|
"Sem utódja, sem boldog őse,
Sem rokona, sem ismerőse Nem vagyok senkinek, Nem vagyok senkinek Vagyok: mint minden ember: fenség, Észak-fok, titok, idegenség, Lidérces, messze fény Lidérces, messze fény De, jaj, nem tudok így maradni, Szeretném magam megmutatni Hogy látva lássanak, Hogy látva lássanak Ezért minden: önkínzás, ének: Szeretném, hogyha szeretnének, S lennék valakié Lennék valakié" |
Quote:
|
Ábrányi Emil - Magyar nyelv
Ó szép magyar nyelv! Aki egyszer téged Ajkára vőn, többé nem dobhat el! Szentség gyanánt, hogy befogadja éked, Őrző oltárrá válik a kebel. Pajzán, derűs vagy, mint a nőink szeme, S erős, szilárd, mint hősök jelleme! Gyöngéd vagy és lágy, mint mennybolti kék, S dörögni úgy tudsz, mint villámos ég! Minden, mi fejben vagy szívben fakad, Tőled nyer pompát, színdús szavakat. Nagy eszme, érzés oly ragyogva hord, Mint egy király az ünneplő bíbort! ** Bír-e más nyelv úgy epedni, Annyi bájjal, annyi kéjjel? Olvadóbb, mint a lant zenéje HOldvilágos, langyos éjjel. Mely virágot s dalt terem, Mikor ébren semmi sincs más, CSak a fák sötét bogán: Hangos, boldog csalogány S boldog, néma szerelem... ** Hát a csapongó GYors szavu tréfák Játszi szökését Festi-e más nyelv Oly remekül? Pattog a víg élc, Ám sebe nem fáj, Mert csak enyelgés, Tarka bohóság Volt az egész!... |
Tamási Lajos: Piros a vér a pesti utcán
Megyünk, valami láthatatlan áramlás szívünket befutja akadozva száll még az ének, de már mienk a pesti utca. Nincs már teendő: ez maradt, csak ez maradt már menedékül, valami szálló ragyogás kél, valami szent lobogás készül. Zászlóink föl, újjongva csapnak, kiborulnak a széles útra, selyem-színei kidagadnak: ismét mienk a pesti utca! Ismét mienk a bátor ének, parancsolatlan tiszta szívvel, s a fegyverek szemünkbe néznek: kire lövetsz, belügyminiszter? Piros a vér a pesti utcán, munkások, ifjak vére ez, piros a vér a pesti utcán, belügyminiszter, kit lövetsz? Kire lövettek összebújva ti, megbukott miniszterek? Sem az ÁVH, sem a tankok titeket meg nem mentenek. S a nép nevében, aki fegyvert vertél szívünkre, merre futsz, véres volt a kezed már régen, Gerő Ernő, csak ölni tudsz? ... Piros a vér a pesti utcán. Eső esik és elveri, mossa a vért, de megmaradnak a pesti utca kövein. Piros a vér a pesti utcán, munkások - ifjak vére folyt -, a háromszín-lobogók mellé tegyetek ki gyászlobogót. A háromszín-lobogó mellé tegyetek három esküvést: sírásból egynek tiszta könnyet, s a zsarnokság gyűlöletét, s fogadalmat: te kicsi ország, el ne felejtse, aki él, hogy úgy született a szabadság, hogy pesti utcán hullt a vér. |
Talán Dörner Gyuri (nem biztos) szavalta ezt a verset tavaly nagyközönség előtt.. elképesztő hatása volt. :)
|
Charles Baudelaire: Egy dög
