|
régiek ezek, most találtam meg őket, remélem nem gond :)
|
East: Szállj most fel
Ha lábad alatt a föld zihál Ha hazaérsz a semmi vár. Ha elfogy minden reményed S ha örvény húz, már nem féled. Szállj most fel Hisz oly magas az ég Elfelejted az árnyakat Ha elhiszed, hogy érinted a Holdat. Szállj most fel Hisz fentről minden kék S az égig érő fák fölött Meglátod a holnapot s a tengert. A városban az éj zabál A város felett lepke száll Az éj kitárja ablakát De nézd a hajnal harcban áll. Szállj most fel Hisz oly magas az ég És elfelejted az árnyakat Ha elhiszed, hogy érinted a Holdat. Szállj most fel Hisz fentről minden kék S az égig érő fák fölött Meglátod a holnapot s a tengert. |
Juhász Gyula - Trianon
Juhász Gyula: Trianon Nem kell beszélni róla sohasem, De mindig, mindig gondoljunk reá. Mert nem lehet feledni, nem, soha, Amíg magyar lesz és emlékezet, Jog és igazság, becsület, remény, Hogy volt nekünk egy országunk e földön, Melyet magyar erő szerzett vitézül, S magyar szív és ész tartott meg bizony. Egy ezer évnek vére, könnye és Verejtékes munkája adta meg Szent jussunkat e drága hagyatékhoz. És nem lehet feledni, nem, soha, Hogy a mienk volt a kedves Pozsony, Hol királyokat koronáztak egykor, S a legnagyobb magyar hirdette hévvel, Nem volt, de lesz még egyszer Magyarország! És nem lehet feledni, nem, soha, Hogy a mienk volt legszebb koszorúja Európának, a Kárpátok éke, És mienk volt a legszebb kék szalag, Az Adriának gyöngyös pártadísze! És nem lehet feledni, nem, soha, Hogy a mienk volt Nagybánya, ahol Ferenczy festett, mestereknek álma Napfényes műveken föltündökölt, S egész világra árasztott derűt. És nem lehet feledni, nem soha, Hogy Váradon egy Ady énekelt, És holnapot hirdettek magyarok. És nem lehet feledni, nem, soha A bölcsőket és sírokat nekünk, Magyar bölcsőket, magyar sírokat, Dicsőség és gyász örök fészkeit. Mert ki feledné, hogy Verecke útján Jött e hazába a honfoglaló nép, És ki feledné, hogy erdélyi síkon Tűnt a dicsőség nem múló egébe Az ifjú és szabad Petőfi Sándor! Ő egymaga a diadalmas élet, Út és igazság csillaga nekünk, Ha őt fogod követni gyászban, árnyban, Balsorsban és kétségben, ó, magyar, A pokol kapuin is győzni fogsz, S a földön föltalálod már a mennyet! S tudnád feledni a szelíd Szalontát, hol Arany Jánost ringatá a dajka Mernéd feledni a kincses Kolozsvárt, Hol Corvin Mátyást ringatá a bölcső, Bírnád feledni Kassa szent halottját S lehet feledni az aradi őskert Tizenhárom magasztos álmodóját, Kik mind, mind várnak egy föltámadásra Trianon gyászos napján, magyarok, Testvéreim, ti szerencsétlen, átkos, Rossz csillagok alatt virrasztva járók, Ó, nézzetek egymás szemébe nyíltan S őszintén, s a nagy, nagy sír fölött Ma fogjatok kezet, s esküdjetek Némán, csupán a szív veréseivel S a jövendő hitével egy nagy esküt, Mely az örök életre kötelez, A munkát és a küzdést hirdeti, És elvisz a boldog föltámadásra. Nem kell beszélni róla sohasem De mindig, mindig gondoljunk reá! |
Szentmihályi Szabó Péter:Adósunk Európa
Volt egyszer egy ország, ahol élt a magyar, A Kárpátok védték, ha jött a zivatar. Az idők folyamán ráéheztek mások, Széjjeldarabolták Nagy-Magyarországot. Ki akarta? Ma élők, tehetünk mi róla? Felelős mindezért a vén Európa! Széttépték országunk, és sok millió szívet, Kisebbség nemzetünk öt országban így lett. Ki kérdez meg minket, jó nektek így élni? Kinek van jogában szíveinket tépni? Trianont sínyli hat ország magyarja, Köztük sem sok akad, aki így akarja. Fel is sorolhatom: a szép Kárpátalja Lakossága magát ősmagyarnak vallja. Ott nyílt meg számunkra a Kárpát-medence, Ontotta a magyart az áldott Verecke. Ezeréves múltat biztosított nekünk, S mi erre a múltra mindég büszkék leszünk! De megjelent Trianon és sorsokkal játszva, Csodás országunk darabokra vágta! Ekkor szlovák, végül orosz lett Verecke, Ez a magyarságnak mindenkorra lecke! De mindegy ki hogy számol, összead vagy szoroz, Ha magyar a magyar, nem lesz abból orosz! És így van ma Bánát, Baranya és Bácska Hetven év óta lenn