Sinka István:

Szállnak a vadlibák

Bocskoros, rongyos nagyapám,
hogy nem szólhatott a világnak,
elsírta hát panaszait
az égbeszálló vadlibáknak.

Ősz volt talán s hold fürdette
rőt haját a puszta csendjén,
míg a libák messzi, magosan
úsztak a csillagos estén.

Ő csak állott...haján a fény,
bocskorán meg csillant a por
s körötte a csorda álmát
ringatta halkan az akol.

S panaszkodott...szakállas álla
szinte lángolt a hold fényén,
ahogy állt az akol előtt
ezeréves sorsa mélyén.

Két nagy jobbágykeze ingott,
hangját csendbe fútta a szél
- a vadlibák tovatűntek
s csörgött a fákon a levél.

Avval felelt neki a táj,
s panaszával maradt maga
- helyette most én várom, én,
hogy hátha felel az éjszaka.

...Csörögjetek sárga lombok,
csörögjetek ma énnekem,
mert hiába futnék tőletek,
jön az erdő s rét velem.

És legyek döngnek és dong a szél,
a puszta mélyén éj a világ,
s mint a lelkem a semmibe,
szállnak ma is a vadlibák.

Reményik Sándor: Mi mindig búcsúzunk

Mondom néktek: mi mindig búcsúzunk.
Az éjtől reggel, a nappaltól este,
A színektől, ha szürke por belepte,
A csöndtől, mikor hang zavarta fel,
A hangtól, mikor csendbe halkul el,
Minden szótól, amit kimond a szánk,
Minden mosolytól, mely sugárzott ránk,
Minden sebtől, mely fájt és égetett,
Minden képtől, mely belénk mélyedett,
Az álmainktól, mik nem teljesültek,

A lángjainktól, mik lassan kihűltek,
A tűnő tájtól, mit vonatról láttunk,
A kemény rögtől, min megállt a lábunk.

Mert nincs napkelte kettő, ugyanaz,
Mert minden csönd más, - minden könny, - vigasz,
Elfut a perc, az örök Idő várja,
Lelkünk, mint fehér kendő, leng utána,
Sokszor könnyünk se hull, szívünk se fáj.
Hidegen hagy az elhagyott táj, -
Hogy eltemettük: róla nem tudunk.
És mégis mondom néktek:
Valamitől mi mindíg búcsuzunk.



Az életünk útján haladnunk kell, mennünk,
De néha majd itt, bent még visszatekintünk,
Emlékezünk, s akkor felbukkan sok emlék. . . .
Ó, az idő siet, az ember tovább lép.

Elbúcsúzunk és elválunk.
Továbbmegyünk, tovább ballagunk.
Saját útján jár mindenki;
Ez az élet: menni, menni. . .

Csoóri Sándor

Egyszer majd ez is elmúlik

Egyszer majd ez is elmúlik,
ez a zűrzavar
s nyugodtan nyílnak rám az ajtók,
hetekig hintáztat majd a szél
s nem ütköznek össze az órák, mint a vonatok.

Se bedűlt szemek, se vérdarabok
se mocorgó béka-árnyak a könyvespolc alatt
nem riasztanak.
Aki enni kér belőlem, enni kap,
aki világot akar látni, azzal elutazom.

A visszahódított test,
mint háborút átvészelt cimbalom
szól majd mindenkinek.
Erősebb leszek, mint a vértanúk
s a földből megszökő szerelmesek.

Elszéledt barátaim is visszatérnek:
egyikük arca nyugtalan külváros lesz,
a másiké tanya-rom vagy éppen Európa –
Lesz egy napunk, amikor meggyűlöljük a bukásunkat
s ami velünk veszett, velünk támad föl újra.

Egy háznak, egy utcának, egy gyereknek, egy nőnek
ezt a nevet adom: világ.
S egy könyörtelen kőre ezt írom: hazám,
földre nyomó súlyom,
Dózsa-koronám.

Magyar vagyok
 

Magyar vagyok, magyar; magyarnak születtem,
Magyar nótát dalolt a dajka felettem,
Magyarul tanított imádkozni anyám
És szeretni téged, gyönyörű szép hazám!

Lerajzolta képed szívem közepébe;
Beírta nevedet a lelkem mélyébe,
Áldja meg az Isten a keze vonását!
Áldja meg, áldja meg magyarok hazáját!