Meséld el, lelkem, a szép nyárhajnali látványt, melybe ma szemünk ütközött: Az ösvényforduló kavicsos homokágyán váratlan egy iszonyu dög nyitotta lábait cédán magasba lökve, mig izzadt méreg járta át, élénk, gúnyosan és semmivel sem törődve, kipárolgással telt hasát. A nap sugarai tán azért tündököltek úgy e sülő szemét fölött, hogy atomjaiban adják vissza a Földnek azt, amit az egybekötött. S e gőgös vázra mint nyiladozó virágra nézett alá az ég szeme; a bűz ereje az egész rétet bejárta, azt hitted, elájulsz bele. ... - És hiába, ilyen mocsok leszel, te drága, ilyen ragály és borzalom, szemeim csillaga, életem napvilága te, lázam, üdvöm, angyalom! Igen, ilyen leszel, te, nők között királynő, az utolsó szentség után, csontod penész eszi, húsodból vadvirág nő, s kövér gyom burjánzik buján. De mondd meg, édes, a féregnek, hogy e börtön vad csókjaival megehet, én őrzöm, isteni szép lényegükben őrzöm elrothadt szerelmeimet! |
2004 december 5
Dr Bokor Imre
LENNÉL EGYSZER… Lennél egyszer számkivetett, kirekesztett, kisemmizett. Ártatlanul agyonkínzott, nemzetedtől elszakított. Sorsod vinne idegenbe, gyűlölködő környezetbe. Zárnának ki a hazádból, tiltanának utazástól. Bontanák le iskoládat, menesztenék tanítódat. Vernének meg magyar szóért, büntetnének a nevedért. Várnád sorsod javulását, nemzetednek hívó hangját. Mindezeket nem élted át, Nem érezted más nyomorát. Testvérednek nemet mondtál, Trianonhoz felzárkóztál! Hazug szavakra hallgattál, Hazug kormány mellé álltál! MAGYAR NÉVRE SZÉGYENT HOZTÁL! |
Tsobi: Az Ország (I. rész)
Van egy ország,mindegynél nemesebb, Melynek népe harc nélkül elesett. Honhű karjából kivették kardját, Szent,ősi földjeit másoknak adták! Ez a Nép,mely elfogadta vesztét, Mert belülről számítón vezették. Kikben bíztak,ők voltak árulók! S mikor rájöttek,már túl késő volt. Mint a kullancs áldozata vérét, Mint ártó rák egy ember épségét, Félszázadig szipolyoztak Minket, S jött a remény .. rendszerváltozás lett. Ezen tervekből módszerváltás lett, Ahogy szokott,papíron rendben ment, Ám az igaz emberek érezték, A mélyről jött,ártó szándék ízét.. |
Advent 4. vasárnap
Reményik Sándor,Kolozsvár 1928 március 1
A kereszt fogantatása A Szentlélek nagy fergeteg-köpenyben. A Libanonra szállott. A Libanon csúcsán egy cédrus állott. Törzse obeliszk, feje korona. A Szentlélek ráharsogott: Te fa! Máriától, a Szűztől most jövök, Csirázik immár az Isten fia, És áldott ő az asszonyok között. Most rajtad a sor: im, vihar-kezemmel Megáldalak: légy terhes a kereszttel! Légy te is áldott minden fák között, Érezd, hogy nő benned a feszület, Éveid: a Megváltó évei, Míg utatok egykor összevezet. Rajtad csorogjon végig Krisztus vére, Kidöntve majd magányod vadonából Állítsanak a világ közepébe. Ott állj majd minden árva faluvégen, Ott függj a cellák kietlen falán, Ős-fádnak ezer apró másaképen. Forgácsolódj szét millió darabra, A Szabadító tekintsen le rólad Millió megbilincselt életrabra, A Szentlélek nagy fergeteg-köpenyben Tovazúgott a Libanon felett, Zúgásában ezer fa reszketett, Ordító erdőn ment harsogva át, Csak egy fa értette meg a szavát, - Lehajlott óriási koronája: Kereszt-sorsának megadta magát. |
Karácsonyra
Sík Sándor:
