|
56 csepp vér- ráadás
Ég, Te égszín kék, fénylő mindenség Bölcs világosság, élő fényesség Fogadd Őket most végtelen idő Napfény hulljon ölelje Őket Tűz és fényeső. Föld, Te áldott Föld Hullámzóan zöld, határtalanul tág És végtelen világ Fogadd most be Őt, szívtelen idő Halálával hált és porból porrá vált Róluk álmában új dalokat küld Ég az égszín kék És a Föld, az áldott Föld Égig erő zöld Sebekből vérző Föld Százszor elárult, ezerszer áldott Minden kibíró Föld Fogadd magadba mind Azt aki rajtad járt Magasra nyíló, egekbe nézett És porból porrá vált Voltak bátrak, mindent bírtak Dicsőséget vérrel írtak Harc és hűség, vér és bánat Halálunkból élet támad, szerelem sarjad Halálukkal meg nem halnak Élet sarjad, szerelem röppen Így leszünk majd, jobban és többen Így leszünk majd, újra erősek Önmagunkért felelősek Így lesz majd jó, az aki nincsen Jó kedvében lenéz ránk. |
Add a kezed, most induljunk csöndben...
Nem!... Rohanjunk, míg vágyunk nem lohad, Kocsinkon függöny, a szívünk könnyben, Míg emberek közt száguld a vonat S kiszállunk majd egy csodálatos tájon, Hol semmi sincs, csak illat és meleg: Fölszikkasztjuk a könnyeinket S megengeded, hogy szeresselek... |
Sik Sándor
ISTEN LÁNCA [jegyzet] Nem, nem engedlek, fogom a kezed: Az Isten lánca vagyok én neked. Kötlek, magadhoz, élő kötelekkel, Komoly, virrasztó, nehéz szeretettel. A ködlő múltat, akarom, feledd, S állj meg hajnalló mélyeid felett. És nézz magadba boldog félelemmel: Isten szemével és az én szememmel. És tépd el mind a félig-fátylakat. Akarom: láss és megszeresd magad. Hogy lásd magad: ifjúnak és igaznak, Erősségnek és mosolygó vigasznak. Lásd, hogy világol a boldog titok: A zengő porta, mit Isten nyitott. Akarom: keljen új életre benned Alvó dala az építő igennek. És mosolyogd rám, édes jó barát, Az erős Isten élő mosolyát. |
Somlyó György
MESE ARRÓL, KI HOGYAN SZERET Van, aki azt hiszi, tehet, amit akar, hisz szeretik. Van, aki azt hiszi, tehet, amit akar, hiszen szeret. Van, aki úgy érzi, minden tettére vigyáznia kell, éppen mert szeret. Van, aki úgy érzi, minden tettére vigyáznia kell, éppen mert szeretik. Van, akinek számára a szerelem határos a gyűlölettel. Van, akinek számára a szerelem határos a szeretettel. De van olyan is, aki a szerelmet összetéveszti a szeretettel, s nem érti, hogy mások feleletül a gyűlölettel tévesztik össze a szerelmet. Van, aki úgy szeret, mint az országútra tévedt nyúl, amely a fénycsóvák csapdájába esett. Van, aki úgy, mint az oroszlán, amely széttépi azt, amit szeret. Van, aki úgy szeret, mint a pilóta a várost, amelyre bombáit ledobja. Van, aki úgy, mint a radar, amely a repülők útját vezeti a levegőben. Van, aki békésen szeret, mint a kecske, amely hagyja, hogy megszopja az éhező kisgyerek. Van, aki vakon, mint a másikat alaktalanságába nyelő amőba. Van, aki esztelenül, mint az éjszakai lepke a lángot. Van, aki bölcsen, mint a medve a téli álmot. Van, aki önmagát szereti másban, s van, aki önmagában azt a másikat, akivé maga is válik általa. |
Szenvedni élet.