Jugoszláviában. Ezért román Erdély, szlovák a Felvidék. Nagy-Magyarországot eképpen vágták szét. És Szlovákiában még elvárnák e néptől: Váljon meg örökre a múlt emlékétől. A szlovák a magyartól - fájdalom - irígyli, Ha Felvidéket mond, őt még az is sérti. Az erdélyieknek sem fényesebb a sorsa Értük is felelős marad Európa! ők azok, kiket a sors kevésbé kényeztet, De annál gazdagabbak: szeretnek, éreznek. Ott vasvillával, bottal erőltetnék rájuk, Hogy a magyarokból legyenek románok! Ebből kifolyólag békétlenség zajlik, De az igaz magyar, nincs amiért hajlik! Így nem csak minket súlyt a Trianoni átok, Kik bennünket tipornak, azokra is szállott. Számukra sem hozhat eszményi boldogságot Míg más üldözöttként éli a világot. Ausztriában sem mindenkinek mindegy Ha jól is megy sora, mégsem cserél szívet. Van ki nem feledi, honnan jön, hová tart, Nem hagyja kiölni magából a magyart! Nézem így sorjában, mi maradt még hátra, Sok-sok széjjelőzött magyar a világba. Fontosnak tartom, hogy még Bácskáról meséljek Mert születésemtől e vidéken élek. Ennek a porában játszottam, mint gyerek, Ez oltotta belém, hogy mindig magyar legyek! Ez tanított arra, hogy ami nekünk sóhaj, Más nemzeteknek az ne legyen óhaj! Erről a síkságról látni a végtelent, Ez tár fel számunkra múltat, jövőt, jelent. A magyar nem kér mást, nem a régi földet, Egy, amit nem ad fel, hogy értsék végre őket! Lássa be a világ a békétlenség okát: E nép azért harcol, ne vegyék el jogát! Ne legyen a magyar mások keze-lába, Ne, ne alattvaló saját hazájában! Beszélhesse nyelvét, úgy, ahogy tanulta, Hisz ő tekinthet vissza a leggazdagabb múltra. Soknak nem tetszik, ha mi ezt kimondjuk, De ÉL AZ IGAZSÁG, akárhogy titkoljuk! Együvé tartoznak, de büntetnek azóta, E hét évtizedért, a vádlott Európa! |
Néhány tollvonás és pecsét,
Bár milliók mondták ellene: Elég! Megszületett egy szerződés, Ami utána jött csak vergődés. Az országot darabokra szaggatták, Idegenek akik jól tudták, Hogy nyomort szül ez a szerződés Szóljon a requiem egy országért! Egy rohadt kastély versailles-ban TRIANON! Egy Nemzet kifosztása TRIANON! Egy ország sárba tiprása TRIANON! Vissza mindent mint régen volt AKAROM! Kissebbség lett a többségből, Csonka ország egy egészből. Ilyet soha senkivel sem tettek még, Haragszik a föld és az ég. Egy rohadt kastély versailles-ban TRIANON! Egy Nemzet kifosztása TRIANON! Egy ország sárba tiprása TRIANON! Vissza mindent mint régen volt AKAROM! |
Óda a Dávidhoz, avagy kalandozások a 3/G-ben...
Dávidka, Dávidka, hol vagy már, a szövi már 500 kör óta csak Terád vár! Fentről 10-12 körről ártózva, azt hiszed, Te vagy a Jani, de amikor a szövetség 2 körös, egyből benyomódik a szabi? Csak anarch csoportban, s fórumon megy az aktívkodás, Ó, de kár, vagy csak G-ben a nagy melegben elaludt a seregedben a Betyár? Gyere vissza, várunk már, egész szövi erre vár, s én is csak ezért lobbizok Probléma nem lenne ezzel, ha egyik zölded nem ezzel zártad volna: gyertek csak, én úgysem szabizok... Ezzel fenyegetőzésed hiteltelenné vált, szabira menekült, ki zöldben oly bőszen ágált... Hangos szavad, már csak mint fogatlan kutyának ugatása, elhalkul, s meg sem hallatszik többet, Bújj csak el, s védekezz bátran (mint sir Robin) a jótékony sárga [SZ] betűs ködben.... 600 kör után visszajöttél hát, s bátran elfedeztél, de miután a távolban sereget láttál, hát pofára estél. Még csak 1 körös volt a sereg, de már szabin csücsülsz, meg sem vártad mire megyünk, máris fejvesztve menekülsz. Otthagytál csapot-papot, szövit, s társakat, megint könnyű megoldásnak tűnt a szabi, Na innentől látszik, hogy amit írsz, és mondasz, űbergagyi! Egy nagyszájú szabizógép vagy, ki rögtön elszalad, ha sereget lát, ha a távolba tekinget, a szabi nyomkodása helyett én azt ajánlom, szerezz egy kis gerincet... Ezt a verset en irtam, ha barki magara ismer, az csak a veletlen muve lehet... :) |
Quote:
nem rossz vers :) de amit láttam a csopiba az még jobb :D |
Akkor kezdődött hajdanán,