Karácsonyi álom Magyar karácsony fekete-fakója És minden, ami mostani, múljon, Száz pici gyertya gyújtatlan gyúljon, Csillagos álom pelyhes takarója. Álom, álom karácsonyi álom! - Álom, álom... Betlehemben Kicsike Jézus megszületett. Szép Szűz Mária, egek ékessége, Mi bűnös lelkünk egy édessége Csókkal hajol a jászolka tövébe, Kicsi Jézuskára rájanevet. Édes kicsi Jézus, mindenlátó Jézus, Ügyefogyott népre, ránk mosolyog Csilló levegő-égben, boldog fényességben Nekünk dalolnak angyali karok. "Dicsőség, dicsőség mennyben az Istennek, Békesség, békesség földön az embernek!" Álom, álom... Kegyes kicsi Jézus, Panaszkodjunk-e teneked? Okos kicsi Jézus, igazlátó Jézus, Hiszen te jól tudsz mindeneket! S te, fényes szép angyalsereg, A békességet is ismered! A békesség - te jól tudod, - meleg cipő: És édesanyja a bánsági búza. A békesség a nagy hegyek nyugalma: És homlokukat a Tátra koszorúzza. A békesség egy csendes kicsi napsugár talán, Amely a mély komoly vizek tükrén remeg: De máshol még nem látják szegény magyar szemek, Csak Pozsony ős Dunáján és Szent Anna taván, A békesség a kassai harangszó, S a székely falukon a pásztorok miséje Kétszerte szent!... Dicsőség a magasban... Kicsi Jézus, Tedd, hogy legyen békesség idelent! Dicsőség, dicsőség a magasságoknak, Békesség a földön, békesség, békesség Szegény magyaroknak. |
"Üzenem az erdönek: ne féljen,
ha csattog is a baltások hada. Mert erösebb a baltánál a fa s a vérzö csonkból virradó tavaszra új erdö sarjad gyözedelmesen. S még mindig lesznek fák, mikor a rozsda a gyilkos vasat rég felfalta már s a sújtó kéz is szent jóvátétellel hasznos anyaggá vált a föld alatt... A víz szalad, de a kö marad, a kö marad." Wass Albert |
Quote:
|
Quote:
|
Quote:
itt a kornyeken sokan szeretik szerencsere, rendszeresen szerveznek Wass Albert esteket. :] vasarnap is lesz egy pl. Tapolcan. |
Quote:
|
Quote:
Egy-két ilyen estre én is szívesen elmennék, amíg az időm engedi.. kár, hogy az ilyenekről én nem szoktam tudni. |
"Olyan halk és hideg idő van,
halk és hideg, halk és hideg: hallani szinte suhanóban a gyöngyház égen a telet. Selymesen száll ő rongyaink közt s arcba legyez, bár semmi szél... Óh láthatatlan, hűvös angyal, előkelő, gyönyörü Tél!" Babits Mihály - Az előkelő tél |
Reményik Sándor: Csendes csodák
Ne várd, hogy a föld meghasadjon És tűz nyelje el Sodomát. A mindennap kicsiny csodái Nagyobb és titkosabb csodák. Tedd a kezed a szívedre, Hallgasd, figyeld hogy mit dobog, Ez a finom kis kalapálás Nem a legcsodásabb dolog? Nézz a sötétkék végtelenbe, Nézd a szürke kis ezüstpontokat: Nem csoda-e, hogy árva lelked Feléjük szárnyat bontogat? Nézd, árnyékod, hogy fut előled, Hogy nő, hogy törpül el veled. Nem csoda ez? S hogy tükröződni Látod a vízben az eget. Ne várj nagy dolgot életedbe, Kis hópelyhek az örömök, Szitáló, halk szirom-csodák: Rajtuk át Isten szól: jövök. |
József Attila: Születésnapomra
Harminckét éves lettem én - meglepetés e költemény csecse becse: ajándék, mellyel meglepem e kávéházi szegleten magam magam. Harminckét évem elszelelt s még havi kétszáz sose telt. Az ám, Hazám! Lehettem volna oktató, nem ily töltőtoll koptató szegény legény. De nem lettem, mert Szegeden eltanácsolt az egyetem fura ura. Intelme gyorsan, nyersen ért a „Nincsen apám” versemért, a hont kivont szablyával óvta ellenem. Ideidézi szellemem hevét s nevét: „Ön, amig szóból értek én, nem lesz tanár e féltekén” - gagyog s ragyog. Ha örül Horger Antal úr, hogy költőnk nem nyelvtant tanul, sekély e kéj. - Én egész népemet fogom nem középiskolás fokon taní- tani! 1937. ápr. 11. |
Ezt a verset ma találtam.
