őfelsége parancsolja, megpróbálom.

- Hozd el - mondja a király -, mert ha nem hozod, halál a fejeden!

- Tessék nekem adni, király őfelsége, négy hájacskát.

Odaadta neki a király a hájacskát. Ancsurka elindult a vén boszorkányhoz. Ahogy ment, mendegélt, hát a kiskutya messziről megtudta, hogy Ancsurka megy. Mert volt a boszorkánynak egy kiskutyája.

- Megállj, Ancsurka! - ugatja a kutya. - Miért jössz?

- Miért jövök? Majd tudom én, miért jövök.

- Megmondalak ám öreganyámnak!

- Ne mondj meg, kiskutyám, adok hájacskát!

- Adjál hát!

Adott neki hájacskát, és míg a hájacskával bajlódott a kutya, addig bement a házba Ancsurka. A vén boszorkány éppen aludt, a kutya meg megette a hájacskát. Akkor azt mondja:

- Megállj, Ancsurka, megmondalak ám most már öreganyámnak!

- Ne mondj meg, kiskutyám, adok még egy kis hájacskát!

- Adjál hát!

No, adott neki megint egy hájacskát. A vén boszorkány előtt ott volt a tengervágó vesszőcske meg a tengervágó cipellő. Ancsurka felkapta, szépen kiosont, nem vette észre a boszorkány. Ahogy elindult, a kiskutya szaladt utána.

- Megállj, Ancsurka, most már megmondom öreganyámnak!

- Ne mondj meg, kiskutyám, adok hájacskát!

- Adjál hát!

Akkor odaadta a harmadikat is. Mikor Ancsurka már a tengeren is túl volt, akkor kiabált a kiskutya:

- Öreganyám! Ideát volt Ancsurka!

Felkelt az öregasszony, látja, hogy nincs meg ám az ő bűbájos eszköze. Borzasztó mérges lett, megverte nagyon a kiskutyát, elkezdett kiabálni:

- Megátkozlak, Ancsurka, elvitted a tengervágó vesszőm, elvitted a tengervágó cipellőm. Megállj csak, átkozott Ancsurka! Majd visszajössz te még!

Hazament Ancsurka, a király nagyon megörült neki, és azt mondta:

- Csakugyan ügyes kislány vagy, most már elveszlek!

A testvérei megijedtek.

- Jajaj,mitcsináljunk?!Valamit megint ki kell találni, mert a király nagyon megdicsérte Ancsurkát. Majd meglátod, hogy elveszi feleségül. Hanem tudod, van még annak a vén boszorkánynak három fej aranykáposztája.

Fölment az egyik lány a királyhoz, mondta neki:

- Király őfelsége, ne tessék elvenni Ancsurkát. Mert olyan lány ám, hogy a vén boszorkánynak három fej aranykáposztáját is el tudja hozni!

A király felhívatta Ancsurkát.

- Hallod-e, nénéid azt mondják, hogy van a vén boszorkánynak a kertjében három fej aranykáposztája, azt is el tudod hozni. Hát ha el nem hozod, halál a fejeden!

- Majd megpróbálom, tessék adni hat hájacskát.

A király adott neki hat hájacskát. Elindult Ancsurka a vén boszorkányhoz. Ment, mendegélt, a tengert szétnyitotta a tengervágó vesszővel, keresztülment rajta. Hát mikor közeledett a vén boszorkány kertjéhez, a kiskutya már észrevette, szaladt eléje.

- No most már, Ancsurka, megmondalak öreganyámnak, mert nagyon megvert ám miattad!

- Ne mondj meg, kiskutyám, adok én két hájacskát!

- Adjál hát!

Adott neki hájacskát. Ő addig bement a kertbe. Míg nyalogatta a száját a kiskutya, addig fölvette a három fej aranykáposztát. Akkorára megette a kiskutya a hájacskát.

- No, most már én megmondalak ám öreganyámnak!

- Ne mondj meg, kiskutyám, adok még két hájacskát!

- Adjál hát!

Sietett, nagyon sietett, hogy megegye a hájacskát. Mire kiment Ancsurka a kertből, akkorra már megette. Azt mondja:

- No, megállj, Ancsurka, megmondalak ám öreganyámnak!