azon a bolondos éjszakán, amikor meglátta arcomat, s először hallhatta hangomat. Azonnal tudtam, hogy büszke rám, ahogyan azt mondta: kisbabám, és mikor gyengéden felkapott, két karja békét és hont adott. Úgy tűnt, hogy burokban növök fel, azt, hogy ő szóval vagy ököllel hányszor is védett a gonosztól, nem veti papírra golyóstoll. Nem írja azt sem, hogy felnevelt, megadva mindent, mi tőle telt, gondosan vigyázta lépteim utamnak síkjain, bércein. Bánom, hogy mindezért, jó Apám, köszönet tán el sem hagyta szám, nem tettem semmit, hogy többre vidd, s én sosem óvtam még lépteid. Egyszer majd én adom meg Neked, amit egy ember csak megtehet, s Téged fog védeni két karom, miközben hangodat hallgatom. És akkor rádöbbensz majd talán, hogy ez pont olyan mint hajdanán, s lehet még büszkébben mondja szád, én vagyok egykori kisbabád. Iwiwen olvastam, mint szülinapi köszöntő, nekem nagyon megtetszett :) |
Talán eltűnök hirtelen,
akár az erdőben a vadnyom. Elpazaroltam mindenem, amiről számot kéne adnom. Már bimbós gyermek-testemet szem-maró füstön száritottam. Bánat szedi szét eszemet, ha megtudom, mire jutottam. Korán vájta belém fogát a vágy, mely idegenbe tévedt. Most rezge megbánás fog át: várhattam volna még tiz évet. Dacból se fogtam föl soha értelmét az anyai szónak. Majd árva lettem, mostoha s kiröhögtem az oktatómat. Ifjúságom, e zöld vadont szabadnak hittem és öröknek és most könnyezve hallgatom, a száraz ágak hogy zörögnek. |
Roskad a kásás hó, cseperészget a bádogeresz már,
elfeketült kupacokban a jég elalél, tovatűnik, buggyan a lé, a csatorna felé fodorul, csereg, árad. Illan a könnyü derű, belereszket az égi magasság s boldog vágy veti ingét pírral a reggeli tájra. Látod, mennyire, félve-ocsúdva szeretlek, Flóra! E csevegő szép olvadozásban a gyászt a szivemről, mint sebről a kötést, te leoldtad - ujra bizsergek. Szól örökös neved árja, törékeny báju verőfény, és beleborzongok, látván, hogy nélküled éltem. |
De szeretnék gazdag lenni,
Egyszer libasültet enni, Jó ruhába járni kelni, S öt forintér kuglert venni. Mig a cukrot szopogatnám, Uj ruhámat mutogatnám, Dicsekednék fűnek fának, Mi jó dolga van Attilának. |
A tengerbe most hanyatlik a Nap,
Most fut leggyorsabban a vonatunk, Most jön a legtöbb, nagy emlékezés: Megáldalak. „Áldjon meg az Isten Minden jóságodért, Sok hallgatásodért És gonoszságodért. Sok rossz, bántó szódért Áldassál melegen, Sok hidegségedért Hevülj a szivemen, Úgy is vége most már, Úgy is ezer bajom, Oktalanság árán Kész a ravatalom. Hát én megáldalak, De amíg áldalak, Csókolj, de ne nagyon. Áldva, csöndben, békén, Emlékkel és csókkal Akarlak elhagyni, Meleg után fagyni, Egyedül maradni, Egyedül érezni, Egyedül meghalni, Áldjon meg az Isten.” A tengerbe most hanyatlik a Nap, Most fut leggyorsabban a vonatunk, Most jön a legtöbb, nagy emlékezés: Megáldalak. |
FARKAS ÁRPÁD: Dúdoló
Havazás lennék, lengőn áldó, gyűrött arcokra, földre szálló, vigasztaló-nagy csöndes ének, lélegzete a mindenségnek. Havazás lennék, mintha volna kedvem és pénzem annyi hóra, mellyel ember ily hitvány bőrben havazhat egész esztendőben. Lassún, mint akit nem is kérnek, lennék Föld felett lengő ének, egy szál ingben is elringatnám, elmúlásommal sem ríkatnám. Lennék mindenség ingecskéje, öltözködnék a szegénységre, ne üssön át az éjszakákon vacogó lélek, fázó álom. Havazás lennék, lengőn áldó, gyűrött arcokra, földre szálló, csitítgató is ott, hol láz van. Méltóságos a pusztulásban. |
Ágnes presszó II. "Hol vagy? Hiányzol." Hihetetlen, udvarol az istenbarma! "Hé csaposjány, mit mormol?" Hogy gyengévé tett a remény hatalma, naív vagy a legjobbikból. Ha nem érted a szavam, azért még ne aggódj, hirtelen roham, mi rád jött, ahogy poharadért nyúltam. "De még ne vedd el!" Nem kell félned, csak töltök még egy decivel. Mi okozza a keserved, m'ért nem meséled el? "Nos gondom az élet formálta, Talán sejted, mifélét, A sorsom pedig hű behajtója." Beszélj tisztán, vagy menj innét! Nincs időm lovagdumára. "Szóval az van, hogy hiányzol." Mi meg nem pördül az agyadban?! "Komolyan mondom, nem kamuból, mert éltemben leszek holt, ha utad tőlem elrabol." Zombi sztájl? Jól hangzik. Segítek is, hát jól figyelj: Italod nem véletlen habzik, csak egy kis méreg és némi tej. Gondod percek alatt elmúlik. Remélem, így már jobb lesz. És csak hogy tudd, kevés vagy, nekem te nem kellesz. De azért remélem nincs harag, Legyünk jóban, ha így is kedvelsz. "Ehh, hát mindent köszönök. Veszem a kalapom, búcsút mondok. A számlámon gyűljenek a körök, majd fizetek, hogyha tudok. De tudd, hiányzol... és ez örök." |