Szenvedni jó. Szenvedni félek, Pedig itt ez a szó Ki kell mondjam, kell hogy érezd, Kell, hogy tudjad, Szeretlek téged. Egyedül állok Az eresz alatt, Nincs aki várjon Rám, az ég szakad. És megnyílik a föld is Már oly erősen húz Nem tudok tovább állni Túl nagy ez a súly. Veled vagy sehogy sem, Élni csak így tudok, Veled élni, mert nélküled Meghalok tudom. |
Ady Endre: Emlékezés egy nyár-éjszakára
Az Égből dühödt angyal dobolt
Riadót a szomoru Földre, Legalább száz ifjú bomolt, Legalább száz csillag lehullott, Legalább száz párta omolt: Különös, Különös nyár-éjszaka volt. Kigyúladt öreg méhesünk, Legszebb csikónk a lábát törte, Álmomban élő volt a holt, Jó kutyánk, Burkus, elveszett S Mári szolgálónk, a néma, Hirtelen hars nótákat dalolt: Különös, Különös nyár-éjszaka volt. Csörtettek bátran a senkik És meglapult az igaz ember S a kényes rabló is rabolt: Különös, Különös nyár-éjszaka volt. Tudtuk, hogy az ember esendő S nagyon adós a szeretettel: Hiába, mégis furcsa volt Fordulása élt s volt világnak. Csúfolódóbb sohse volt a Hold: Sohse volt még kisebb az ember, Mint azon az éjszaka volt: Különös, Különös nyár-éjszaka volt. Az iszonyuság a lelkekre Kaján örömmel ráhajolt, Minden emberbe beköltözött Minden ősének titkos sorsa, Véres, szörnyű lakodalomba Részegen indult a Gondolat, Az Ember büszke legénye, Ki, íme, senki béna volt: Különös, Különös nyár-éjszaka volt. Azt hittem, akkor azt hittem, Valamely elhanyagolt Isten Életre kap s halálba visz S, íme, mindmostanig itt élek Akként, amaz éjszaka kivé tett S Isten-várón emlékezem Egy világot elsüllyesztő, Rettenetes éjszakára: Különös, Különös nyár-éjszaka volt. |
Kosztolányi Dezső
A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni? A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni, akarsz-e mindig, mindig játszani, akarsz-e együtt a sötétbe menni, gyerekszívvel fontosnak látszani, nagykomolyan az asztalfőre ülni, borból-vízből mértékkel tölteni, gyöngyöt dobálni, semminek örülni, sóhajtva rossz ruhákat ölteni? Akarsz-e játszani mindent, mi élet, havas telet és hosszu-hosszu őszt, lehet-e némán teát inni véled, rubin-teát és sárga páragőzt? Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni, hallgatni hosszan, néha-néha félni, hogy a körúton járkál a november, az utcaseprő, szegény, beteg ember, ki fütyürész az ablakunk alatt? Akarsz játszani kígyót, madarat, hosszú utazást, vonatot, hajót, karácsonyt, álmot, mindenféle jót? Akarsz játszani boldog szeretőt, színlelni sírást, cifra temetőt? Akarsz-e élni, élni mindörökkön, játékban élni, mely valóra vált? Virágok közt feküdni lenn a földön, s akarsz, akarsz-e játszani halált? |
Juhász Gyula
Mindig... Mindig reménytelen volt a szerelmem, Mindig hívtak a nagy, a kék hegyek, Mindig csillaghonvágy égett szívemben, Mindig hűtlen voltam, mindig beteg, Mindig kellettek eléretlen rózsák, Örök talányok, édes szomorúság. Mindig nevettek, akiket szerettem, Mindig nevettem, aki szeretett, Mindig csak vágytam és sohase mertem, Mindig csak vártam én az életet, Az élet elment, én is tovább mentem, Mindig daloltam és mindig feledtem. |
Bohóc
Gyermekkoromban mindig bohóc szerettem volna lenni- az embereket harsányan nevettetni, kemény kalpagot fejembe tenni, s nagy krumpli-orrt orromra helyezni. Tetszett esetlen mozgásuk abban a nagy csámpás cipőben, s ha megláttam őket harsány kacajba törtem; Bohóc! - azt mondtam, az leszek, ha felnövök! A legnagyobb bohóc, kit majd tapsvihar köszönt, s ki szomorú, azt megnevettetem, úgy, hogy szemeiben könnycseppek lesznek. Lassan az életnek viharában felnőttem, s a Bohócokat, a nevettetőket elfeledtem. Mégis, gyermekkori álmom teljesült: Bohóc lettem. Nem az a bohóc, ki ki van kenve. Nincs rajtam nagy, csámpás cipő- mozgásom mégis csetledező. Ezért a mókáért nem kapok tapsvihart, s nem dobálnak körbe virágokkal- Néha kicsúfolnak a hátam megett, vagy mondják: Nézd a szerencsétlent! Bohóc! - az lettem. Az életnek Bohóca. A legnagyobb Bohóc - a bohócnál bohócabb. Baráth Gyula |
Reményik Sándor