Nem tudom én írtam e, vagy kaptam, de gondoltam megosztom veletek. Szanaszét Szolizott Szingli Nyirkos lett a cicim a pusáp alatt, Mer az ofiszban a mítingen nem éri a nap, Pedig aszondják, a szilikonnak jót tesz az uvé, Mint hó végén a számlámnak az aputól jött lóvé. A nonfigi a derekamon marha jól mutat, Tolatáskor jelzi, az agyamhoz az utat, Bár szolcsiban a csajok szerint egész jó a mellem, De nem nyerhetnék vele még a légzsákom ellen. Kígyóbőr csizmám, kicsit több volt mint hetven, Külsőm, mint egy statisztáé, a LeniKrevic klipben. Mango szatyor, telcsi, szájfény felken, Fontos az összhang, a trendem rendben. Karrierem építése nem egyszerű feladat, Gyakran kell térdelnem, az íróasztalok alatt. A píáros szakma, nem könnyü kenyér, A háton fekvő egértől, kérges lesz a tenyér. De hagyjuk is munkát, mert sietek éppen, Talizunk a csajokkal a Liszt Ferenc Téren. Indul a péntek esti "Szex és Nyújork" paródia túra. Ez a nagyvárosi, kozmo, trendi kultúra, Egy negyvenes ügyvéd, álmaim lovagja, Bájos az a poci, ha fakormányra rakja, Nem minden a külső, tartja a mondás, Dzsípiesz és klíma nélkül, hiába vagy Hondás. Ha eltűnnek a pasik, az ágyjelenet után, Hogy miért történik veled, te csak csodálkozol bután, Főzni azt nem tudsz, és nem akarsz gyereket, Egy liter tejért, mi meg nem tartunk tehenet, Húspiaci értéked, ahogy konvergál a nullához, Sorsod, mint a folyó, melyik olvadáskor hullát hoz, Macskát tartasz gyerek helyett, beszélsz majd a kutyádhoz. A vénlányok klubja, lassan téged is elátkoz. Nem az élet ver, hanem Te szívatod magad, Kicsit sokat néztél tévét, és ez átmosta az agyad, Bármit is mond anyukád, és tömi fejed a média, Az az út, amit jársz , az nem vezet sehova. Családod az nem lesz, igaz lóvé mint a pelyva. De a temetőben tudod, nincsen menedzser fejfa, Az önmegvalósítás, meg a karrier a fő cél, Te döntöttél cicám, eszed, amit főztél. |
Romhányi József:
Egy boldogtalan sünnek panaszai a halovány holdnál - Sanyarú sors, te szabtad rám gúnyámat, céltábláját az emberek gúnyának. Engem senki sem cirógat, becézget, mert a bőröm egy kicsikét recézett. Hogy irigylem a nercet, a hódokat! Nekik kijár elismerés, hódolat. Hányszor kértem a bennfentes rókától, hogy legyen az én ügyemben prókátor. Könyörögtem: "Szólj a szűcsnek, bátyuska, protezsálj be prémesállat státusba!" Vagy vegyen be legalábbis bélésnek... De hiába! Nem enged a kérésnek. Értékemért agyon sose csapnának, nem kellek én se muffnak, se sapkának... Így kesergett sündörögve, bujkálva, Míg egy fakír nem került az útjába. Az felkapta, gyönyörködve vizsgálta: - Jössz a szögeságyamra, te kispárna! |
Batsányi János
A látó Vídulj, gyászos elme! megújul a világ, S előbb, mint e század végső pontjára hág. Zengj, hárfa! Hallgasson ma minden reája, Valakinek kedves nemzete s hazája; S valaki a magyar változó ég alatt Még a szabadságnak híve s ember maradt. Ó ti! kiknek szívek örök búba merült, Ím, reménytek nem várt víg napja felderült; Ím, az igazságnak terjednek súgári; Dőlnek a babona fertelmes oltári, Melyek a setétség fene bálványának Annyi századoktól vérrel áradának. Ama dicső nemzet felkelt ím egészen, Mely a két világnak megváltója lészen, S melynek már láncoktól szabad vitéz karja Mutatja, mit tehet egy nép, ha – akarja! Az ember elnyomott