Wass Albert: Igazgyöngyök
Egyszer régen, mikor még nem volt bánat, S a kék vizekben tündökölt a hold, Tündér leány állott a tenger partján, S a hab lágyan, szerelmesen dalolt... De egy este... messze észak felől Orkán hadával érkezett a tél, A tündér sírt és fényes könnyeit Zúgó tengerbe hullatta a szél... Aztán elment... a tenger várta, várta, És fodros habja többé nem dalolt. Ködös, borongós, néma éjszakákon Sötét vizén nem tündökölt a hold... S a mélybe hallott tündér könnyekből Lettek a fényes igazgyöngy szemek... A gyöngyhalász néha megtalálja A mélybe rejtett tündér-könnyeket... Én is ilyen gyöngyhalász vagyok, És verseim az igazgyöngyszemek… Egyszer lelkembe zokogott egy tündér S azóta néha gyöngyszemet lelek... |
Tóth Árpád: Meddő órán
Magam vagyok. Nagyon. Kicsordul a könnyem. Hagyom. Viaszos vászon az asztalomon, Faricskálok lomhán egy dalon, Vézna, szánalmas figura, én. Én, én. S magam vagyok a föld kerekén. |
Balla József - Árpád-sávos zászlók.
Száll, verdes egy zászló,
ugrik rá hat ávós, hullik véres porba..., rúgják szájba-orrba - tombol fasiszta horda…- karját csavarja három, kettő táncol a háton, hatodik tesz rá bilincset: „tanuljon a köcsög rendet!” „Lázad, himnuszol a magyar? Majd adunk neki kardlappal...!” Vágtat pribék a tömegbe, taposna nőre, papra, gyerekre karddal üti konok fejekbe: mire emlékezzen októberbe’! Új-ávós röffen, moszados böffen: „adj neki tonfát, lőj rája könnygázt”, kapja kedvenc fegyverét, süvít gumilövedék, oltja ki tüntető szemét... „Oszlik, fut a csürhe, lám fél..!” - vihog a gyurcsánysöpredék… De hőköl a gyilkos horda, réved egy újabb zászlóra… Táncol és susog a szélben, piros és fehér a kék égen, elhal jaj és ocsmány lárma, vicsorit sok ávós, halálra válva: susognak, csattognak az égen, Árpád-sávos zászlók a téren...! Nyüszít a maszkos horda, iszkolna, ha volna hova, de szorul zsíros nyakán a hurok: Árpád-sávos zászló minden ablakon! |
„Nem mondtam ki azt a szót soha. És most már nem is tudom kimondani, csak ennyit: valami fáj, ami nincs. Valamikor hallani fogsz az életnek egy fájdalmas csodájáról - arról, hogy akinek levágták a kezét és a lábát, sokáig érzi sajogni az ujjakat, amik nincsenek. Ha ezt hallod majd: Kolozsvár, és ezt: Erdély, és ezt: Kárpátok - meg fogod tudni, mire gondoltam."
Karinthy Frigyes |
A rádiót figyelve lestük
Puskást, ahogy lefut cselezve, Bead, s aztán... haj, balszerencse! Kocsis fejese kapufára Csattan... de jő Bozsik, s bevágja! S Hidegkúti talál megint utat A kapu előtt, s benn a féltucat! |
Reményik Sándor:
Kegyelem Először sírsz. Azután átkozódsz. Aztán imádkozol. Aztán megfeszíted Körömszakadtig maradék-erőd. Akarsz, egetostromló akarattal – S a lehetetlenség konok falán Zúzod véresre koponyád. Azután elalélsz. S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz. Utoljára is tompa kábulattal, Szótalanul, gondolattalanul Mondod magadnak: mindegy, mindhiába: A bűn, a betegség, a nyomorúság, A mindennapi szörnyű szürkeség Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés! S akkor – magától – megnyílik az ég, Mely nem tárult ki átokra, imára, Erő, akarat, kétségbeesés, Bűnbánat – hasztalanul ostromolták. Akkor megnyílik magától az ég, S egy pici csillag sétál szembe véled, S olyan közel jön, szépen mosolyogva, Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull. Akkor – magától – szűnik a vihar, Akkor – magától – minden elcsitul, Akkor – magától – éled a remény. Álomfáidnak minden aranyágán Csak úgy magától – friss gyümölcs terem. Ez a magától: ez a Kegyelem. |
Téli álom...