A kereszt fogantatása A Szentlélek nagy fergeteg-köpenyben A Libanonra szállott. A Libanon csúcsán egy cédrus állott. Törzse obeliszk, feje korona. A Szentlélek ráharsogott: Te fa! Máriától, a Szűztől most jövök, Csirázik immár az Isten fia, És áldott ő az asszonyok között. Most rajtad a sor: im, vihar-kezemmel Megáldalak: légy terhes a kereszttel! Légy te is áldott minden fák között, Érezd, hogy nő benned a feszület, Éveid: a Megváltó évei, Míg utatok egykor összevezet. Rajtad csorogjon végig Krisztus vére, Kidöntve majd magányod vadonából Állítsanak a világ közepébe. Ott állj majd minden árva faluvégen, Ott függj a cellák kietlen falán, Ős-fádnak ezer apró másaképen. Forgácsolódj szét millió darabra, A Szabadító tekintsen le rólad Millió megbilincselt életrabra, A Szentlélek nagy fergeteg-köpenyben Tovazúgott a Libanon felett, Zúgásában ezer fa reszketett, Ordító erdőn ment harsogva át, Csak egy fa értette meg a szavát, - Lehajlott óriási koronája: Kereszt-sorsának megadta magát. Kolozsvár, 1928 március 1 |
Harc Kérlek Istenem, erősítsd meg sajgó lelkemet, E nagy háborgó tengeren még küzdenem kell! Hisz a gonosz áradat nem kíméli a lelket, Eltapos minden szépet s gúnyosan rád nevet. És ha lázadni mersz ellene, hatalmát féltve, Sok korbácsütéssel válaszol e merészségre. Tajtékzik, mint háborgó tenger az éjben, Összetör minden csónakot, a sötétségben. Ó Istenem ki menti meg e sajgó lelket? Hisz már eltűnt a halvány fénysugár, Mely megmutatná merre hogyan tovább. Kérlek, segítsd őt a végtelen tengeren! Sok fájdalomban úszik, sötétség nem múlik, De még küzdve küzd, nem adja fel, még hisz Abban, hogy a gonosz ereje egyszer elmúlik, Korbácsoló hatalmától többé nem kell félni. Mond, talán a remény csupán csalóka álomkép? S a háborgó tenger nem csitul, bár mit is tennél? Örökös harc, küzdelem, mely végig kíséri életed, Feladnod nem lehet, hisz akkor vége az életnek! |
József Attila
(AZ ISTEN ITT ÁLLT A HÁTAM MÖGÖTT...) Az Isten itt állt a hátam mögött s én megkerültem érte a világot .................................. .................................. Négykézláb másztam. Álló Istenem lenézett rám és nem emelt föl engem. Ez a szabadság adta értenem, hogy lesz még erő, lábraállni, bennem. Ugy segitett, hogy nem segithetett. Lehetett láng, de nem lehetett hamva. Ahány igazság, annyi szeretet. Ugy van velem, hogy itt hagyott magamra. Gyönge a testem: óvja félelem! De én a párom mosolyogva várom, mert énvelem a hűség van jelen az üres űrben tántorgó világon. 1937. okt. |
Karóval jöttél, nem virággal,
feleseltél a másvilággal, aranyat igértél nagy zsákkal anyádnak és most itt csücsülsz, mint fák tövén a bolondgomba (igy van rád, akinek van, gondja), be vagy zárva a Hét Toronyba és már sohasem menekülsz. Tejfoggal kõbe mért haraptál? Mért siettél, ha elmaradtál? Miért nem éjszaka álmodtál? Végre mi kellett volna, mondd? Magadat mindig kitakartad, sebedet mindig elvakartad, híres vagy, hogyha ezt akartad. S hány hét a világ? Te bolond. Szerettél? Magához ki fûzött? Bujdokoltál? Vajjon ki ûzött? Gyõzd, ami volt, ha ugyan gyõzöd, se késed nincs, se kenyered. Be vagy a Hét Toronyba zárva, örülj, ha jut tüzelõfára, örülj, itt van egy puha párna, hajtsd le szépen a fejedet. |
Urgyán Tibor György - S. O. S.
Drogkeselyűk karma vág húsomba, elevenen tépnek ízekre, lassan szökik szememből a fény, már nem emlékszem a színekre, csak végtelenbe futó sínekre, amik, mint krematóriumi társaik a halálra szánt népet úgy visznek életemből tova minden meleget, szerelmet, szépet. Börtönbe zárt a fehér por csillogó álomvilágvarázsa szeretetre éhes lelkem volt e lassan ölő mákonynak a barázda. Senki nem figyelt néma jajomra, a pénz nem adott gyógyírt a bajomra a befelé forduló lélek szépségére nem vevő e rohanó világ, lehullottak vágyaimról a szirmok, haldoklom, mint egy levágott virág. De még most sem késő, még nem törte össze a formát az isteni véső! Segítsetek, segítsetek, segítsetek! Testvérek, nem bírok járni, az Élet vizébe merítsetek! Jéglelkembe ölelő karotok melege öntsön új erőt! Hadd találjam meg magamban az igaz embert, a bátort, a nyerőt! Aki félredobva hazugságot, becsapást és álmot, tiszta szívvel, önlegyőzve rendberakja a rábízott világot. |