örökös jussait Délre hozván, porba veri bálványait; S míg köz ellenségink poklokra süllyeszti, Hozzánk ím! ölelő karjait terjeszti: „Álljon fel az erkölcs imádandó széki! Nemzetek, országok, hódoljatok néki! Uralkodjék köztünk ész, érdem, igazság, Törvény s egyenlőség, s te, áldott szabadság!" A föld kereksége megrendül e szóra, S látja, hogy érkezik a régen várt óra. A letapodtatott emberi nemzetnek Csontjaiból épült trónusok reszketnek. Rémülve szemlélik közelgető sorsok A vérre sovárgó koronás gyilkosok; Ők! kiknek még imént százezrek halála Csak egy intésekben, egy szavokban álla; S kiknek több nagy város tüzes leomlása Oly vala, mint annyi hangyaboly romlása! Vídulj gyászos elme! megújul a világ, S előbb, mint e század végső pontjára hág. |
első rész.tudom, hogy hosszú, de érdemes végigolvasni
Karinthy Frigyes
Tomi Együgyű monológ a kutyaszívről Nehezen szánom rá magam hogy a lelkemen könnyítsek S meggyónjam önmagamnak dadogó szavakkal a bűnt Mert bűnnek számít e kemény és harcoló korban a részvét Ha nem arra való s elismerten szomorú tárgyra pazarlod Mint amilyen az emberi balsors és munkanélküliség Láttam meghalni kórházban és harcban és vesztőhelyen is Embertársaimat és megesett hogy meg se sirattam őket Szórakozottságból vagy mert túlságosan figyeltem rájuk Önmagamat képzelve helyükbe s önmagát nem siratja az ember Még a haldokló körül is csak a rokonok sírnak ő maga nem Erre hivatkozva kérek feloldást a gyenge és ostoba tettért Amit azzal követtem el hogy én aki sírni nem szeretek S nem is sírtam már régen most mégis elpityeredtem Kimulni látván borzas kis pincsimet bizonyos Tomi nevűt Hogy történhetett ez szeretném valahogy elmagyarázni a dolgot Úgy tessék venni hogy negyedik éve tartozott Tomi hozzánk Afféle családtag aki jól érzi magát s éli világát Néha rámordul az ember nem mész a fenébe Tomi Mindig itt csetlesz-botlasz lábam alatt egyszer orromraesem Vagy nem hallgatsz kuss te komisz kutya éccaka van mit ugatsz Amitől Tomi mordul még kettőt aztán elhallgat érti a szót Tudja jól nem komoly ez csendesítve rezgeti farkát Azt csóválja jó-jó értem önnek se kell úgy kiabálni Tisztelt gazdám mit vár magamfajta kis pincsi kutyától Emberlétére mint magasabb értelem tudhatná már igazán Ösztön ez nálam hogy felriasztva éccaka így ugatok Aggódó ösztön hogy bemászik valaki s megtámadja önöket Már látom úgyis nincs baj most megyek vissza magamtól Vackomra álmodni kolbászt és szájkosarat és simogatást Rajongást és eszméletlen áhitatos szerelmet és gyűlöletet Így csóvált és lihegett és morgott Tomi ha rákiabáltam Vagy néha elszántan s végképp elkeseredve vissza is feleselt Hogyha rosszkedvemben elkergettem mikor nekemugrott örömében Vagy jókedvemben csúfolva én is ugattam vau-vau mint a kutya Visszacsaholt bizony ilyenkor elképedve s felháborodottan Hökkenve hátrált nekem ugrott füle reszketett mint a levél S az volt írva tincsek alól kifeketéllő izgatott két szembogarába Hogy ez már mégis csak példátlanul esztelen és gonosz ügy Mért ugat ön hiszen ön nem kutya miért alázza meg így Önmagában az embert s a kutyát bennem és azt hogy én ugatok Hiszen ön jól tudja különben hogy nálam ugatás és verdeső farkam Ugyanaz ugyanaz mint mikor ön kedvesen azt mondja szeeervusz Tomikám Na gyere ide buta kutyám na