Hódító / Queosia forum - Ne OFF-oljunk máshol II.

Találtam egy jó kis elemzést, amit mint laikus is értettem. Akit érdekel:

Dollár vs. euró: váltósúlyban?

Úgy látszik, a világ még mindig nem akar tudomást venni arról az immár szinte kivédhetetlen fenyegetésről, amelyet a dollár és az amerikai államadósság időzített bombája jelent a globális stabilitásra nézve. Pedig ez a válság, amelynek a súlyosságát igyekeznek elbagatellizálni, valójában az erdő, amelyet az európai fa már nem képes tovább eltakarni. A zöld hasú valuta összeomlása elkerülhetetlennek látszik, és a jelenlegi legfőbb globális kockázati tényező éppen az amerikai szuverén adósság helyzete.
A Föld (jelenleg még) legnagyobb gazdasága már csak egy óriási szemfényvesztés, hiszen ahhoz, hogy egy dollárnyi értéket hozzon létre, 6 dollár adósságra van szüksége. Szemben a 14 ezer milliárd dolláros(ra sminkelt) éves GDP-jével, az Egyesült Államok teljes adósságállománya meghaladja az 50 ezer milliárdot, amely a kormánynak, a vállalkozásoknak és a háztartásoknak évi 4000 milliárdos kamatterhet jelent, és az olló folyamatosan és megállíthatatlanul tovább nyílik az adósság és a GDP között. Mára az USA technikailag csődbe jutott, és az amerikai kormány semmiképpen sem lesz képes teljesíteni társadalom- és egészségbiztosítási kötelezettségeit, ahogyan a külső adósságát sem garantálhatja a jelenlegi értéken. Már csak idő kérdése, és minden bizonnyal tanúi lehetünk annak, hogy a dolláradósság gigantikus buborékja kidurran. A világméretű „valutaháború” kezdete és az európai szuverén adósságválság csupán az igazi krízis, az amerikai szuverén adósságválság előjeleinek tekinthető. Rövidesen véget ér a dollár korszaka, a válság kirobbanása ugyanis legfeljebb a 2012-es amerikai választásokig odázható el. Legkevesebb, hogy az amerikai valuta el fogja veszíteni kivételezett státuszát, de az amerikai gazdaság nyilván nem ússza meg ennyivel.
Egyébként az amerikai hivatalos számok már most sem igazolják a legjobb osztályzatú (AAA) adósság-besorolást, különösen annak fényében, hogy a szakmai berkekben csaknem egyöntetűnek számító vélekedés szerint az amerikai statisztikák (GDP, infláció, munkanélküliségi ráta) eleve hamisak és manipuláltak. Így az amerikai bruttó hazai termék ténylegesen legalább 30 százalékkal marad el a nyilvánosságra hozott adattól, egyszerűen azért, mert 2007 és 2009 között az amerikai államadósság több mint 4000 milliárd dollárral nőtt, és ez az összeg lényegében a GDP-n tátongó lyuk „betömésére” szolgált. Ugyanakkor az infláció-számítás erősen alulértékeli a pénzromlást, ha tudjuk, hogy a számítási módszert 1980 után nagymértékben módosították, majd 1990 után ismét. Az 1980-as számítási módszer szerint az Egyesült Államok teljes inflációja 2010 végén 8,5 százalék volt, szemben a hivatalos 1,14 százalékkal. Jelentősen alábecsülik a munkanélküliségi szintjét is, amely tavaly decemberben valójában 22,4 százalék volt, alig maradva el a nagy gazdasági világválság időszakában mért 25%-os szinttől.
Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy az amerikai fizetőképesség fenntartása lényegében az euró diszkreditálásától függ, mert csak az európai közös valutába vetett bizalom megingatása tenné lehetővé az Egyesült Államok számára, hogy az utóbbi időszak tendenciájával szemben könnyebben találjon balekot, akarom mondani vevőt az eszeveszett költekezéseit (mindenekelőtt a „fenn az ernyő, nincsen kas” életvitelét és kolosszális méretű katonai kiadásait) fedező kincstárjegyeire. Ha ugyanis sok lelkes vásárlóra akad – nem úgy mint mostanában, amikor az USA jobbára a saját központi bankjával vásároltatja fel az új kibocsátású T-Bondjait -, akkor az adósság iránti megnövekedett kereset miatt alacsony lesz a kamatszintjük. Az európai adósság ellen 2009 végén indított spekulációs háború ezért teremtett nem remélt piacot az amerikai adósság számára. Így lett az euró válságának legfőbb haszonélvezője az USA, miután a fizetőképességét komoly veszély fenyegette 2008-ban, amikor az euró árfolyama elérte az 1,6 dolláros szintet.
2010 elején azután az euró közvetlen támadás céltáblájává vált, és a létezésének első napjától záporozó verbális támadásoktól eltérően ez alkalommal egy spekulatív támadásról volt szó. Az eurózóna egyes periférikus országainak a sérülékenysége ugyanis nem kerülte el az angolszász spekulációs befektetési alapok (hedge fund) figyelmét. Ezek egyes kulcsszereplői egy 2010. február 8-án New York-ban megrendezett banketten úgy döntöttek, hogy koncentrált módon az euró esésére és az európai adósság romlására fognak spekulálni. Arra alapozva, hogy a görög válság dominó-hatása komoly csapást fog mérni az euró pozíciójára, ennek érdekében 2010 februárja után óriási tőkekoncentrációt hoztak mozgásba, amely arra késztette az intézményi és magánbefektetőket, hogy ők is kövessék a trendet.
Márpedig a spekulatív támadások az önbeteljesítő jóslatok hatásával jártak. Azzal, hogy tömegesen árulták a görög adósságot, a hedge fundok kiprovokálták az Athén által fizetendő kamatszint megugrását és hitelminősítésének a leromlását, majd a befektetők masszív menekülését, ami a csőd szélére sodorta a dél-európai országot. Alig kapta meg azonban 2010 május első hétvégéjén a 110 milliárd eurós mentőcsomagot, a következő napoktól valóságos „spekulációs cunami” borította el az EU nyugati periférikus országait. Írország, Portugália és Spanyolország hetekig tartó spekulációs hangulatkeltés céltáblájává vált.
Ezek a stratégiák meghamisították a nemzetközi szuverén kötvények értékelését, így az európai krízis alaposan fellendítette a „menedékértéknek” tekintett amerikai kincstárjegyek keresletét. Az euróövezet országainak szuverén adóssága elleni spekulatív támadások tehát folytatódni, sőt fokozódni fognak a következő hónapokban, mert az amerikai gazdaság gyakorlatilag „bekómált”. Az igazi kérdés az, hogy vajon milyen formát fog magára ölteni a dollár háborúja az euró ellen, pontosabban szólva meddig képes elmenni az Egyesült Államok az Európai Unió elleni destabilizáló manővereiben.
Illúzióink azonban ne legyenek: a Gonosz új birodalma mindenre képes, hogy meghosszabbítsa az agóniáját. A történelem fintora vagy a sors tréfája, hogy elődjéhez hasonlóan, akit anyagilag és erkölcsileg végeredményben az afganisztáni katonai kaland tett taccsra, valószínűleg neki is ugyanebbe fog beletörni a foga. Ez esetben az afgánoké lesz az elévülhetetlen történelmi érdem, hogy néhány évtizeden belül, akarva-akaratlanul, két globális satrapától szabadították meg a világot. Insallah.