Az vagy nekem, mi testnek a kenyér
s tavaszi zápor fűszere a földnek; lelkem miattad örök harcban él, mint a fösvény, kit pénze gondja öl meg; csupa fény és boldogság büszke elmém, majd fél: az idő ellop, eltemet; ... Koldus-szegény királyi gazdagon, részeg vagyok és mindig szomjazom. |
Villon - Ellentétek balladája
Szomjan halok a forrás vize mellett; Tűzben égek és mégis vacogok; Parazsas kályhánál vad láz diderget; Hazám földjén is számó»zött vagyok; Csupasz féreg, díszes talárt kapok; Hitetlen várok, sírva nevetek; Az biztat, ami tegnap tönkretett; Víg dáridó bennem a bosszuság; Úr vagyok, s nem véd jog, se fegyverek; Befogad és kitaszít a világ. Nem biztos csak a kétes a szememnek S ami világos, mint a nap: titok; Hiszek a véletlennek, hirtelennek, S gyanúm az igaz körűl sompolyog; Mindig nyerek és vesztes maradok; Fektemben is fölbukás fenyeget; Van pénzem, s egy vasat se keresek, és reggel köszönök jó éjszakát; Várom, senkitől örökségemet; Befogad és kitaszít a világ. Semmit se bánok, s ami sose kellett, Kínnal mégis csak olyat hajszolok; Csalánnal a szeretet szava ver meg, S ha igaz szólt, azt hiszem, ugratott; Barátom, aki elhiteti, hogy Hattyúk csapata a varjú-sereg; Igazság és hazugság egyre-megy, és elhiszem, hogy segít, aki árt; Mindent megőrzök s mindent feledek: Befogad és kitaszít a világ. (Herceg, kegyes jóságod lássa meg: Nincs eszem, s a tudásom rengeteg. Lázongva vallok törvényt és szabályt. S most mi jön? Várom a pályabéremet Mert befogad s kitaszít a világ.) |
Karinthy Frigyes:
ELŐSZÓ Nem mondhatom el senkinek, Elmondom hát mindenkinek. Próbáltam súgni szájon és fülön, Mindnyájatoknak, egyenként, külön. A titkot, ami úgyis egyremegy S amit nem tudhat más, csak egy meg egy. A titkot, amiért egykor titokban Világrajöttem vérben és mocsokban, A szót, a titkot, a piciny csodát, Hogy megkeressem azt a másikat S fülébe súgjam: add tovább. Nem mondhatom el senkinek, Elmondom hát mindenkinek. Mert félig már ki is bukott, tudom, De mindig megrekedt a féluton. Az egyik forró és piros lett tôle, Ô is sugni akart: csók lett belôle. A másik jéggé dermedt, megfagyott, Elment a sírba, itthagyott. Nem mondhatom el senkinek, Elmondom hát mindenkinek. A harmadik csak rámnézett hitetlen, Nevetni kezdett és én is nevettem. Gyermekkoromban elszántam magam, Hogy szólok istennek, ha van. De nékem ô égô csipkefenyérben Meg nem jelent, se borban és kenyérben, Hiába vártam sóvár-irigyen, Nem méltatott reá, hogy ôt higyjem. Nem mondhatom el senkinek, Elmondom hát mindenkinek. Hogy fájt, mikor csúfoltak és kinoztak És sokszor jobb lett volna lenni rossznak, Mert álom a bûn és álom a jóság, De minden álomnál több a valóság, Hogy itt vagyok már és még itt vagyok S tanuskodom a napról, hogy ragyog. Én isten nem vagyok s nem egy világ, Se északfény, se áloévirág. Nem voltam jobb, se rosszabb senkinél, Mégis a legtöbb: ember, aki él. Mindenkinek rokona, ismerôse, Mindenkinek utódja, ôse. Nem mondhatom el senkinek, Elmondom hát mindenkinek. Elmondom én, elmondanám, De béna a kezem s dadog a szám. Elmondanám az út hová vezet, Segítsetek hát, nyujtsatok kezet. Emeljetek fel, szólni, látni, élni, Itt lent a porban nem tudok beszélni. A csörgôt eldobtam és nincs harangom, Itt lent a porban rossz a hangom. Egy láb mellemre lépett, eltaposta, Emeljetek fel a magosba. Egy szószéket a sok közül kibérlek, Engedjetek fel lépcsôjére, kérlek, Még nem tudom, mit mondok majd, nem én, De úgy sejtem, örömhírt hoztam én. Örömhirt, jó hirt, titkot és szivárványt Nektek, kiket szerettem, Állván tátott szemmel, csodára várván. Amit nem mondhatok el senkinek, Amit majd elmondok mindenkinek. |
Csupán egyszer látni engem:
Gondolod, hogy mindent láttál S hitted-e, hogy szívig-láthatsz? Minden vagyok, amit vártál, Minden vagyok, amit nem sejtsz, Minden vagyok, mi lehetnék. S minden vagy, mi lehetséges, Minden lehetsz, mire vágyok, Talán semmi, talán Minden |
Hazátlanul