Széles e világnak fénye, gazdagsága
El nem csábít innen idegen országba.
Aki magyar, nem tud sehol boldog lenni!
Szép Magyarországot nem pótolja semmi!

Magyarnak születtem, magyar is maradok,
A hazáért élek, ha kell meg is halok!
Ringó bölcsőm fáját magyar föld termette,
Koporsóm fáját is magyar föld növelje!

tökéletes vers :)

Míg az erdélyi szerpentineket róttuk, a vásárhelyi asszony énekelt, majd szavalt nékünk. Ez volt az egyik vers. Imádom!

Tóth Árpád

Éjféli eső

Az éjféli eső a láthatatlan egekből
Most búsan lezuhan s a csendes éjszakát
Vak zajjal veri fel, mint magas emeletről
Az éjféli öngyilkos ha leveti magát.
Jaj, aki most nem alszik s e sötét, furcsa pecben
Gondjai közt motoz, mint a gyufásdobozban
S a gyújtó sárga fénye szemét fájdítva sercen
S a gondok sápadt fénye szemében fájva lobban...

Oh most, aki borús, aki bánata ében
Őrtornyából leszállna s álom gyepére dőlne,
E roppant éjszaka fekete köpenyében
Hová temesse arcát, mely rejtett, lágy redőbe?
Avagy hová bolyongjon? Vagy csendesen megülve,
Elszálló tünődését, e bús perctől oldott
Kalandos, kósza bárkát milyen tavakra küldje:
Jövőbe, múltba tán? oh, hol lehetne boldog?

Mondd meg nekem, barátom, mi volna jó ez éjen?
Meleg, hű asszonytestnek beszívni illatát?
Szelíden elbágyadni egy édes szenvedélyben ?
Nézni alvó fiacskád ajkai nyílatát?
Vagy dalt fütyülni tán? egyedül a sötétben
Behúnyt szemmel heverve, míg furcsa hang tolúl
A csucsorított ajkon? Vagy elméd törni régen
Tanult számtani példán? olvasni angolul?

Vagy ülnél-e velem berregő gépmadárra:
El, el a szürke földről és keresztül az olvadt
Felhők rút rétegén! új étheri határba!
A csillagok ködéig! átrepülni a holdat!
Oh jaj, mi volna jó? nyugalmad hol leled föl,
Riadt, veszendő lélek, örök, bús kereső?
Oh jaj, jaj kihajolni a magas emeletről
S vak zajjal lezuhanni, mint a zúgó eső...

Paksi Endre: Trianon

Gyászba öltözött a föld,
Vérszínű lett minden zöld,
A fehér szín is elveszett,
A zászló lassan vörös lett...
Nézd, a keselyűk szállnak,
A megsebzett harcos a földre lehullt
- zakatol egyre benn -
A vesztünkre várnak,
Nem lesz bocsánat,
Míg kísért a múlt

Meggyötör, de meg nem tör,
Érzem azt, hogy egyszer felkel a Nap,
Messze száll, a vad madár,
Álmát megóvja minden rab

Vérbe mártott tollakkal,
Rontást ontó szavakkal,
Hazátlanok ünnepe,
Bosszúállók öröme
Nézd, az idegen célok,
Mocskos kis tervek, gondolatok
- zakatol egyre benn -
hogy nem hulltam térdre,
most erre a földre, csak megtűrt vagyok

Meggyötör, de meg nem tör,
Érzem azt, hogy egyszer felkel a Nap,
Messze száll, a vad madár,
Álmát megóvja minden rab
Ártatlanul, az átok csak hull,
Tudom, hogy a Bálvány éhes és vad,
Vesztünkre tör, a közöny is öl,
Nem bújhatsz el, ha áldozat vagy!!!

Magyar öntudatra ébredve

Kikaparva a gesztenyét
gondolkodom rajta
Melyik lehet Magyarország igazi arca?
Kárpátok öleljetek
mint kisgyermek az anyját
őszintén, szívből szeressétek
a bent megragadt falkát.
Tengerünk Szép Adriánk,
országunk Nemes Urai nem ismerik
utolsó keneted rút titkát...
Anyaföldünk, hajónk lapátja Erdély
szívünket kormányozva
a helyes úton megférj.
Kisiklik Hajónk,
a zátonyok közé fut
Idegenek késébe, a Magyar ember
Önszántából belefut.
Erőt s bátorságot, igaz hősi erényt
az Ország fiaként becsülettel
Ne Öljétek, a megmaradt reményt.