gyere na azért ne egyél meg Ugyanaz ugyanaz verdeső farkam és ájult lihegésem Ugyanaz a szeretet csak felfokozva százezermilliószor Mert nekem nincs egyebem én csak lihegéssel és csaholással És kilógó nyelvvel és összeugrálva és vinnyogva és körbepörögve Mint a tébolyodott én csak úgy tudom azt kifejezni Azt a minden földi gyönyörnél mámorítóbb örömet A szeretetnek és szerelemnek minden más ösztönt elsöprő viharát Amit én érzek válaszul ami bennem válaszol a szeretetnek Pirinyó kis derengésére mikor ön azt mondja nekem na jól van Tomi kutyám Hogy túl éhségen s életvágyamon túl ujjongjak és ugatozzam Itt vagyok itt vagyok itt vagyok halleluja ember-gazdám én uramisten Itt vagyok itt vagyok engedd hogy meghaljak a szeretettől Hát csak azért mondom nem szép játék csúfolni a csaholást Ez reszketett és dobogott abban a bundapamacsban Ami Tomi volt olyankor mikor én ugratva megugattam (Csak még fenti szavaknál is zűrösebben és ködösebben) Persze utána rögtön elfeledte ezt az egész haragkitörést S hajlandó volt összenyálazni s szájábavenni egészen Minden emberi lényt aki méltatta észrevenni személyét Áradozó boldogságában nem azért hogy vérét igya mint a vadnak Hanemhogy nyálával és testmelegével óvja s szeresse mint anya a kölykét Aztán futott is már fontoskodva szaglászni a sarokköveket Mintegy jelezve bocsánat azért én mégis csak kutya vagyok Pálya és foglalkozás szerint és hivatalból és hivatásból Más a kötelesség fajtámmal szemben és más megint a passzió Szenvedély és szerelem egy magasabb eszme szimatja Olyasféle mint önök számára a művészet meg a vallás S mégis s mindezeken túl az volt állandó benyomásom Hogy Tomi csöppetse elfogult az emberi fajta javára Gyöngéinket jól ismerte s jellemünk furcsa hibáit S külön-külön úgy bánt velünk ahogy jellemünk követelte Tudta ha Gabi szól rá Tomi takarodj le az ágyról Attól nem kell ugrani mindjárt elég ha úgy tesz mintha akarna Gabi szórakozott nem is figyel egy verssor jár az eszében Perc mulva majd odamegy és megsimogatja az ágyon Ám ha Julis mondja na Tomi készülj most jön a fürdés Már az ef betűnél ugorjon s bujjon a pamlag alá Nem mintha ezzel el lehetne kerülni azt ami végzet A gyűlölt szappant s az egész keserves csutakolást (Amit egyébként férfiasan tűrt mint orvost az úri beteg Akkor is ha különben nem nagyon hisz a tudományban) De késleltetni lehet "csak idő miért az ember küzd s haladék" (Ezt Shakespeare Brutusa mondta s egyebek közt Tomi is) Pontosan tudta Tomi ki a jó ember nem büntetőjogi Szempontból de igazán s ki a példásviseletű rosszember |
második rész
Egyszer órákig várt a lift mellett egy bizonyos hölgyre
Akiről tudta hogy nagy kutyabarát s szereti felvinni a liftben Nem lustaságból mert pillanat volt neki hat emelet Gavalléros ravaszságból hogy az illetőnek örömet okozzon Volt Tominak mindezen kívül sok bonyolult magánügye is Főként nyáron mikor nyaraltunk Verőcén és a Balatonnál Kettőre jól emlékezem az egyik egy Szuszi nevű Ronda kis fekete szutykos és ostoba szuka volt ez volt a nagy szerelem Emiatt állt ki harminc hímmel s szerzett véres sebeket Másik egy nyafka és hisztérikus kis fehér úri dögöcske Reménytelen ábránd mégis miatta hagyta el kétszer a házat Reggel jött haza nem mert éccaka szólni hogy beeresszék Sunyin és behúzott farkkal