Korhadó fának piros levelei alatt Zöld fűből kiálló száraz gyökér. Rajta ül egy lány, könnyeket hullat, Hosszú ruhája hófehér. A fiú mellé lép, kezét nyújtja S a lány sötét szemébe néz. A kéken tündöklő ég alján A lemenő nap még sárgán int Aztán vörösen lángra lobban A lány lassan felemelkedik. Fehér ruhája leng a szélben Mezítlen lábán zöld fű őrködik. - Gyere haza, az otthonod vár Hűtlen kedvesed cserben hagyott végleg Engedd, hogy eztán én vigyázzak rád Mellettem sokkal egyszerűbb az élet. Fogadd el, hogy ez az igazi hazád Ne akard azt, ki nem szeret téged. A lány ajka meg sem mozdul Vádló szemekkel az ifjúra néz Hátat fordít és lassan elindul Sápadt arccal a szürke folyóba lép. Vérvörös csíkos hófehér leplet sodor A zöld partra a háborgó hullámverés. 2009.09.30. |
Quote:
|
Quote:
|
AZT AKAROM TUDNI
-------------------------------------------------------------------------------- Nem érdekel, hogy miből élsz. Azt akarom tudni, hogy mire vágysz, és hogy mersz-e találkozni szíved vágyakozásával. Nem érdekel, hogy hány éves vagy. Azt akarom tudni, hogy megkockáztatod-e, hogy hülyének néznek a szerelmed miatt, az álmaidért vagy azért a kalandért, hogy igazán élj. Nem érdekel, hogy milyen bolygóid állnak együtt a Holddal. Azt akarom tudni, hogy megérintetted-e szomorúságod középpontját, hogy sebet ejtett-e már valaha rajtad árulás az életben, és hogy további fájdalmaktól való félelmedben visszahúzódtál-e már. Azt akarom tudni, hogy együtt tudsz-e lenni a fájdalommal, az enyémmel vagy a tiéddel, hogy vadul tudsz-e táncolni és hagyni, hogy az extázis megtöltsön az ujjad hegyéig anélkül, hogy óvatosságra intenél, vagy arra, hogy legyünk realisták, vagy emlékezzünk az emberi lét korlátaira. Nem érdekel, hogy a történet, amit mesélsz igaz-e. Azt akarom tudni, hogy tudsz-e csalódást okozni valakinek, hogy igaz legyél önmagadhoz, hogy el tudod-e viselni az árulás vádját azért, hogy ne áruld el saját lelkedet. Azt akarom tudni, hogy látod-e a szépet, még akkor is, ha az nem mindennap szép, és hogy Isten jelenlétéből ered-e az életed. Azt akarom tudni, hogy együtt tudsz-e élni a kudarccal, az enyémmel vagy a tieddel, és mégis megállni a tó partján és azt kiáltani az ezüst Holdnak , hogy "Igen!" Nem érdekel, hogy hol élsz, vagy hogy mennyit keresel. Azt akarom tudni, hogy fel tudsz-e kelni egy szomorúsággal és kétségbeeséssel teli éjszaka után, fáradtan és csontjaidig összetörten és ellátni a gyerekeket? Nem érdekel, hogy ki vagy, és hogy jutottál ide. Azt akarom tudni, hogy állsz-e velem a tűz középpontjában anélkül, hogy visszariadnál. Nem érdekel, hogy hol, mit és kivel tanultál. Azt akarom tudni, hogy mi tart meg belülről, amikor minden egyéb már összeomlott. Azt akarom tudni, hogy tudsz-e egyedül lenni saját magaddal, és, hogy igazán szeretsz-e magaddal lenni az üres pillanatokban. (Oriah Hegyi Álmodó öreg indián szavai) |
Wass Albert - Csak csendesen
Testvér, csak lábujjhegyen jer velem, csak nagyon halkan, nagyon csendesen. Amerre járunk, ne rezzenjen egy kis levél se meg, ma lelkem olyan mint a tó: legkisebb rezzenéstől megremeg. Gyere a templomunkba: a bükkerdő ma vár, a Csend harmóniája ott megint a lelkünkbe talál. Gyere velem... csak szótlanul, csak csendesen, csak csendesen... |
Wass Albert: Ébredj magyar!
Nemzetemet dúlta már tatár, harácsolta török, uralkodott fölötte osztrák, lopta oláh, rabolta cseh. Minden szomszédja irigyelte mégis, mert keserű sorsa istenfélő nemzetté kovácsolta. Becsület, tisztesség, emberszeretet példaképe volt egy céda Európa közepén! Mivé lett most? Koldussá vált felszabadult honában, züllött idegen eszmék napszámosa! Megtagadva dicső őseit, idegen rongyokba öltözve árulja magát minden utcasarkon dollárért, frankért, márkáért, amit idegen gazdái odalöknek neki! Hát magyar földön már nem maradt magyar ki ráncba szedné ezt az ősi portán tobzódó sok-száz idegent? Ébredj magyar! Termőfölded másoknak terem! Gonosz irányba sodor ez a megveszekedett új történelem! |
:) És a kedvencem, ha már tegnap említettem:
Wass Albert: Üzenet haza Üzenem az otthoni hegyeknek: a csillagok járása változó. És törvényei vannak a szeleknek, esőnek, hónak, fellegeknek és nincsen ború, örökkévaló. A víz szalad, a kő marad, a kő marad. Üzenem a földnek: csak teremjen, ha sáska rágja is le a vetést. Ha vakond túrja is a gyökeret. A világ fölött őrködik a Rend s nem vész magja a nemes gabonának, de híre sem lesz egykor a csalánnak; az idő lemarja a gyomokat. A víz szalad, a kő marad, a kő marad. Üzenem az erdőnek: ne féljen, ha csattog is a baltások hada. Mert erősebb a baltánál a fa s a vérző csonkból virradó tavaszra új erdő sarjad győzedelmesen. S még mindig lesznek fák, mikor a rozsda a gyilkos vasat rég felfalta már s a sújtó kéz is szent jóvátétellel hasznos anyaggá vált a föld alatt... A víz szalad, a kő marad, a kő marad. Üzenem a háznak, mely fölnevelt: ha egyenlővé teszik is a földdel, nemzedékek őrváltásain jönnek majd újra boldog építők és kiássák a fundamentumot s az erkölcs ősi, hófehér kövére emelnek falat, tetőt, templomot. Jön ezer új Kőmíves Kelemen, ki nem hamuval és nem embervérrel köti meg a békesség falát, de szenteltvízzel és búzakenyérrel és épít régi kőből új hazát. Üzenem a háznak, mely fölnevelt: a fundamentom Istentől való és Istentől való az akarat, mely újra építi a falakat. A víz szalad, a kő marad, a kő marad. És üzenem a volt barátaimnak, kik megtagadják ma a nevemet: ha fordul egyet újra a kerék, én akkor is a barátjok leszek és nem lesz bosszú, gyűlölet, harag. Kezet nyújtunk egymásnak és megyünk és leszünk Egy Cél és Egy Akarat: a víz szalad, de a kő marad, a kő marad. És üzenem mindenkinek, testvérnek, rokonnak, idegennek, gonosznak, jónak, hűségesnek és alávalónak, annak, akit a fájás űz és annak, kinek kezéhez vércseppek tapadnak: vigyázzatok és imádkozzatok! Valahol fönt a magos ég alatt mozdulnak már lassan a csillagok a s víz szalad és csak a kő marad, a kő marad. Maradnak az igazak és a jók. A tiszták és békességesek. Erdők, hegyek, tanok és emberek. Jól gondolja meg, ki mit cselekszik! Likasszák már az égben fönt a rostát s a csillagok tengelyét olajozzák szorgalmas angyalok. És lészen csillagfordulás megint és miként hirdeti a Biblia: megméretik az embernek fia s ki mint vetett, azonképpen arat. Mert elfut a víz és csak a kő marad, de a kő marad. |
Pokol
Félelem által táplált tűzben Belülről égsz, de el nem emészt. Gyomorforgató, kénszagú bűzben Kínban fetrengő, fájdalmas lét. Szenvedő lelkek tétlen mocskában Rothadó húsban senki nem úr, Fekete füstben, üres magányban Hangtalan kínban tépődő húr. Nincs már, ki bántson, önmagad rágod Szétszakadt, megtört reményeid, Elhagyott ágyon elveszett álmok Ingyen eladott erényeid. 2009.10.05. |
Búcsú Mond, meddig élsz, ki szabja meg a földi lét mennyit ér? S ha véget ér az út, a lélek hová jut? Vagy fentről néz le rám, hogy bátran járjam a táncot tovább? Hisz ő tanított, az élet egy tánc, ha nem lesz már Sírni kár, hisz a dal egyszer véget ér, nincs tovább. - Ne menj még, kérlek, hisz az élet szép, Te tanítottál rá, miközben bölcsőm ringatád, Ha rögös az út, akkor is csak táncolj, légy vidám. Hisz egy tánc még jár, s ha nem bírod már, Én fogom kezed, vezetlek az életen át. – Csak csendesen, mosolyogva búcsút int felém, S halkan, vigasztalóan, annyit mond még: - Ne félj kicsi lány, ha egy élet véget ér. - S hiába fogom kezét, az örök álom mezejére lép. Szívem remeg, könnyem pereg, csend lett hirtelen. Ő megy tovább, átlépve a fény kapuján, S a búcsú nagyon fáj, hisz többé nem szól már. A felhők felett jár, meglelve az örök béke útját És odaát már várnak reá, s az angyalokkal Keringőzik tovább, az Édesapám. |
1. Csak szólj, s hang a hangra lassan válaszol.
Behunyt szemmel figyelsz, ismersz jól, Tudod, hogy messzi úton járok már valahol, És olyan jó, jó. 2. Ha szól, eláraszt a hömpölygő idő, S néhány halvány arcot hív elő, Szelíd emberek voltak, s nincsenek, És hozzam szólnak, vagy a szél hoz egy sóhajt. 3. Meddig jössz velem, hogyha hívlak, Csukott házakon nyitni ablakot, Hova napsugár rég nem ragyog? Meddig jössz velem, hogyha hívlak Hűvös messzi tájba menni mindhiába? 4. Csak szól, hangról-hangra másképp érkezem, S valamit talán súgnak még nekem Az ismeretlen, rég volt emberek, És tőlük van az összes hang és szó, a rossz és jó. 5. Hát meddig jössz velem, hogyha hívlak Jobban érteni régi képeket, Újra kezdeni, ami elveszett. Meddig jössz velem, ha egyszer hívlak? Míg a szívem hajt, végig jössz-e majd? Ó. instr. 6. Meddig jössz velem, ha hívlak Őket keresni, akik szerettek, Örök fák alatt, örök föld felett? Meddig jössz velem, ha egyszer hívlak Repülni, mint a képzelet, mint a víztükörben a fellegek? 7. Meddig jössz, ha hívlak, Hogyha megérteném, utak nincsenek, Csak az érzés van, csak a hang vezet? Meddig jössz, meddig jössz? Meddig jössz velem, ha egyszer hívlak, Hogyha látod már, hova indulok, Hogyha nem tudom, vissza hogy jutok? Meddig jössz? Presser Gábor |