Nemzeti Ultimátum

Hősként a sereg élére állva
Magyarként győztes csatába vágyva
Kardot s vért ontva,
a Hon Szívét tűztük lobogónkra!
Előre a végtelen mezőkön
átvágva utcahosszú erőkön
Birtokunkban szívünk
Szívünkben hitünk
Hitünkben reménységünk
Reménységünk mi hazánk
Szépséges anyaföld,
neveld az országnak hű fiát...

Sik Sándor
Öreg táltos


Már csak amolyan zötyögősen baktat
Hámbakopott derese az avitt fogatnak.
Okos gazdák ilyet már mentire hagynak.

Vágta, előzés legényes szomja
Pókos inát már ingyen se vonja,
De igen a jászol jó meleg alomja.

Minden fordulóra, minden ismert kőre
Szedi öreg lábát, ahogy telik tőle,
Hazafelé, hazafelé vidám ügetőre.

Ám olyik éjjel, ha felsüt a csillag,
Bizsereg a bőre, nagy szeme villog,
Homlokán serken sugaras billog.

Feje körül szellő, mesebeli, szálldos,
Vérében emlék, királyi, kiáltoz:
Szélanya ellette paripa, táltos.

Már bomlik a szárnya, már oldik a nyelve,
Maradna is még, tova is szökellne!
Jaj, ha kiröppen hajnalra kelve!

Kerecsen két nagy szárnya szele csattog,
Árnyékos a Tejút ezüstje alattok.
Emberkék, de nagyon szegények maradtok!

Zelk Zoltán: Kivert kutyák siratója


Kutyus, kutyácska, árva kiskutya,
be kegyetlen gazdád az éjszaka!
Bújnál lábához: dermedt kőküszöb
bérházak kőküszöbjei között,
vinnyognád néki: Csontig fáj a tél…-
ostor felel, vad ostor, a szél.

Nyalnád kezét te, volna csak keze,
néznél szemébe, volna csak szeme!
S volna szava, lesnéd, megértenéd,
nem mint a szolga, nem mint a cseléd
de úgy, mint a lihegő szeretet,
ki hogy szeressen, azért született.

Látom bordáid, éhednek jegyét
és szőrödön a tél jeges lehét,
kenyérhéj, csont csitítaná éhedet,
kályha tüze is remegésedet,
ám jobban vágysz te oly szót, s oly kezet,
mely elcsitítsa nagyobb éhedet,

éhed a szóval szóló száj után…
Kutyus, kutyácska, árva kiskutyám,
milyen szörnyű volt az az éjszaka,
milyen megverten mentem én haza!
Hiszen ha sajnáltalak volna csak,
de fölfogtam, tudtam fájdalmadat…!

A kivert kutyák kínját tudtam én,
melyet nem enyhit írként a remény,
hogy holnap tán majd másképpen leszen,
nem vet számot a hűvös értelem.
Csak szűköl, vinnyog, mert nem érti meg,
miért nem lel gazdát a szeretet?

S kutyákkal népes lett az éjszaka…
ezer kivert társad kísért haza!
Kiket, mint téged, nem felejthetek:
zöld rémülettel lobbanó szemek,
ezernyi kín, ezernyi vinnyogás -
kis, kóbor lélek, nékem megbocsáss!

Babits Mihály: Ádáz kutyám

Ádáz kutyám, itt heversz mellettem.
Amióta a gazdád én lettem,
ez a hely a legjobb hely tenéked:
nem érhet itt semmi baj se téged.
Rajtam csügg a szemed, hív imádás
együgyű szálán csügg, boldog ádáz.

Mert boldog ki jámborul heverhet
valami nagy, jó hatalom mellett.
S te jámbor vagy, bár olykor asszonykád
bosszújára megrablod a konyhát
s csirkét hajszolsz vadul a salátás
ágyakon át: jámbor, noha – Ádáz.

Elcsavarogsz néha messze innen,
el is tévedsz kóbor hegyeinkben;
avagy titkos kalandjaid vannak.
Ág tép, gonosz ebek rádrohannak,
zápor is lep, szőröd-bőröd átáz:
ázva, tépve jössz vissza, kis Ádáz.