- Ne mondj meg, kiskutyám, adok még két hájacskát!

- Adjál hát!

Odaadta neki a hájacskát. Hát még eszegette, a tengeren túl volt Ancsurka. Vitte a három fej aranykáposztát. Akkor aztán szaladt a kiskutya.

- Öreganyám, ideát volt Ancsurka!

A vén boszorkány jól megverte megint, és azt kérdezte:

- Miért nem mondtad? Megállj, átkozott Ancsurka! Elvitted a tengervágó vesszőm, elvitted a tengervágó cipellőm, elvitted a három fej aranykáposztám. Megállj, átkozott Ancsurka, visszavárlak még!

De akkor már Ancsurka beért a királyhoz. A király nagyon örült, mikor meglátta az aranykáposztákat.

- Derék lány vagy, Ancsurka! Ilyen lány nincs több a világon, mint te! Most már csakugyan elveszlek feleségül.

Meghallották a lányok, hogy a király nagyon elégedett a testvérükkel. Azt mondja az egyik:

- Hallod-e, van ám egy aranyalmafája is a boszorkánynak. Azt is el kell velehozatni. Ne engedjük, hogy elvegye feleségül a király. Hátha most megöli a vén banya!

Bement a királyhoz a Mari, azt mondta:

- Király őfelsége, Ancsurka olyan lány ám, hogy van még a vén boszorkány kertjében egy aranyalmafa, ő azt is el tudja hozni!

Felhívatta a király Ancsurkát, mondja neki:

- Ancsurka, azt mondják a nénéid, hogy van még a vén boszorkánynak a kertjében egy aranyalmafa, azt is el tudnád hozni. Ha elhozod, akkor derék lány vagy, elveszlek feleségül. De ha nem hozod, halál a fejeden!

- Hát tessék adni hat hájacskát.

Adott neki, Ancsurka elindult.

Ment, mendegélt hetedhét ország ellen. Mikor a tengeren túl ment, és a vén boszorkány kertjéhez ért, a kiskutya már szaladt eléje.

- Most már megmondalak ám öreganyámnak!

- Ne mondj meg, kiskutyám, adok kis hájacskát!

- Adjál hát!

Odaadta a hájacskát, és ekkor bement a kertbe. Míg a kiskutya nyalogatta a hájacskát, addig kiásta az aranyalmafát.

- No - mondta a kutya -, most már csakugyan megmondalak öreganyámnak!

- Ne mondj meg, kiskutyám, adok megint két hájacskát!

- Adjál hát!

Azt is megette a kutya. Ancsurka pedig kiment a kertből. Mikor kiért, a kutya utána ugatott:

- Most már megmondalak ám, Ancsurka, öreganyámnak!

- Ne mondj meg, kiskutyám, adok még két hájacskát!

- Adjál hát!

Odaadta a két hájacskát. Ancsurka kapta az aranyalmafát, ment. Megvágta a tengervágó vesszővel a tengert, az szétnyílt, átment rajta.

A kiskutya megette a hájacskát, aztán bement a boszorkányhoz.

- Öreganyám! Ideát volt ám Ancsurka!

Megint megverte az öregasszony a kiskutyát, amiért nem szólt neki. Amikor Ancsurka megérkezett a királyi palotába, testvéreit a sárga irigység majd kiverte. A király meg végtelenül megörült neki.

- No, Ancsurka, derék lány vagy, most már csakugyan elveszlek feleségül. Azt mondja a nénje, Erzsi:

- Hallod-e, Mariska. A király most már csakugyan el akarja venni feleségül Ancsurkát.

- Nem lehet még, még el kell küldeni, még van a vénasszonynak egy boltbeli (olyan szép, hogy kirakatba való) lánya, azt el kell hozni.

Bement Erzsi a királyhoz, s mondja:

- Király őfelsége, a vén boszorkánynak van egy boltbeli lánya is, s azt is el tudja Ancsurka hozni.

A király felhívatta a lányt.

- Ancsurka, azt mondják a nénéid, te olyan lány vagy, hogy van annak a vén boszorkánynak egy boltbeli lánya, azt nekem elhozod. Aztán már csakugyan elveszlek feleségül, nem küldelek el semmiért se többet.

- Majd megpróbálom. Hanem tessék adni tizenkét hájacskát!

