Jesszuszusúristen :eek:
Ez a topic még megvan? :D
Köszönöm Moncsi az igencsak magávalragadó történeteket :) meg persze a többieknek is.

Az emancipált hercegnő
 

Volt egyszer messzi földön egy gyönyörű, önálló, magabiztos hercegnő, aki egy szép napon a kastélya melletti zöldellő mezőn, a kristálytiszta tó partján, környezeti kérdésekről elmélkedve, egyszercsak meglátott egy békát. A béka ráugrott a hercegnő térdére, és azt mondta:
- Oh, csodálatos hölgy, valamikor daliás herceg voltam, amíg el nem átkoztak, ha megcsókolnál, ismét jóvágású fiatal herceg lehetnék, és akkor, drágám, összeházasodhatnánk, beköltözhetnék a kastélyodba az anyámmal együtt, ahol
főzhetnél, moshatnál ránk, nevelhetnéd a gyerekeinket, és emiatt örökké hálás és boldog lehetnél.

Aznap este, miközben a gyönyörű hercegnő könnyű vacsoraként fehérborban és enyhe hagymamártásban megfuttatott, fenséges békacombot szopogatott, magában elmosolyodva így szólt:
Én nem így gondolom...

Futás



A nyurga,szemüveges férfi öles léptekkel kocogott keresztül a városon. Megszállottan futott minden nap;soha nem tudta,voltaképpen hova szalad,nem is jutott sehová,de őrült rohanásain felfegyverzett kommandósok kísérték, és kordonokkal zárták le a kereszteződéseket,amelyeket érintett. A dugóban veszteglő autósok távolról szidták,de hangjuk nem hallatszott a szélvédőn keresztül,de az is lehet,nem kiabáltak,csak némán rázták az öklüket. Évek óta vesztegeltek a nyurga rohanásai miatt,de jámborúl tűrték. Amíg legalább megvan a kocsi,addig meghúzzák magukat. Igaz,haladni nem lehet vele,de arról idővel leszokik az ember.
A szemüveges eközben mindenen átgázolva folytatta esztelen ámokfutását.
Csörgött a mobilja; a kijelzőn a mama kedves képe mosolygott.
-Csókolom,mama. Csak gyorsan,mert éppen rohanok.
-Most hallottam a tévében - szólt izgatottan az asszony -,hogy lemondtál. Igaz ez? Mert a szomszédok szerint semmit nem kell elhinni,amit mondasz..
-Hát az biztos,hogy nem szoktam kibontani mindig az igazság virágának minden szirmát,de úgy fest,talán tényleg lemondhattam,mert sokan beszélnek erről.
-Jaj,jaj,fiam,hát hogy tehetted? Ki fizeti akkor most a gázszámlámat?
-Majd kifizeti a mama a nyugdíjából.A tizenkét haviból.
-És akkor legközelebb mit mondjak,ha érdeklődnek,hogy mivel foglalkozik a fiam? Eddig nyugodtan válaszolhattam: miniszterelnök. Holnaptól mi lesz? - kérdezte kétségbeesetten.
-Hát,mama,ez még alakul.Ki tudja mit hoz a holnap?Az biztos,hogy elnök leszek.
-Ki győzi ezt a sok változást követni?
-Hát szaladni kell,ha lépést akarunk tartani,az egyszer biztos.
-És nem érnek utol?
A nyurga hátranézett. Ijedten láttam,hogy nagyon sokan kergetik. Egy sánta kutya még elloholt mellette,azután a tömeg utolérte.
Telefonja kijelzőjén a mama képét felváltotta egy felirat: "game over".