Kányádi Sándor: Egyszer majd szép lesz minden
Egyszer majd szép lesz minden, a telet s az őszi félelmet, hidd el, szerelmünk levetkőzi. Úgy állunk majd a fényben, mint a virágzó ágak, büszkén viseljük szégyen nélküli koronánkat. Sötétben sem kell félnünk, útjaink beragyogja hajdani szenvedésünk virrasztó teleholdja |
A szerelem örök
Eltűntél kedvesem végleg, Feledni nem tudlak mégsem, Egy dallam száll, száll a széllel, Hallgasd meg, mit üzen néked. Sok, sok év nem hozott feledést, S a kicsi ház összeomlott már régen, De álmaimban látlak minden éjjel, S az életnek ad egy kis reményt. Szomorú tudom e dallam, Szürkeség csak némán hallgat, Fény a szemed tüzében ég még, Számomra csupán csak emlék. Többé már soha, soha nem látlak, Ha fáj a szívem, vigasz ez a dallam, Mit együtt hallgattunk oly régen, Ezt nem veheti el tőlem senki sem. De, ha egyszer végleg el jő az alkony, Szívem többé fájni már nem fog, Csak egy kérésem lesz az ég felé, Légy boldog kedvesem örökké. |
Vergődés
Érezted-e már, hogy boldog vagy? S cserbenhagyottként ért-e már halál? Voltál-e tiszta forrásnál új vad? S vizében csalódtál-e már? A repülésnek mindig ára van Te szárnyaszegett, megtépett madár S ha egy erős szél újra felkap majd Még magasabbról zuhanhatsz tovább. |
Vesztes
Forgó szemekkel, mámoros aggyal Tudván a holdat, de nem hívén Tiszta éjszakák, homályos nappal Ál-naivságban torz erény. Nem értem én, de nem is bánom Szeretném hinni, de nem szabad Olyan ez, mint egy gyatra álom De egy a győztes, csak ő marad. |
Csak egyetlen lépés,
Csak még egy lépés a szakadék szélén, Összetörten meggyötörve hív e mélység. Gyávaság, menekülés a semmibe? Igen, de többé már senki nem ér el. Nincs többé bánat, nincs mi fájna, Tiltások többé reám nem találnak, Mélyen rejt majd az örök sötétség, Csak még egy lépés a szakadék szélén. Az életet nem kértem soha senkitől, Mégis körbe zár a lét mely börtönöm. Hát miért éljek én e föld kerekén? Csak még egy lépés a szakadék szélén. Jöjj sziklafal, törd, zúzd össze csontomat, Zúgj szél ne hallja senki zuhanásomat, Rongybábú vagyok, kinek elvették létét, S már nincs több lépés a szakadék szélén. |
Wass Albert - Talán
Talán egy könyvben vagyok egy betű. Talán egy szó. Talán egy költemény. Mit tudom én. Csak azt tudom, hogy nagyon szomorú lehet az a mondat, mit kiolvas belőlem valaki, ha letette a tollat. |
Ady Endre Az élet Az élet a zsibárusok világa, Egy hangos vásár, melynek vége nincs. Nincs semmi tán, melynek ne volna ára, Megvehető akármi ritka kincs. Nincs oly érzés, amelyből nem csinálnak Kufár lélekkel hasznot, üzletet; Itt alkusznak, amott már áll a vásár, A jelszó mindig: eladok, veszek!... Raktárra hordják mindenik portékát, Eladó minden, hogyha van vevő: Hírnév, dicsőség, hevülés, barátság, Rajongás, hit, eszmény és szerető. Aki bolond, holmiját olcsón adja, Az okos mindig többet nyer vele, A jelszó: egymást túl kell licitálni, Ádáz versennyel egymást verve le! A szív az üzlet leghitványabb tárgya S eladják mégis minden szent hevét. Akad vevő rá, egymást licitálja, Hogy a holmit atomként szedje szét. Folyik a vásár harsogó zsivajban, Az egyik kínál, másik meg vesszen, Csak néhol egy-egy végképen kiárult, Kifosztott lélek zokog csendesen. Egy-két bolond jár-kél a nagy tömegben, Bolondok bizton, balgák szerfelett, Eddig az ő példájukat követtem, Ezután én is másképpen teszek, Lelkem, szívem kitárom a piacra, Túladok én is minden kincsemen... ...De nincs erőm ily nyomorulttá válni, Óh, nincs erőm, én édes Istenem!... |
Eredj, ha tudsz...