- No jó, itt van tizenkét hájacska.

Elindult aztán Ancsurka. Ment, ment, mendegélt. A tengeren átért. Ment mérföldeket, akkor már megtudta a kiskutya, hogy jön, szalad eléje.

- Megállj, Ancsurka, megmondalak ám most már öreganyámnak!

- Ne mondj meg, kiskutyám, adok én két hájacskát!

- Adjál hát!

Adott, s ment be egyenest a szobába. Épp ott volt a boltbeli lány meg az öregasszony. Ancsurka megkapta a lány derekát, húzta kifelé. A boltbeli lány elsivalkodta magát. Ketten megfogták Ancsurkát, beletették egy zsákba.

- Megállj, átkozott Ancsurka, kezembe kerültél! No, most már majd megsütlek, megfőzlek és megeszlek! Elmegyek az erdőbe fácskát szedegetni, aztán megsütlek, megfőzlek! - mondta a boszorkány.

Amíg ő fáért járt az erdőben, a bekötött szájú zsákot a háza előtt hagyta. A kiskutya odamegy.

- No, Ancsurka, ugye addig-addig jártál, hogy egyszer csak megfogott öreganyám. Hanem most már megsütünk, megeszünk.

- Ne egyetek meg, kiskutyám, adok még négy hájacskát, csak nyisd ki a zsák száját!

- Adjál hát!

És addig kaparászta a kiskutya a zsák száját, hogy kioldotta valahogy, kibújt belőle Ancsurka.

- No, kiskutyám, majd belekötözöm a zsákba a hájacskát. Eredj bele, és edd meg!

Belebújt a kiskutya a zsákba, ette a hájacskát. Ancsurka meg bekötötte a száját, és bement a szobába. Fölkapta a boltbeli lányt, és ment vele. Az meg sivalkodott.

Az öregasszony meghallotta a boltbeli lány jajgatását, és elkezdett szaladni hazafelé. Ancsurka most nem törődött vele semmit. Csak ment a zsákmányával. Mikor már a tengeren túl volt, az öregasszony akkor ért haza. Mondja ám a kiskutya:

- Öreganyám! Itt volt ám Ancsurka!

- Látom, hogy itt volt, mit csináltál?

- Bekötött a zsákba!

Nagyon megharagudott a kiskutyára, földhöz vágta, és torkaszakadtából kiabált:

- Megállj, átkozott Ancsurka! Elvitted a tengervágó vesszőmet, elvitted a tengervágó cipellőmet, elvitted három fej aranykáposztámat, elvitted az aranyalmafámat, elvitted a boltbeli lányomat. Megállj, átkozott Ancsurka, visszavárlak még!

Ancsurka hazaért a királyi palotába, mondja aztán a királynak, hogy itt van, amit kívánt, elhozta.

- Derék lány vagy, Ancsurka! Most már nem bánom, nem törődöm semmivel, soha nem küldelek sehova, mert tudom, hogy a testvéreid csak irigységből tették veled ezeket a próbákat, hogy téged elemésszenek.

A testvéreket elzavarta a szolgálatból.

Ancsurkát elvette, hét országra szóló lakodalmat csaptak. Hét nap, hét éjjel tartott a vigadalom. Tökbe köptek, annál mécseltek. Boldogok lettek nagyon.

Szép mese :)
Köszi :)
Mi az az annálba mécselés? :D :D :D
Vannak 5leteim, de nem hiszem, hogy ők azt csinálták volna :D

Ez itt a meserovat, kiskorúak is olvassák! :D :D :D :D :D

Zsolti :)

Hogy is magyarázzam :confused:
Beleköptek a tökmécsesbe, és avval világítottak :p
Igaza van Ditkének, ez meserovat :)

De azért kapott zöldet, mert ritka jó beszólás:)

JólvanJólvan :D
Igazatok van csajok, csak kissé elragadtattam magam :p
Bocsánat meg minden :o
Amúgy e téren a kiskorúság határát simán 16ra lehetne módosítani, elvégre ez a 21. század :D

"Beleköptek a tökmécsesbe, és avval világítottak" :confused:
Gondolod, hogy annyira részegek voltak, hogy a köpetet lángra tudták lobbantani a tökmécsesbe? :D
Lehet :D Én még nem próbáltam, de majd eccer :D