Visszajössz, mert ugyan hova mennél?
Hol lehetne egyéb helyed ennél?
Szimatodból ezer láthatatlan
ösvény vezet téged mindenhonnan
hívebben, mint bennünket a látás:
minden ösvény idevezet, Ádáz.

Tudod, hogy itt valaki hatalmas
gondol veled, büntet és irgalmaz,
gyötör olykor, simogat vagy játszik,
hol apádnak, hol kínzódnak látszik:
de te bízol benne. Bölcs belátás,
bízni abban, kit nem értünk, Ádáz.

Óh, bár ahogy te pihensz lábamnál,
bizalommal tudnék én is Annál
megpihenni, aki velem játszik,
hol apámnak, hol kínzómnak látszik,
égi gazda, bosszú, megbocsátás,
s úgy nem értem, mint te engem, Ádáz!

talán inkább ide illik
 

Elengedni valakit nem azt jelenti, hogy megszűnik a fájdalmad. Amíg szereted, fájni is fog a hiánya. Ez nem baj. Attól még elengedheted. Sírva búcsúzunk egymástól, s ha igazi a szereteted, ez egy jó sírás. Elválasztva lenni bárkitől is, akit szeretünk: fáj. Ha már nem fáj: nem is szeretjük. (...) Az elengedés nem azt jelenti, hogy az ember szíve kihűl. Nem azt jelenti, hogy elfelejtem örökre. Nem közönyt jelent. Az elengedés azt jelenti, hogy hagyom őt szabadon repülni, szállni, a maga útján - abban a biztos reményben, hogy visszatalál majd hozzám. De amíg nincs itt, mindig hiányzik. És fáj.

Müller Péter

Babits Mihály Áldás a magyarra
 

Ne mondjátok, hogy a haza nagyobbodik.
A haza, a haza egyenlő volt mindig
ezer év óta már, és mindig az marad,
mert nem darabokból összetákolt darab:
egytest a mi hazánk, eleven valami!
Nem lehet azt csak úgy vagdalni, toldani.

Máskor is hevert már elkötözött tagokkal.
Zsibbadtan alélt a balga erőszakkal.
De mihelyt fölengedt fojtó köteléke,
futni kezdett a vér elapadt erébe.
Visszakapta ami soha el nem veszett.
Nagyobb nem lett avval. Csak egészségesebb.

Lám, igaz jószágunk visszatér kezünkre,
bár a világ minden fegyvere őrizze.
Mert erős a fegyver és nagy hatalmasság,
de leghatalmasabb mégis az igazság.
Útja, mint a Dunánk és csillagok útja:
nincs ember, aki azt torlaszolni tudja.

Él a nagy Isten és semmise megy kárba,
Magyarok se lettünk pusztulni hiába,
hanem példát adni valamennyi népnek,
mily görbék s biztosak pályái az égnek.
Ebből tudhatod már, mi a magyar dolga,
hogy az erős előtt meg ne hunyászkodna.

Erős igazsággal az erőszak ellen:
igy élj, s nem kell félned, veled már az Isten.
Kelnek a zsarnokok, tünnek a zsarnokok.
Te maradsz, te várhatsz, nagy a te zálogod.
Zsibbad a szabadság, de titkon bizsereg,
és jön az igazság, közelebb, közelebb..

Kicsit elsiette a veget :D

Juhász Gyula: Karácsony felé



Szép Tündérország támadföl szívemben
Ilyenkor decemberben.
A szeretetnek csillagára nézek,
Megszáll egy titkos, gyönyörű igézet,
Ilyenkor decemberben.

... Bizalmas szívvel járom a világot,
S amit az élet vágott,
Behegesztem a sebet a szívemben,
És hiszek újra régi szeretetben,
Ilyenkor decemberben.

... És valahol csak kétkedő beszédet
Hallok, szomorún nézek,
A kis Jézuska itt van a közelben,
Legyünk hát jobbak, s higgyünk rendületlen,
S ne csak így decemberben

Hősként a sereg élére állva
Magyarként győztes csatába vágyva
Kardot s vért ontva,
a Hon Szívét tűztük lobogónkra!
Előre a végtelen mezőkön
átvágva utcahosszú erőkön
Birtokunkban szívünk
Szívünkben hitünk
Hitünkben reménységünk
Reménységünk mi hazánk
Szépséges anyaföld,
neveld az országnak hű fiát...