Húr nélküli lantot penget a képzelet: a Tél-tündér váratlan érkezett, halvány kezével végigsimít a tájon - zúzmara- álom - apró, didergő jégcsapok csengetnek kristály-dallamot, és egyre halkuló dalát dúdolja jég-virág: tavaszról mesél, mielőtt aludni tér... a víz színét szivárványszínű jég borítja már, dermedt a csend - csodára vár - egy hópehely puhán arcomra hull, azután még egy, s hangtalanul, lábujjhegyen közelít, oson a Tél: a tájra köd borul, s egymásba olvadó színek helyén most minden szikrázó fehér... |
Adventi hajnal
Zihál a szél s megfagy a sóhaj,
a felhõ fenn hajó raj. Könyörtelen, vad téli éjjel, az út a messzeségbe vész el. De lángruhában száll az angyal s lila sugárral gyúl a hajnal. Adventi hajnal, zeng és árad a lélekbõl a tiszta bánat. S a vágy zokog és zsolozsmázik s harsog az Isten trónusáig. Sikolt a könnyes antifóna, hogy jöjjön a szépséges óra, harmatozza az Úr, az áldott, a békét és az igazságot. Táruljon ki a Menny, a fénydús s szülessék meg a drága Jézus. |
Az anya, meg a szülő
Ez a két fogalom alapjában véve ugyanazt jelenti. De azért, valahogy mégsem ugyanaz. Olyan különbség van köztük, mint-hogy is magyarázzam csak ezt-, mint amikor az ember azt mondja állam, meg azt mondja: haza. A hazáért élek és halok az államnak adót, fizetek. És annak ellenére, hogy adót fizetni lényegesen könnyebb, mint meghalni, csodálatosképpen rengeteg emberről hallottam, aki lelkes örömmel halt volna meg a hazáért, de soha, senkiről nem hallottam, hogy lelkes örömmel fizetett volna adót. Hát így vagyunk valahogy az anyával meg a szülővel is. A szülő hivatalos kifejezés, -az anya magánjellegű. A szülő minden, ami értelmet jelent, erőt és kötelességet-az anya pedig minden, ami érzelem, áldozat és a leggyönyörűbb gyengeség a világon. Az anya meg a szülő egy ember. De ennek az egy embernek egész más tulajdonságai nyilvánulnak meg a szülőben, mint az anyában. Aki harmadik szobából, csukott ajtókon át is meghallja, hogy a hathetes kislánya sír, az az anya. Aki szeretne azonnal berohanni hozzá, és egy kis jó langyos tejecskével elcsitítani azt a kis ártatlankámat –az is az anya. Aki be is rohan hozzá, kibontja, megnézi, vízteleníti, de soron kívül egyetlen korty anyanektárt sem juttat neki, hanem szigorúan alkalmazkodik az orvosilag előírt étrendhez -az már a szülő. Akinek majd a szíve szakad ki, mikor a gyereknek fogzási fájdalmai vannak -az az anya. De aki csukamájolajat ad neki, hogy mennél hamarabb jöjjön ki mennél több foga – az már a szülő. Általában aki képes arra, hogy a saját önszülött gyermekének beadja a csukamájolajat, azt a szörnyű, dohosan csúszós, ízetlen és mégis kibírhatatlan ízű kotyvalékot –az nem is lehet anya. Az csak szülő lehet. Aki azonban ugyanekkor képes arra, hogy azt mondja: nyönyönyö, jaj de jó, jaj de finom, és hősies elszánással a szívében, de háborgó indulatokkal a gyomrában maga is megkóstolja azt a megveszekedett csukamájolajat –az nem a szülő kérem. Az már megint az anya. Aki büszke arra, hogy az ő gyermeke olyan nagy kisfiú, hogy az idén már az első osztályba iratkozik –az a szülő. De aki az iskola megnyitásának napján sírva kíséri el a gyereket abba a tiszteletre méltó épületbe, és amikor először engedi be a többi gyerek közé, akkor úgy érzi, mintha a fia Dániel lenne, aki most lép be az oroszlánbarlangba –az már megint az anya. Aki nappal megbünteti a gyereket, mert elszaggatta a nadrágját –az a szülő. De aki azt a kis nadrágot éjjel könnyes mosollyal foltozza meg –az az anya. Aki azt mondja: haszontalan kölyök, már megint nem tanulsz? –az a szülő. De aki fűnek fának keservesen panaszkodik, hogy annak a szegény gyereknek mennyi rengeteget kell tanulni –az már megint az anya. Aki a kamasz fiát tánciskolába viszi –az a szülő. Aki büszkén figyeli, hogy az a haszontalan kölyök milyen ügyesen teszi már a szépet ennek vagy amannak a kislánynak –az még mindig a szülő. De aki ugyanekkor nagyokat nyel, mert úgy érzi, most kezdik elszakítani lelkétől lelkedzett magzatát, és tulajdonképpen legjobban szeretné a fia táncpartnerét azt a kacér, kis szőke démonnövendéket megpofozni –az már megint az anya. És