Héééé áljon csak meg a nászmenet.
Egész eddig a mesén törtem a kobakom, és nemtom honnan jutott eszembe a dolog, hogy Cassi béjbi a komplett kreatív sarok vezetője. Nomármost az is eszembe jutott, hogy elég otthonosan mozog a versírásban + a novellák mesék stb szerkesztésében :) Én viszont tök bunkó vagyok e téren :o
Tehát hess hess :D Nincs semmilyen mese se hátsóról, se boszikról, sárkánmyokról meg semmiről, amihez önáló kreativitás szükségeltetik :D
Bocsesz de nem nevettetem ki magam... annyira :p

Mesélek én eleget így is... talán még sokat is :D

A háromágú tölgyfa tündére
 

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon, de még az Óperenciás-tengeren is túl, lakott a zöld királynak egy fia. Egyedül volt a kastélyban, hát unatkozott. Vette fegyverét, kiment vadászni. Mihelyt kiért az erdőbe, talált egy nyulat. Célba vette, hogy lelője. A nyúl rimánkodni kezdett:
- Bocsáss meg, királyfi, jó tettedért jót várj hadd meg az életemet.
Meghagyta a nyúl életét, nem bántotta. A nyúl elszaladt. Talált aztán egy rókára. A rókát is célba vette, és a róka is azt mondta:
- Ne lőj le, királyfi, hadd meg az életemet, jó tettedért jót várhatsz.
Azt is elbocsátotta, s ment tovább az erdőbe. Talált aztán az erdőben egy kis őzet. Azt is célba vette, hogy lelője, az is visszaszólt neki:
- Királyfi, bocsánatot kérek tőled, hadd meg az életemet, mert jót mondok neked, majd még megköszönöd.
Elbocsátotta azt is. Azt mondja neki az őz:
- Kegyes királyfi, megmondom most az én hálámat. Menj be az erdő közepéig. Találsz ott egy háromágú tölgyfát. Vágj le abból egy ágat. Majd abból az ágból kijön egy tündérkislány. Az lesz a feleséged. De vigy magaddal egy kicsi vizet, netalán szükség lehet rá.
El is ment a királyfi, meg is találta a tölgyfát, le is vágta róla az ágat, ki is jött abból egy szép tündérlány. Rögtön rikoltott a királyfinak:
- Jaj, vizet, mert megfulladok.
Forgott a királyfi ott körül kereken, hogy a vizet elővegye, de a flaskó feldűlt, és a víz kifolyt. A szép tündérlány meghalt. Nem volt mit tenni, felvette az ölébe, elvitte haza, eltemette.
Telt-múlt az idő, megint elment vadászni. Megtalálta a rókát.
- No, kegyes királyfi, bocsánatot kérek, jó tettedért jót mondok. Menj el megint az erdőbe, oda, ahol a tölgyfáról egy ágat már levágtál volt. Vágj le még egy ágat, mert abból is egy szép tündérlány jő ki. De vizet vigy neki, mert szükség lehet reá.
Járt a királyfi erre, arra, hogy vizet kapjon ott az erdőben, de nem talált. Volt nála egy kulacs bor. Gondolta, hogy hát az is jó. De megint úgy járt, mint a múltkor. Levágta az ágat, kijött abból is egy szép tündérlány, ő bort adott neki, de a lány mégis meghalt, mert a bor igen erős ital volt neki. Nagy búban volt a királyfi, hogy abból is kifogyott. Felvette azt a lányt is, hazavitte nagy szomorúan, hogy milyen szerencsétlen ember is ő. Az isten megadta neki a szerencsét, s ő nem tudta felhasználni. Eltemette azt a lányt is, szép rendesen.
Búsult, búsult egy darabig, de aztán megint elment az erdőbe vadászni. Találkozott akkor a nyúllal.
- No, kegyes királyom, jó tettedért jót mondok. De gyere velem, hadd mutassam meg, hol van az élő víz.
Elmentek ketten, megtalálták a forrást.
- Vigyél vizet innen magaddal. Menjünk most tovább.
Megtalálták a tölgyfát, amelyről a királyfi már két ágat levágott; a harmadik ág még rajta volt.
- No, most vágd le ezt a szép tölgyágat.
Levágta, s abból is egy szép tündérlány jött ki. Kiált is rögtön a lány, azt mondja:
- Vizet, vizet, mert megfúlok!