TUDOD, HOGY NINCS BOCSÁNAT

Tudod, hogy nincs bocsánat,
hiába hát a bánat.
Légy, ami lennél: férfi.
A fű kinő utánad.
A bűn az nem lesz könnyebb,
hiába hull a könnyed.
Hogy bizonyság vagy erre,
legalább azt köszönjed.

Ne vádolj, ne fogadkozz,
ne légy komisz magadhoz,
ne hódolj és ne hódits,
ne csatlakozz a hadhoz.

Maradj fölöslegesnek,
a titkokat ne lesd meg.
S ezt az emberiséget,
hisz ember vagy, ne vesd meg.

Emlékezz, hogy hörögtél
s hiába könyörögtél.
Hamis tanúvá lettél
saját igaz pörödnél.

Atyát hivtál elesten,
embert, ha nincsen isten.
S romlott kölkökre leltél
pszichoanalizisben.

Hittél a könnyü szóknak,
fizetett pártfogóknak
s lásd, soha, soha senki
nem mondta, hogy te jó vagy.

Megcsaltak, úgy szerettek,
csaltál s igy nem szerethetsz.
Most hát a töltött fegyvert
szoritsd üres szivedhez.

Vagy vess el minden elvet
s még remélj hű szerelmet,
hisz mint a kutya hinnél
abban, ki bízna benned.

1937. július-augusztus

Ma van a kislányom 14. születésnapja!

Kislányom születésnapjára

Senki voltam, mikor nem voltál itt velem,
úsztam hideg csónakban nincstelen vizeken.
Édes illat nélkül nyíltam ki virágként,
kopasz fán kuporogtam, néma kismadárként.

Megérkeztél hozzám, most már égig érek,
mintha nagy fa lennék, magasságban élek.
Hatalmas ágaimmal felhők közé nőttem,
kék égnek vásznára boldogságot szőttem.

Belőlem nőtt sarjam, része életemnek,
ágaimon aprócska virágok máris éledeznek.
Ontják illatukat, édes aromájuk,
én lettem az otthonuk, díszes palotájuk.

Minden olyan más lett, van értelme élni,
de mikor felsírtál, megtanultam félni.
Oly gyönyörű voltál, szebbet nem is láttam,
megéreztem akkor, mindig erre vágytam.

Úgy szalad az idő, szélsebes paripán,
tizenkétszer nyílott az óta tulipán.
Tizenkettő éve, hogy megszülettél végre,
tarka szivárvány terült a gyönyörű kék égre.

Te vagy minden álmom, édes boldogságom,
nem fontosabb nálad semmi a világon.
Soha nem felejtem, úgy csüngtél keblemen,
mint fán a hamvas barack - édes egyetlenem.

Lassan nagylány leszel, minden percben félek,
bízom, hogy a kis hajód jó vizekre téved.
Leküzdöd a gonosz sárkányt, tündérekkel jársz - kelsz,
tiszta, selymes folyók felett fényes hídon átkelsz.

Boldog legyél drága angyal, legyél mindig vidám,
nyíljon ki sok tarka-barka, ezernyi tulipán.
Kívánunk mi itt mindannyian csodálatos napot,
ha tudnánk, lehoznánk neked az összes csillagot!

Tovább lépni.
 

Ez a végtelen éj, ez a hajnali fény,
az a múlt keserű, még a szívedben a tű.
Ez a föld, az az ég,
ez a kezdet, az a vég,
ez a fájdalom még mindkettőnket darabokra tép.
Ez a névtelen út, ez a sötét alagút
ez a harc ami kell, hát ébredni fel.
Ez a létetadó, az a jó, ez a szó,
lelkemből ne vegyél, ha nem vagy igaz már ne legyél.
Ami fáj, ami nem, tőlem már életidegen,
lángolt a szívem érted, és megfagyott a hidegen.
Ez a vágy, ez a tűz ami innen elűz,
ez a szó égi jel, hát lépni kell.

Tovább lépni kell, tovább muszáj,
továbblépni kell, akkor is ha fáj.
Tovább lépni kell, tovább muszáj,
továbblépni kell, akkor is ha fáj.