mégis: az anyából lesz a jó anyós a szülőből a rossz. Amely anyósi állapotot tart mindaddig, amíg meg nem születik az első unoka. És akkor valami egészen váratlan és meglepő dolog történik. Eltűnik a szülő és eltűnik az anya. Vagy mondjuk inkább a kettő összeolvad és nagymama lesz belőle. De ez a nagymama se az anyára nem hasonlít, se a szülőre. Annyira nem, hogy állandóan hadilábon áll mind a kettővel. A szülőt ridegnek tartja, az anyát túlzottnak, és csak egyvalakivel azonosítja magát teljesen és százszázalékosan: a gyerekkel. Mintha soha nem lett volna szülő és soha nem lett volna anya. Mintha így született volna ötvenegynéhány esztendős korában, egyenesen nagymamának. |
József Attila: Óda
(Mellékdal) (Visz a vonat, megyek utánad, talán ma még meg is talállak, talán kihűl e lángoló arc, talán csendesen meg is szólalsz: Csobog a langyos víz, fürödj meg! Ime a kendő, törülközz meg! Sül a hús, enyhítse étvágyad! Ahol én fekszem, az az ágyad.) |
Reményik Sándor - Csendes csodák
Ne várd, hogy a föld meghasadjon És tűz nyelje el Sodomát. A mindennap kicsiny csodái Nagyobb és titkosabb csodák. Tedd a kezedet a szívedre Hallgasd, figyeld, hogy mit dobog, Ez a finom kis kalapálás Nem a legcsodásabb dolog? Nézz a sötétkék végtelenbe, Nézd a kis ezüstpontokat: Nem csoda-e, hogy árva lelked Feléjük szárnyat bontogat? Nézd, árnyékod hogy fut előled, Hogy nő, hogy törpül el veled. Nem csoda ez? - s hogy tükröződni Látod a vízben az eget? Ne várj nagy dolgot életedbe, Kis hópelyhek az örömök, Szitáló, halk szirom-csodák. Rajtuk át Isten szól: jövök. |
TÉL
József Attila Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni, Hogy melegednének az emberek. Ráhányni mindent, ami antik, ócska, Csorbát, töröttet s ami új, meg ép, Gyermekjátékot, - ó, boldog fogócska! - S rászórni szórva mindent, ami szép. Dalolna forró láng az égig róla S kezén fogná mindenki földiét. Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni, Hisz zúzmarás a város, a berek... Fagyos kamrák kilincsét fölszaggatni És rakni, adjon sok-sok meleget. Azt a tüzet, ó jaj, meg kéne rakni, Hogy fölengednének az emberek! |
Téli reggel
Csodás idő: fagy - napsütésben, s te szenderegsz még, drága szépem? Kelj fel, elmúlt az éjszaka. Még álom rezg szemed tavában, ébredj észak szép hajnalában, s kelj föl, mint Észak csillaga. Az este még, tudod, vihar dúlt, a szél felhőt kergetve zajdult... A hold, a sápadt és sovány, sárgán bujkált felhők nyomában... Te búsan ültél kis szobádban, de mindez elmúlt mára, lám. Ma kéklőn domborul a mennybolt, a hó leplén nincs csöppnyi szennyfolt, szűzen fehérlik rajt a fény; csak távol erdők barna fátyla, sötétlik a zöld fenyők sudárja, s a nap sétál a tó jegén. Borostyánszínű fényben fürdő szobánkban izzik már a kürtő, a kályhatűz vígan recseg, be jó is itt a langymelegben! De még jobb lesz a friss hidegben szánkázni, kedvesem, veled. Tüzes csikó röpíti szánunk, hajrá, vidáman messze szállunk, a tarlót is bejárjuk ott, hol nyáron zöldelt, és az erdőt, a nemrég lombosan merengőt, s minden szívünkhöz nőtt zugot. |
Egy idő után megtanulod a finom különbségtételt
a kézfogás és az önfeladás között. És megtanulod, hogy a vonzalom nem azonos a szerelemmel és a társaság a biztonsággal. És kezded megérteni, hogy a csók nem pecsét és a bók nem esküszó. És hozzászoksz, hogy emelt fővel és nyitott szemmel fogadd a vereséget, a felnőtt méltóságával, nem pedig a gyermek kétségbeesésével. És belejössz, hogy minden tervedet a mára alapozd, mert a holnap talaja túl ingatag ehhez. Egy idő után kitapasztalod, hogy még a napsugár is éget, ha túl sokáig ér. Műveld hát saját kertecskédet, magad ékesítsd fel a lelked, ne mástól várd, hogy virágot hozzon neked. És tanuld meg, hogy valóban nagyon sokat kibírsz. Hogy valóban erős vagy. És valóban értékes. /Veronica A.Schoffstall/ |
Mikulás jötte