Aszalt alma
 

Kopott-szürke gurulós bevásárlótáska, félig összecsukott piros-kék virágos esernyő, tarka virágcsokor és egy okkersárga ballonkabát szállt fel kedden délelőtt a 11-es buszra.
Megkönnyebbülten huppant le az ajtóhoz legközelebbi ülésre, épp szemben két pattanásos-pelyhedző állú tizenévessel. Időbe telt, mire minden a helyére került: a virágcsokor az ernyőre, az ernyő a táskára, a táska az ülés oldalához, az apró fekete trottőrcipős lábak szorosan egymás mellé, a fehér hajtincs pedig a barna-drapp tyúklábmintás svájcisapka alá.
– Né’ má’ mit összeküzd a véncsaj! – morog az egyik kamasz. – Ja. Állandóan rinyálnak, közbe’ meg hogy rástartolt az üres helyre! Jó’ bírja magát az öreglány, mi? – vigyorog a másik.– Köszönöm a bókot, fiatalember! – mosolyog rájuk váratlanul a nénike.
A fiúk az ablakra merednek. Teljes figyelmüket leköti a Rózsadombon kanyargó út, észre sem veszik, hogy arcukon a pattanások felizzanak. A néni is kifelé fordul, és nézi, ahogy az üvegen leperegnek a fényes esőcseppek.
Hogy csillognak! A fények… Óriási kristálycsillárok, tükörfényes parkett, sürgő-forgó pincérek, elegáns urak, divatos hölgyek… és egy esetlen bakfis, halványkék estélyi ruhában. Az első nagyestélyi! Lépnie sem kellett, a nehéz alsószoknya meglódult, s meg sem állt, csak forgott-forgott egész este. „Gyönyörű vagy!”– suttogta Jóska, s ő belepirult a szerelembe.
Szerelem már nem jött több, a munka, a háztartás, a két gyerek gondja kilúgozta belőle a vágy árnyékát is, de bókot még sokat kapott. „Hogy csinálja, Malvinkám, hogy maga mindig olyan nett?! Hallom, szépen neveli, taníttatja a fiait, maholnap megnősülnek! Ez a helytállás egy férfiembernek is becsületére válna! – billegtek a morzsák az igazgató elvtárs bajuszán. – Az almás pitéje meg egyenesen kitüntetést érdemel!” Már nem pirult el, csak szégyenlős mosollyal táskájába csúsztatta az abroszt és a két konyharuhát, a szakszervezet nőnapi ajándékát. Jól jött az a konyhában!
Szeretett sütni-főzni, nézni, ahogy a fiai ettek. Legjobban azt szerette, mikor a kisebbik a vasárnapi ebéd után „meggömbölyítette a pocakját, hogy beleférjen a mama-süti is.”
Hiába no, főzni nagyon tudott! Egész életében talán ezért kapta a legtöbb dicséretet. A szépség, fiatalság elmúlt, de a konyhában Anyu főztjével senki nem vehette fel a versenyt. Csak a Nagyi. Jöttek az unokák sorra: Andriska, Gábor, Péterke és a kicsi lány, Lili.
Pici korától kezdve szívesen kuktáskodott, kevert-kavart, gyúrt, sőt lelkesen mosogatott is, csak hogy a nagyi kedvében járjon. Istenem, mennyi ragacsos-cuppanós puszit kapott tőle! És a legkedvesebb bókot is: „Nagymama, olyan szép az arcod!” „Szép?! Csupa ránc, Lilikém!” „Pont azért. Olyan, mint egy mosolygós öreg alma!”
Jól megaszalódott az alma! Az unokák felnőttek, a legkisebb is férjhez ment… Milyen gyönyörű esküvő volt!
A keringő alatt az egész násznép őt nézte – azt a fiatal lányt, aki hajdan Jóska karjaiban forgott-nevett a világra. A tánc végén a vőlegény kezet csókolt neki: „Ha Lili is ilyen lesz nyolcvanévesen, mint a nagymamája, nem választottam rosszul!” „Ejnye, Ottókám!…”– dorgálta volna, de szavait elmosták az öregség könnyei…
Fehér hímzett zsebkendőjével megtörölgette a szemét, és derűsen legyintett. Odakint elállt az eső. Kabátzsebéből zöld nejlonzacskót kotort elő, gondosan összehajtogatta az ernyőt, majd a nejlonba tekert csomagocskát a bevásárlókocsiba süllyesztette. Felcihelődött. Bal kezében összefogta a gurulós táskát és a virágcsokrot, jobbal megnyomta a jelzőgombot, megkapaszkodott, és visszanézett a fiúkra: vajon sejtik-e, hogy a legkisebb bók is csodákra képes?

Ez csak egy kis rövid történet, de remélem tetszeni fog nektek! :)


Egyszer egy jól kereső apa úgy döntött, elviszi vidékre 7 éves
kisfiát azzal a céllal, hogy megmutassa neki, milyen szegény emberek is
vannak, és hogy a gyermek meglássa a dolgok értékét, és felfogja azt,
hogy milyen szerencsés családban él.
Egy egyszerű falusi család házában szálltak meg, ahol egy napot és egy
éjszakát töltöttek. Amikor a vidéki út végén tartottak, az apa
megkérdezte fiát.
-Nos, mit gondolsz erről az útról?
-Nagyon jó volt apa!
-Láttad, hogy némelyek milyen szükségben és szegénységben élnek?
-Igen.
-És mit láttál meg mindebből?
-Azt, Apa, hogy nekünk egy kutyánk van, nekik négy. Nekünk egy medencénk van otthon, ők meg egy tó partján laknak. A mi kertünket lámpák árasztják el fénnyel, az övékére pedig csillagok világítanak. A mi
udvarunk a kerítésig tart, az övéké addig amíg a szem ellát. És végül
láttam, hogy nekik van idejük beszélgetni egymással, és hogy boldog
családként élnek. Te és Anyu viszont egész nap dolgoztok, és alig
látlak titeket.
Az apa csak fogta a kormányt, vezetett csöndben, mire a kisfiú hozzátette:
-Köszönöm Apa, hogy megmutattad, milyen gazdagok is lehetnénk.