Az a kéz, ez a hely ami égig emel,
csak a jövönkért kár, és a sebem ami fáj.
Eza létet adó, ahogyan igaz a szó,
így menni el, tovább lépni kell...

Ez a névtelen út, ez a sötét alagút
ez a harc ami kell, hát ébredni fel.
Ez a létetadó, az a jó, ez a szó,
lelkemből ne vegyél, ha nem vagy igaz már ne legyél.
Ami fáj, ami nem, tőlem már életidegen,
lángolt a szívem érted, és megfagyott a hidegen.
Ez a vágy, ez a tűz, ami innen elűz,
ez a szó égi jel, hát lépni kell.

Tovább lépni kell, tovább muszáj,
továbblépni kell, akkor is ha fáj.
Tovább lépni kell, tovább muszáj,
továbblépni kell, akkor is ha fáj.

Ez a jelen, eltűnt idő,
csalfa már a fény, megfakult jövő,
ez a csillag lehullt, mára közös a múlt,
így búcsúzom el, tovább lépni kell.
Ez a létetadó, az a jó, ez a szó,
lelkemből ne vegyél, ha nem vagy igaz már ne legyél.
Ami fáj, ami nem, tőlem már életidegen,
lángolt a szívem érted, és megfagyott a hidegen.
Ez a vágy, ez a tűz ami innen elűz,
ez a szó égi jel, hát lépni kell.

Tovább, tovább, tovább.
Tovább, tovább, tovább.

Tovább lépni kell, tovább muszáj,
továbblépni kell, akkor is ha fáj.

PS: Ezt a dalt egy barátom írta, gyönyörű, és fájdalmas, főleg megzenésítve.
Nekem meg éppen aktuális is, mintha nekem írta volna.

Elolvastam, és hogy mondjam.... Nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy milyen fájdalmas lehet egy szakítás. Tényleg szép vers, annak ellenére, hogy a témája nem.

Wass Albert - Idegen tavaszban

Ugye pajtás, ma Te is érzed:
ez itt nem a mi tavaszunk.

Idegen éghajlat alatt
pusztuló gyümölcsfák vagyunk.

Virágtalanok itt az erdõk.
Nem jó itt nekünk, Kenyeres.

Szelek s madarak rendre jõnek,
de egy se bennünket keres.

Mit ér, hogy a gyümölcsfák vagyunk,
ha lefagy rólunk a virág,

idegen éghajlat alatt
penész gyötör és moha rág?

Gyökerünket keleten õrzi
valami babonás varázs

s ebben az idegen tavaszban
lassan megöl a hervadás.

Wass Albert - A vadgalamb

Hajnalpirkadáskor, ha ébred az erdő,
S a völgy ölében kondul a harang,
Száraz tölgyfaágon, bús hollótanyán
Halkan turbékolva ül egy vadgalamb.

Lágyan szól a hangja, halkan bong a húr,
Suttog rá az erdő bús melódiát,
Mind tündéri hárfa oly zokokva hallszik
A harmatcseppes lombsátoron át.

Megjött a dél, megjött az est,
Sugár szabad, harmat pereg
És jönnek, jönnek, sírva, várva,
A hosszú bánat-éjjelek

Akkor lesz csak boldog, ha egy éjjelen
Utolsót kondul egy belső harang.
Addig minden reggel, száraz tölgyfa ágon,
Búsan turbékolva vár a vadgalamb....

Gyöngyösi Nándor
Isteni játszma

A pakli kezemben,
S talán a Tiédben is,
(Mi még sosem pókereztünk)

Nem is Apollón keverte,
De úgy érzem, én vagyok
Fortuna kegyeltje,
Amiért életem lapjait átrendezte,

S ebben a pakliban most Te vagy minden lap.

A játékos én vagyok...
Egyedül, időtlen idők óta,

És bár nem vártam szebb s jobb lapot,
Mert lelkemben, mit eddig a nagy Khaosz lakott,
Édes kis társbérlője lett a kis zavaros Érosz.

Folyton-folyvást veszekednek,
(Erisz keze)
De tán néha berekednek,
És belátják, ennél a leosztásnál jobb nem is lehetne.