Itt van, megjött mihozzánk is, messzi földről érkezett. Zsákját töltötte meg ajándék, és megannyi szeretet. gyermek s felnőtt mind-mind várta hiszen oly jó adni Szívet, mosolyt, ajándékot, szeretettel kapni. Hó hullt mindenütt, merre járt, s csillagok ragyogtak, Szarvasainak patái tejúton dobogtak. Titokban jött, meg ne lássuk, mert ez oly édes titok. Kéményben csúszott le, vagy tán ablakot nyitott, ez a kérdés örök rejtély, szobámba vajon hogy jutott? Itt is csomag, ott is csomag, ...de jó mit is rejteget? Hogyha itt az ajándékom, megkapta levelemet. Gyermek szeme fénylőn ragyog, szebben mint a csillagok, Mikuláska hozta nekem, mert én jó gyerek vagyok! Kedves ünnep, sok szeretet kérünk szépen maradj itt, nyisd meg az emberek régen bezárt szíveit. Szórj rájuk meleg kezeddel, sok-sok fénylő csillagot, mosolygunk, mert boldogság az mit a szánod itt hagyott. |
A PUSZTA TÉLEN
Petőfi Sándor Hej, mostan puszta ám igazán a puszta! Mert az az ősz olyan gondtalan rossz gazda: Amit a kikelet És a nyár gyűjtöget, Ez nagy könnyelműen mind elfecsérli, A sok kincsnek a tél csak hült helyét leli. Nincs ott kinn a juhnyáj méla kolompjával, Sem a pásztorlegény kesergő sípjával, S a dalos madarak Mind elnémúltanak, Nem szól a harsogó haris a fű közül, Még csak egy kicsiny kis prücsök sem hegedül. Mint befagyott tenger, olyan a sík határ, Alant röpül a nap, mint a fáradt madár, Vagy hogy rövidlátó Már öregkorától, S le kell hajolnia, hogy valamit lásson... Így sem igen sokat lát a pusztaságon. Üres most a halászkunyhó és a csőszház: Csendesek a tanyák, a jószág benn szénáz: Mikor vályú elé Hajtják estefelé, Egy-egy bozontos bús tinó el-elbődül, Jobb szeretne inni kinn a tó vízébül. Leveles dohányát a béres leveszi A gerendáról, és a küszöbre teszi, Megvágja nagyjábul: S a csizmaszárábul Pipát húz ki, rátölt, és lomhán szipákol, S oda-odanéz: nem üres-e a jászol? De még a csárdák is ugyancsak hallgatnak, Csaplár és csaplárné nagyokat alhatnak, Mert a pince kulcsát Akár elhajítsák, Senki sm fordítja feléjök a rudat, Hóval söpörték be a szelek az utat. Most uralkodnak szelek, a viharok, Egyik fönn a légben, magasan kavarog, Másik alant nyargal Szikrázó haraggal, Szikrázik alatta a hó, mint a tűzkő, A harmadik velök bírkozni szemközt jő. Alkonyat felé, ha fáradtan elülnek, A rónára halvány ködök települnek, S csak félig mutatják A betyár alakját, Kit éji szállásra prüsszögve visz a ló... Háta mögött farkas, feje fölött holló. Mint kiüzött király országa széliről, Visszapillant a nap a föld pereméről, Visszanéz mégegyszer Mérges tekintettel, S mire elér szeme a túlsó határra, Leesik fejéről véres koronája. |
MOTTÓ:
„...ne szóval szeressünk, se nyelvvel; hanem cselekedettel és valósággal.” (Biblia – János 1. levele) |
EGY MEGHALLGATOTT IMÁDSÁG
Erőt kértem az Úrtól, s Ő nehézségeket adott, melyeken megedződtem. Bölcsességért imádkoztam, és problémákat adott, melyeket megtanultam megoldani. Előmenetelt óhajtottam, gondolkodó agyat adott, és testi erőt kaptam, hogy dolgozzam. Kértem bátorságot, és Isten veszélyeket adott, melyeket legyőztem. Áhítottam, hogy szeretni tudjak, és kaptam az Úrtól bajbajutott embereket, akiken segítsek. Kegyes jóindulata helyett alkalmat kaptam a jóra. Semmit sem kaptam, amit kértem - és mindent megkaptam, amire szükségem volt! |
Wass Albert
LÁTHATÓ AZ ISTEN Fûben, virágban, dalban, fában, születésben és elmúlásban, mosolyban, könnyben, porban, kincsben, ahol sötét van, ahol fény ég, nincs oly magasság, nincs oly mélység, amiben Õ benne nincsen. Arasznyi életünk alatt nincs egy csalóka pillanat, mikor ne lenne látható az Isten. De jaj annak, ki meglátásra vak, s szeme elé a fény korlátja nõtt. Az csak olyankor látja õt, mikor leszállni fél az álom: Ítéletes, Zivataros, villám-világos éjszakákon. |
Minden igazi ölelés mögött a halál van, árnyaival, melyek nem kevésbé teljesek, mint az öröm fénycsóváinak villanása. Minden igazi csók mögött a megsemmisülés titkos vágya van, az a végső boldogságérzet, amely már nem alkuszik, amely tudja, hogy boldognak lenni mindig annyi is, mint teljesen megszűnni és átadni magad egy érzésnek. És ez az érzés céltalan...
Szeretni annyi, mint egészen megismerni az örömet, s aztán elpusztulni. Márai Sándor |
Szerelem: meghódítani, bírni és megtartani egy lelket, amely annyira erős, hogy fölemel bennünket, s annyira gyönge, hogy éppoly szüksége van ránk, mint nekünk őreá.