A mosoly varázsa
 

Egyszer gyerekkoromban valaki ott hagyott egy fából készült babát a szobámban. Nem foglalkoztam vele, csak pakoltam mindig jobbra-balra, mert hát én nem nagyon babázom.
Össze-vissza rakosgattam, volt, hogy évekig azt se tudtam hol van, bár valamiért nem adtam oda senkinek. Telt az idő, és előkerült valahonnan, azt hiszem a padláson volt egy ládában a többi limlom között. Megfogtam és felemeltem, emlékeztem rá, barna fából készült, szép fehér csipkés ruha volt rajta, piros masnikkal a ruhán, és rózsaszín szalaggal a hajában. Szép volt, de kemény nagyon, hisz fából volt a teste. Leültem és néztem az arcát. Nem mozdult. Megráztam, se keze se lába nem mozgott, csak a haja lobogott. Letettem az asztalra és elheveredtem az ágyon. Senki sem volt a lakásban, elment mindenki, egyedül hagytak otthon.
Ahogy feküdtem az ágyon semmire sem gondolva, egyszer csak vékony cérna hangon
megszólalva ennyit hallottam. - De jó neked! Felnéztem ki lehetett az, hisz senki nem volt a szobában és a lakásban sem. Körbenéztem, de nem találtam senkit. Amint visszamentem a szobába ismét hallottam ugyanazt a hangot. De most ennyit mondott: - De jó neked! Te tudsz mosolyogni! Kerestem honnan jön a hang. -A mosoly az jó dolog lehet! Az asztal felé léptem. - Olyan jó lenne, ha én is tudnék olyat!
A kislány hangja volt, a bábué. Rám nézett és ezt kérdezte:- Te meg tudnál mosolyogtatni engem? Én nem tudok magamtól, mert fából vagyok, és a szám sosem áll mosolyra. Pedig én annyira szeretnék, de nem megy. Te meg tudnál mosolyogtatni engem? - kérdezte ismét. Hát... biztosan...de ahhoz varázslat kellene, hisz fából vagy. - Hát akkor varázsolj mosolyt az arcomra kérlek! Úgy szeretnék mosolyogni!
Hirtelen bevillant egy kép. Egyszer picuri koromban voltunk az ükmamámnál és adott
egy üveget a szekrényéből, ami teljesen sötét üvegű volt, nem lehetett tudni, mi van benne. Mielőtt átadta nekem ezt mondta: - Ebben az üvegben hatalmas erejű varázsszer van, ha életed olyan szakaszába érsz, ahol nem tudsz megoldást találni, csak nyisd ki, és meglátod mi fog történni. De vigyázz, csak egyszer használhatod! Jól gondold meg, mikor nyitod fel!
Én elővettem a szekrény legaljából, lefújtam a százéves port róla, és felnyitottam. Egy lepke szállt ki belőle, lágyan, kecsesen repülve, és rászállt a kislány orrára. Szárnyaival csapkodott és olyan finoman simogatta az orcáját, hogy a fa meglágyult, és mosolyra fakasztotta a bábut. A kislány örömében felpattant, leugrott az asztalról, percekig rohant körbe-körbe nevetve, és olyan boldog volt, mint még addig sosem. De a boldogsága csak rövid ideig tartott. A pillangó elkezdet lassan átlátszóvá válni, és pár pillanat múlva el is tűnt a szemünk elől, mintha sosem lett volna ott. Ezzel együtt a kislány arcáról is eltűnt a mosoly. Leült a padlóra. - Olyan buták az emberek - mondta a bábu- mindennap mosolyoghatnak, és nem teszik meg. Nekem csak pár percig lehetett ilyenben részem, pedig ha tehetném, száz évig is nevetnék. Olyan jó lenne embernek lenni, akkor bármikor boldog lehetnék. De köszönöm ezt a csodás élményt, ha csak pár percig is tartott. Sosem fogom elfelejteni neked! És nem mozdult többet. Merev arccal meredt maga elé.
Szólni akartam, de nem jött ki hang belőlem. Lassan lefeküdtem az ágyra, és elaludtam...talán csak álmodtam az egészet.