A kis nyúl kapja a kancsót, odanyújtja a kislánynak. Az jót ivott belőle, és megmaradott, nem halt meg. Akkor a kislány letérdelt a királyfi előtt, bocsánatot kért tőle, hogy kiszabadította a tölgyfából. Elmondta neki a sorsát:
- No, tisztelt királyfi, engemet az isten néked rendelt ezen a világon. Köszönöm jótettedet. Hárman voltunk testvérek, de meg voltunk mindnyájan átkozva, hogy ne tudjunk megszaba¬dulni ennek a tölgyfának a gyökerétől, valameddig egy ember le nem vágja. Ezentúl már együtt leszünk mi ketten ezen a világon.
Megölelték, megcsókolták egymást. A kis nyúl ott ugrált előttük, örvendezve, hogy megszabadították az ő kedves asszonyát.
No, útra keltek mind a hárman. Mentek, de útközben, mielőtt haza érkeztek volna, a városon kívül volt egy szép kút. Oda leültek, megbeszélték most már a maguk sorsát. Azt mondja a tündérlány a királyfinak:
- Tisztelt kedvesem, sajnálom fáradságodat, de én ebben a tündérruhában nem vagyok bátor bemenni a te kastélyodba. Hagyjál itt engemet a kis nyúllal. Menjél előbb csak te haza, hozzál nekem új ruhát.
Ott is maradt. A királyfi elment, hogy hozzon neki ruhát. De örömében sok időt töltött otthon, vadonatúj ruhát csináltatott a tündérlánynak. Várták ők, várták a királyfit, de csak nem érkezett vissza.
Jártak a kútra sokan vízért. A tündérleány azért, hogy ne lássák ott a kútnál tündérruhában, felmászott arra a nagy fűzfára, amely árnyékot tartott a kútnál. A kis nyúl meg elment eleséget keresni.
Kiment a kútra egy boszorkányné is, vizet meríteni. Betekint a kútba, lát egy fényes fehérségű szép tündért. A tündér már fenn volt a fűzfán, de képe meglátszott a vízben. Tekintett a boszorkány erre, arra, de élő személyt csak nem látott. Végül is azt gondolta, hogy az a kép a kútban az ő képe. De végül mégis meglátta a tündérlányt fenn a fán. Levette a fáról, megkérdezte, hogy mi okból hágott oda. A tündérlány elmondta, hogy mi minden történt véle, s hogy őt egy királyfi szabadította meg. Mindent, mindent elmondott annak a boszorkányné¬nak. Azt is, hogy épp most várja ő a királyfit, hogy más gúnyát hozzon neki.
Akkor a boszorkányné megfogta, és bedobta a kútba a tündérlányt. Volt neki is egy lánya: elment gyorsan haza, kivezette a maga lányát a kúthoz, és felhágatta azt a fűzfára.
Odaérkezett a királyfi a gúnyával. Szólítgatta a tündérlányt, keresi, hogy hol lehet az ő menyasszonya. A tündérruhát már felvette a boszorkányné lánya, de ő maga, hiába, mégis fekete volt.
Meglátja végre a kis nyulat a királyfi, kérdi attól is, hogy hol van a lány:
- Én itthagytam - mondja a kis nyúl - a kút mellett. Elmentem valami eleséget keresni, közben felmászott a fűzfára.
No, már nézik körül kereken, hát hol van az a lány a fán. Mondja a királyfi neki:
- Szállj le onnan, öltözzél fel!
Mikor leszállt a fáról, látja az ábrázatát, hogy csúnya, fekete. Pedig milyen szép volt! Mi történt vele?
- Ó, lelkem, kedvesem - mondja a boszorkányné lánya -, a nap sugara reám tűzött, megfogta az egész ábrázatomat.
Felöltöztette így is a királyfi, azt gondolta, hogy ő a tündérlány. Elvitte haza. De abból a tündérlányból, az igaziból, akit a boszorkányné bevetett a kútba, lett egy szép aranyhal. De hagyjuk most még azt az aranyhalat a kútban.
A cigánylány élt, élt a királyfival, felesége volt neki. Elment egyszer a boszorkányné a lányához. Mondja neki:
- Vajon nem történik-e valami még abból, amit azzal a tündérlánnyal csináltunk? Mert én kijártam a kúthoz, és egy szép aranyhalat láttam a vízben. Hátha abból a lányból lett az a hal? Azt tanácsolom én neked, fiam - mondja a lánynak -, tedd magad beteggé. Mondjad a királyfinak, addig nem fogsz meggyógyulni, amíg azt az aranyhalat, amely abban a kútban van, ő ki nem fogatja.