Paul Geraldy |
Tóth Árpád
Esti sugárkoszorú Előttünk már hamvassá vált az út És árnyak teste zuhant át a parkon, De még finom, halk sugárkoszorút Font hajad sötét lombjába az alkony: Halvány, szelíd és komoly ragyogást, Mely már alig volt fények földi mása, S félig illattá s csenddé szűrte át A dolgok esti lélekvándorlása. Illattá s csenddé. Titkok illata Fénylett hajadban s béke égi csendje, És jó volt élni, mint ahogy soha, S a fényt szemem beitta a szívembe: Nem tudtam többé, hogy te vagy-e te, Vagy áldott csipkebokor drága tested, Melyben egy isten szállt a földre le S lombjából felém az ő lelke reszket? Igézve álltam, soká, csöndesen, És percek mentek, ezredévek jöttek, - Egyszerre csak megfogtad a kezem, S alélt pilláim lassan felvetődtek, És éreztem: szívembe visszatér, És zuhogó, mély zenével ered meg, Mint zsibbadt erek útjain a vér, A földi érzés: mennyire szeretlek! |
Quote:
Párom egyik kedvenc verse...:) |
Mindenik embernek a lelkében dal van
és a saját lelkét hallja minden dalban. És akinek szép a lelkében az ének, az hallja a mások énekét is szépnek. Babits Mihály Örülök, ha néha sikerül olyan verset találnom, ami Nektek is tetszik!:) |
Sajó Sándor:
Magyarnak lenni Magyarnak lenni, tudod mit jelent, Magasba vágyva tengni egyre lent, Mosolyogva, mint a méla őszi táj, Nem panaszolni senkinek, mi fáj. Borongni mindig, mint a nagy hegyek, Mert egyre gyászlik bennünk valami Sok százados bú, amelyet nem lehet Sem eltitkolni, sem bevallani. Magányban élni, ahol kusza árnyak Bús tündérekként föl-föl sírdogálnak. S szálaiból a fájó képzeletnek Feketefény? fátylat szövögetnek... És bút és gyászt és sejtést egybeszőve Ráterítik a titkos jövendõre... Rabmódra húzni idegen igát, Álmodozva róla: büszke messzi cél, S meg-megpihenve a múlt emlékinél, Kergetni téged: csalfa délibáb!.. Csalódni mindig, soha célt nem érve. S ha szívünkben már apadoz a hit: Rátakargatni sorsunk száz sebére Önámításunk koldusrongyait.... - Én népem! múltba vagy jövőbe nézz: Magyarnak lenni oly bús, oly nehéz!... Magyarnak lenni: tudod mit jelent? Küzdelmet, fájót, végesvégtelent. Születni nagynak, bajban büszke hősnek. De dönt? harcra nem elég erősnek: Úgy teremtõdni erre a világra, Hogy mindig vessünk, de mindig hiába, Hogy amikor már érik a vetés, Akkor zúgjon rá irtó jégverés... Fölajzott vággyal, szomjan keseregve A szabadító Mózest várni egyre: Hogy porrá zúzza azt a színfalat, Mely végzetünknek kövült átkául Ránk néz merően, irgalmatlanul, S utunkat állja zordan, hallgatag... Bágyadtan tûrni furcsa végzetünk, Mely sírni késztõ tréfát űz velünk, S mert sok bajunkat nincs kin megtorolni: Egymást vádolni, egymást marcangolni! -Majd, fojtott kedvünk hogyha megdagad, Szilajnak lenni, mint a bércpatak, Vagy bánatunknak hangos lagziján Nagyot rikoltni: hajrá! húzd cigány! - Háborgó vérrel kesergõn vigadni, Hogy minekünk hajh! nem tud megvirradni, Hogy annyi szent hév, annyi őserő, Megsebzett sasként sírva nyögdelő, Miért nem repülhet fönn a tiszta légben, Munkásszabadság édes gyönyörében.- Hogy miért teremtett bennünket a végzet Bús csonkaságnak, fájó töredéknek!.... Tombolva inni hegyeink borát, Keserveinknek izzó mámorát, S míg szívünkben a tettvágy tüze nyargal, Fölbúgni tompa, lázadó haraggal, - S amikor már szívünk majdnem megszakad: Nagy keservünkben, Bús szégyenünkben Falhoz vágni az üres poharat... -Én népem! múltba vagy jövõbe nézz: Magyarnak lenni oly bús, oly nehéz!... De túl minden bún, minden szenvedésen Önérzetünket nem feledve mégsem. Nagyszívvel, melyben nem apad a hűség, Magyarnak lenni: büszke gyönyörűség! Magyarnak lenni nagy szent akarat, Mely itt reszket a Kárpátok alatt: Ha küszködõn, ha szenvedőn, ha sírva: Viselni sorsunk, ahogy meg van írva: Lelkünkbe szíva magyar földünk lelkét, Vérünkbe oltva örök honszerelmét, Féltőn borulni minden magyar rögre, S hozzátapadni örökkön - örökre!... |
Karácsony felé
Fehér porcukorral hinti a tél most a szemhatárt, jégcsappal cifrázott tetőn tánclépésben lép a szél, a völgyekben köd zenél. Álomport szór hunyt szememre majd kacsintva tovafut, a karácsony siklik erre, nyugalmat hoz nyűtt szívekre, messze űz minden borút. Havas Éva |
| All times are GMT +1. The time now is 06:06. |
Powered by vBulletin®
Copyright ©2000 - 2025, Jelsoft Enterprises Ltd.
Design partly based on Hódító's design by Grafinet Team Kft.
Contents and games copyright (c) 1999-2020 - Queosia, Hódító
Partnerek: Játékok, civ.hu