Drága Dionüszosz,
Mindig, folyton neked segítettem,
Minden körben csak neked kedveztem,
Áldozni már neked nem fogok, elterveztem.
(A Múzsám nem kedvelne)

A lapjárás változott,
A dealer új paklit bontott,
Mert a régi már oly kopott volt.

Az újért Aphrodité boltjába mentem,
Volt más, de én csak ezt a paklit szerettem.

A lapok hevernek,
A régi sebek, mik talán sose voltak, hegednek.

Reménykedem,
hogy ebben a játszmában már nem csalhat senki sem.

A lapokkal jól bánok,
És ha Veled vagyok, már nem fájok.

Lelkem boldog, mert e varázsos vetélkedő megigézte,

Döntöttem,
Ezt a csatát én nyerem,
Szerelmem lángjával
Lelkem Olimposzának minden pókerasztalát
Felégetem.

Takácsné Tóth Krisztina: Hóesés

Mintha egy kéz,
ezernyi csipkét tépne szét.
Úgy hull a sok hópihe egyre,
fehéren, tisztán egymáson megpihenve.
Minden csillagocska, mintha horgolva lenne.
S ezernyi varázslat lakozna benne.
Nézd csak a csepp csodát hogy nő csak egyre,
vastag hótakarót borít a nagy hegyekre.
Süpped a láb is a roppanó hóba,
mintha csak édes porcukor volna.
Fenyők tűlevelén apró dunyha,
világnak minden zaja belefúlva.
A csendnek varázsát, hogy te meg ne törjed
surranó, suttogó legyen minden lépted.

Kép nélküli képek... az ablaktalan szobában égek. Érted. Érted?
Úgysem érzed,
Nem kérded,
Félreérted.

Szépség nélküli szépek... a kezeim közé adni vétek. Érték? Sokan vélték.
Úgysem értem,
Nem kérdem,
Félreértem.

Érzés nélküli érzések... rágnak a férgek. Melyek? Élnek?
Nem értek,
Nem kérdek,
Égek.

Íz nélküli ízek... nyelvemhez értek. Édes? Fémes?
Mit érzek?
Az évek?
Ellentétek?

Hang nélküli zajok... baszd meg, egyedül vagyok. Félek. Élek?
Nem kértem,
Nem értem,
Széjjeltéptem.

Szagok nélküli illatok... Csak áltatok? Vagytok? Itt laktok?
Már értek:

Nincsenek képek.
Nincsenek szépek.
Nincsenek érzések.
Nincsenek ízek.
Nincsenek hangok.
Nincsenek illatok.
Csak én, aki egyedül vagyok.
De, hogy mit beszélek?:
Nélküled semmit sem érek.

Hatalmas tüzet raktatok, nagy lángút, lobogót
Táplálta mindaz, ami a kezetekben volt.
Égett is, mintha arra kellett volna,
Hogy adjatok valamit a világ tudtára.
Sötét volt az éjjel, de a fénye világított
S nem láttad, a mögötted megbúvó árnyékot…

Két kézzel szórtad bele a kemény tölgyet,
Jó fa, szépen táplálja a hatalmas tüzet.
Gyorsan égett, fent tartani nem lehetett,
De csak szórtál bele mindent, mindenedet.
Tudtad, hogy ketten vagytok, s ha fogyóban van,
Együtt majd nevetve lesz újabb, akárhonnan.

Eljött az utolsó fa, egy nagy, kemény hasáb
Viszed rá, mert a tüzed örökké táplálnád.
Lassan felizzik, a fényénél magad mellé nézel,
Keresed a társat, aki egy tönkről néz fel.
Míg te a tűzre hordtad azt, amit csak tudtál,
Ő csak ült ott, és papírgalacsinokat dobált.

Elfogyott. Egy parázsló rönk van csupán,
Most kell a segítség, és feláll a lány,
De csak búcsút int, és meg nem áll
Kiáltasz utána, de süket fülekre talál.
Lassan kel a nap, halvány színekben látod:
Körülötted üres lett a szeretett világod.

Izzik még az utolsó darab, éltetnéd a tüzet,
De nincs mivel, hát mi lesz így veled?
Mellé fekszel, átöleled szorosan
Ég a bőr, vér sercen a parazsan.
Fájdalmas ordításod már senki sem hallja.
Pirkad, és vérvörös az ég alja.