A királyfi azt is megcselekedte a kedveséért. Kifogatta az aranyhalat, megfőzték; a boszor¬kányné lánya evett belőle, és íme, meggyógyult. De mikor a szakácsné tisztította a halat, egy pikkelyecske, egy halpénzecske leesett a földre. Ahogy a földben az kifakadott, lett egy szép aranyalmafa. Az a fa minden éjszaka megvirágzott, délig megért az alma rajta, de éjszaka mindig elvitték a gyümölcsét.
Gondolkodóba esett a király, vajon mi lehet az oka, hogy ők annak a fának a gyümölcsét nem tudják használni. Nem tudta, hogy annak a gyümölcsét a tündérek hordják el. No, de a boszorkányné megint elment a lányához. Mondja a lányának:
- Mi dolog ez? Valahogy még kiderül, hogy nem te vagy a tündérlány. Ki kéne vágatni azt a fát!
Mondta is hát a királyné a királynak:
- Semmi hasznát nem vesszük annak a fának! Vágasd le onnét, hogy többet ne is lássuk!
Volt a szomszédban egy szegény ember. Azt hívatta el a király, hogy vágja ki a fát. Ki is vágta az rendesen, de mikor a szegény ember hasigálta, aprítgatta a fát, egy kis darab kiesett belőle. A szegény ember pedig látva, hogy aranyfa ez, azt a kis darabot betette a zsebébe azzal, hogy hazaviszi kincsnek. A király nem tudta, hogy a szegény ember valamit elvisz onnan, megfizette a fáradsága díját. A szegény ember hazament. Letette azt a kis darabka fát, melyet a zsebében vitt, a tűz mellé a kis szegletbe. Az ott megmaradt, de a fa többi részét a királyné elégette.
A szegény ember házában pedig, amikor este lett, olyan világosság támadt, hogy gyertya nélkül is láttak. Mondja a feleségének a szegény ember:
- Bizonyára ez a kis fadarabocska világít.
Úgy is volt.
Másnap elment a szegény ember munkába feleségestül, lányostul. Jó reggel elmentek, a házat ki se seperték, s az ágyat se rendezték el. Estére, mikor hazaértek, hát az ő házuk ki van seperve, az ágy felékesítve, minden rendesen. Gondolták magukban, ki járhat az ő házukban, aki úgy dolgozik, mikor ők mindent szerteszét hagytak.
Másnap reggel újra készültek, hogy menjenek a királyhoz, munkába. De most otthon hagyták a lányt elrejtve, hogy lesse meg, ki jár az ő házukba. Megint úgy hagyták szerteszét minden portékájukat. A lány az ablak alatt állott, titkon, hogy senki meg ne lássa. Hát abból a kis fadarabból kijő egyszer csak egy tündérlány, kezd sepregetni a házban. A szegény ember lánya csak nézte egy ideig, hogy mit dolgozik az a lány, aki abból a fácskából jött ki. Aztán hirtelen beszaladt a házba, a fácskát megragadja. A tündérlány már nem bírt visszamenni a fába.
No, megkapták a tündérlányt. Annak nem volt mit csinálnia, ott maradt velük. Attól fogva a két lány együtt ment el a király udvarába, munkába. Egyszer a király mesét akart hallani. Mondott ez is mesét, a másik is egy mesét. Rákerült a sor a tündérlányra. Mondja a király:
- No, mondjál már te is egyet, te vagy itt a legszebb. Lássuk, mit láttál, mit próbáltál életedben.
A tündérlány erre elkezdte mondani. Éppen az ő kedveséről kezdett mesélni:
- Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy királyfi. Kiment az egyszer vadászatra, találkozott egy kis nyúllal... - És végig mondta az egészet addig, hogy: "Én vagyok az a tündérlány, akit a királyfi a tölgyfából kivett!"
Megölelte erre a lányt a királyfi, elzavarta a boszorkány lányát, s elvette feleségül a tündérlányt. Máig is élnek, ha meg nem haltak.