Eredj, ha gondolod, Hogy valahol, bárhol a nagy világon Könnyebb lesz majd a sorsot hordani Eredj... Szállj, mint a fecske, délnek, Vagy északnak, mint a viharmadár, Magasból a mérhetetlen égnek Kémleld a pontot, Hol fészekrakó vágyaid kibontod. Eredj, ha tudsz. Eredj, ha tudsz hittelen Hiszed: a hontalanság odakünn Nem keserűbb, mint idebenn. Eredj, ha azt hiszed. Hogy odakünn a világban nem ácsol A lelkedből, ez érző, élő fából Az emlékezés új kereszteket. A lelked csillapuló viharának Észrevétlen ezer új hangja támad, Süvít, sikolt, s az emlékezés keresztfáira Téged feszít a honvágy és a bánat. Eredj, ha nem hiszed. Hajdanán Mikes se hitte ezt, Ki rab hazában élni nem tudott, De vállán égett az örök kereszt S egy csillag Zágon felé mutatott. Ha esténként a csillagok Fürödni a Márvány-tengerbe jártak, Meglátogatták az itthoni árnyak, A szívét kitépték S a hegyeken, tengereken túlra hordták... Eredj, ha tudsz. Ha majd úgy látod, minden elveszett: Inkább, semmint hordani itt a jármot, Szórd a szelekbe minden régi álmod: Ha úgy látod, hogy minden elveszett, Menj őserdőkön, tengereken túlra Ajánlani fel két munkás kezed. Menj hát, ha teheted. Itt maradok én! Károgva és sötéten, Mint téli varjú száraz jegenyén. Még nem tudom: Jut-e nekem egy nyugalmas sarok, De itthon maradok. Leszek őrlő szú az idegen fában, Leszek az alj a felhajtott kupában, Az idegen vérében leszek a méreg, Miazma, láz, lappangó rút féreg, De itthon maradok! Akarok lenni a halálharang, Mely temet bár: halló fülekbe cseng És lázít vissza venni a mienk! Akarok lenni a gyújtózsinór, Akarok lenni a halálharang, Mely temet bár: halló fülekbe cseng És lázít vissza venni a mienk! Akarok lenni a gyújtózsinór, A kanóc része, lángra lobbant vér, Mely titkon kúszik tíz-száz évekig Hamuban, éjben. Míg a keserek lőporához és És akkor...!! Még nem tudom: Jut-e nekem egy nyugalmas sarok, De addig, varjú a száraz jegenyén: Én itthon maradok. |
Legyek, barna legyek ellepnek mindent
Utcákat, tereket, az álmokat s a csendet. A ház falán felirat ég. "Ki vagy?" - kérdi a Nyúl A szürkéből tán ki sem látsz Csak én tudom, mégis te vagy az úr. Már láthatod, összeáll a kép A játék véget ér. Már láthatod vesztettünk megint S koldulunk az életért. A ház falán felirat ég. A tűzfalak vigyázzák rég. Az út vége jól látható S a gödör felett hullni kezd a hó. Összeáll a kép A játék véget ér. Az út vége jól látható S a gödör felett hullni kezd a hó. Összeáll a kép A játék véget ér. Az út vége jól látható S a gödör felett hullni kezd a hó. East: Üzenet |
Ellentétek vonzalma
Akár a lenyugvó Nap,s halvány Hold fénye, Olyh viszonyban a Nyár a hideg Téllel, Ahogy forró Tűz van a fagyos Jéggel, Úgy,mint Macska a Kisegérrel. Mint ó Írás van a mozgóképpel, Úgy van a Sötétség is a Fénnyel. Ha megnéznénk a Fát a Baltaéllel, Olyan lenne,mint Betegség az Egészséggel. Egyik dolog sincs jóban a másikkalm Mégis úgy vannak,mint Mágnes a Vassal. Vonzzák egymást,mint Ember az Árnyékát, Senki nem érti az Ellentétek Vonzalmát .. (2005) |
A természet tanulsága
A Földön állatok sokasága él, Patakból isznak,mely édes,mint a méz; Nem érdekli őket az embernek dolga, Csak ha az már élőhelyét háborgatja. A vízben élő lények biztonságban vannak, Kevesület befogják,a többi megmarad; Nem érdekli őket az embernek dolga, Csak ha az már élőhelyét háborgatja. A levegőben szállnak madarak a széllel, Vadászok leszednek párat,a többi elmegy téllel; Nem érdekli őket az embernek dolga, Csak ha az már élőhelyét háborgatja. ** De ha az állat emberre figyel, Ott már nincsen rendben minden: Érdekli őket az embernek dolga, Tehát az már élőhelyét háborgatja. Patakban,melyből isznak méreg folyik, A vízben halakból alig lakozik, Nincs olyan,ki elszálljon a széllel, De nem is marad itthon senki a téllel. Ekkor néhány ember eszébe kap, A Földön nincs más,csak háziállat! Másról sem lehet hallani,mint tüntetőkről, Céljukat elérik,s kezdődik elölről ... (2005?) |
Szerelmem könnyű szárnyán szálltam én
(Rómeó és Júlia, saját verzió) Szerelmem könnyű szárnyán szálltam én, Amint a nagy Ő belépett elém, Csipkés és cifra álarc volt rajta, De szépségét el ez sem takarta. Bálon voltunk,így táncot lejtettünk, Lépésről lépésre együtt mentünk, Álom volt ez,egy nagyon szép álom, Hogy két ilyen ember egymásra találjon. A bálnak vége volt,ősök jöttek, Mindkettőnket más irányba vittek, A varázs,ami volt,elszaladt, Kettőnk közt a szívkapocs megszakadt. Megszállottan kerestem Júliát, Míg eljutottam ablaka alá, Verset szavaltam és hódítottam, Köztünk a szerelmet megtartottam. Voltak,kik frigyünket ellenezték, Jöjjön halál,csak céljukat ne érjék, Halál jött is,de nem reám sújtott, A nagybácsi szívébe tőrt nyomott. Meghalt az öreg,s engem ítéltek, Bíróság előtt én biz nem féltem, Száműzni akartak,de nem tették, Inkább halálomnak hírét vitték. Szerelmes Júliám öngyilkos lett, Azt hitte Rómeója hagyta el, Nincs élet már több a leány nélkül, Hiánya miatt testem mellé hűl. (?) |
| All times are GMT +1. The time now is 00:14. |
Powered by vBulletin®
Copyright ©2000 - 2025, Jelsoft Enterprises Ltd.
Design partly based on Hódító's design by Grafinet Team Kft.
Contents and games copyright (c) 1999-2020 - Queosia, Hódító
Partnerek: Játékok, civ.hu