Lett, de ezt nem én írtam, és egyiket sem az itt lathatók közül :o
Nah majd lecc valahogy :)

Más.
Épp az imént néztem egy mesefilmet és nekem nagyon bejött :)

Grimm (The Brothers Grimm)
r. : Terry Gilliam
f.sz. : Matt Damon, Heath Ledger

Amolyan igazi mesefilm elvarázsolt erdőről, boszorkányról, átkokról, varázslatról. Kicsit összekuszálták a szálakat, de nagyon jó kis történet kerekedett belőle :)

A farkastanya
 

Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperencián is túl volt, volt egy tojás. Ez a tojás megindult világra. Görgött, görgött, egyszer előtalált egy rucát. Azt kérdi tőle a ruca:
- Hová mégy, tojás koma?
- Megyek világra.
- Én is megyek, menjünk együtt.
Mennek, mendegélnek, előtalálnak egy kakast.
- Hová mentek, ruca koma?
- Megyünk világra.
- Én is megyek, menjünk együtt.
Megint mennek, mendegélnek, előtalálnak egy varrótűt.
- Hová mentek, kakas koma?
Megyünk világra.
- Én is megyek, menjünk együtt.
Megint mennek, mendegélnek, előtalálnak egy rákot.
- Hová mentek, tű koma?
- Megyünk világra.
- Én is megyek, menjünk együtt.
Megint mennek, mendegélnek, előtalálnak egy lovat, végre pedig egy ökröt.
Mentek aztán, mendegéltek, egyszer rájok esteledett. Ott volt egy kis ház, abba bementek. Ki-ki lefeküdt a maga helyére. A tojás belefeküdt a tüzes hamuba. A ruca meg a kakas felültek a kandalló tetejére. A rák belemászott egy dézsa vízbe. A tű a törülközőbe szúródott belé. A ló lefeküdt a ház közepére, az ökör meg a pitvarba.
Egyszer jön ám haza a tizenkét farkas, akiké a kis ház volt. A legöregebb még messziről elkezdett kiabálni:
- Phű, phű, de idegen szagot érzek! Ki mer bemenni?
Volt köztük egy hányaveti, az azt mondta, hogy ő bemegy, ha ezer ördög van is odabent, nem félek én semmitől.
Be is ment. Hogy az övék volt a ház, egészen tudta a dörgést, mi hol áll. Legelőször is a kandalló tetején kereste a gyújtófát, hogy majd mécset gyújt, de a kakas meg a ruca elkezdtek lármázni, akkor belenyúlt a hamuba, hogy majd parazsat keres, de a tojás elpukkant, szaladt a dézsához mosakodni, ott meg a rák csípte meg ollójával, azután szaladt a törülközőhöz, ott meg a tű szúrta meg, nagy ijedten a ház közepére ugrik, ott a ló rúgja oldalba, amint szaladt kifelé, az ökör is nekiesett, felkapta a szarvára, az udvar közepére lökte.
Erre elkezdett ordítani, mint a fába esett féreg, szaladt a többi farkasokhoz.
- Jaj, fussunk, fussunk! Égszakadás! Földindulás! Valamennyi ördög, mind odabent van.
Nyúlok a hamuba,
Meglőnek puskával.
Szaladok dézsához,
Megvágnak ollóval.
Kapkodok kendőhöz,
Banya szúr tűjével.
Futok ajtó mellé,
Kilöknek lapáttal.
Szaladok pitvarba,
Vesznek vasvillára!
Egy kiált: Hep-hep-hep!
Más ordít: Add feljebb!
Akkor nagyot estem,
Bezzeg jaj volt nekem.
Akkor nekiindultak, még most is szaladnak, ha meg nem álltak.

Zsolti a mese nagyon csúcs :)
Na de a látvány, majd kiszaladtam a szobából :o
Rémes vagy :p

Köszönöm :D
Ezt bóknak veszem :D