bűntudattal bujt el előlem Jól emlékezett rá mit mondtam neki este Tomi ha elmész Azzal a pincsivel zárva találsz mindent csavaroghatsz az éjjel Ám ez is elmult Tomi fölött nem hagyott mélyebb nyomokat Járt és kelt és futkosott s délben ha hozták a terítőt Odaült a falhoz símulva mindig egy bizonyos ponton Rezgetve farkát várt és figyelt minden mozdulatot S csak akkor hagyta ott őrhelyét mikor már mindenki leült Akkor jött közelebb megállt a székek előtt és nézett várakozón S csak ha túlsoká nem vették észre vakkantott rosszaló hangon A Verpeléti úton Tomit mindenki szólongatta szerette Ő csak a farkával jelezte jó-jó tudom hogy ön kicsoda Meg se fordult most dolgom van de ismerem és kedvelem önt Bohémhírű kutya volt Tomi alapjában csakugyan az is volt Néha hazulról a kávéházba szaladt el utánam Ha kergettem visszafutott de a sarkon megállt és várt gyanakodva Hátha meggondolom behívom egy feketére vagy csevegni kicsit Bohém jóhiszemű szaglászó mindig kíváncsi bizalma okozta Élete döntő és megrázó eseményét is tíz nappal halála előtt Hogy elfogta a sintér s négy napot ült kutyabörtönben Amire itt most bővebben kitérni egyrészt nem akarok Másrészt mult héten őmaga referált erről a szombati lapban Ami aztán történt én csak arról számolok itt be Hazatérte után mindenki rögtön mondta s beszélte a házban Hogy Tomi kedélyét döntően feldúlta a drámai lecke Csendes lett és udvarias otthonülő nem szökdösött el Ha közeledtem nem feküdt rögtön hátára szokás szerint Hogy csiklandozzam amitől ínyét mutogatva röhögni szokott Ülve maradt komolyan rámnézett aztán nehezen indult Kétszer még ott volt lent az uccán a szép őszi derüben Szaglászott is keveset de már nem kellett lármázni és könyörögni Hogy tessék hazamenni ment bizony szó nélkül és szótfogadón Harmadnapra reggel szólogatom valahogy hiányzott a hangja Harmadszorra felelt a szekrény alól rekedt köhögéssel Csalom elő nagynehezen jön vánszorog ül a sarokba Hisz ez a kutya beteg vigyék át Farkas doktorhoz azonnal Magam nem érek rá sietek rengeteg restancia aznap Délelőtt tárgyalás ebéd Pesten este meghívás hajnalba lefekszem Másnap újból a harc süket vagyok semmiről nem veszek tudomást Harmadnapra (megint) kábultan ébredek tíz óra zúg a fejem Hirtelen átnyilal agyamon ülök fel hé mi van Tomival Jaj nagyságos ur mintha végét járná már csak szuszog az a drága Azt mondja az orvos szopornyica vagy a tüdővel valami Kapott injekciót én is borogatom ott fekszik a zugban S már hozzák is be Tomit gyolcsbatakarva s mint egy törött cserepet Letették ágyam elé s a pillanatban mikor fölébehajoltam Mintha nem is véletlen volna a szomszéd lakás vékony falain át Csend lett elhallgatott a rádió nyekergő reggeli muzsikája Csend lett de nagyon csend mert a nedves rongyok hevederében Tomi már alig pihegett hasa és álla kushadva elernyedt Csak tompora rándult még kínosan mint egy eltaposott fejü Nagy hernyó selyemhernyó ami már nem fog begubózni soha Fekete hű szemeit is betakarta már valami vöröses lepedék S a csendben perc mulva szóltam rá Tomi s magam is összeriadtam Hogy milyen magasan s vékonyan s kámpicsorodva jött ki torkomból a hang Tomin kis remegés futott át de a farkát már nem tudta felemelni Füle mellé fektettem a tenyerem s ekkor elomló erőfeszítéssel Utoljára még tenyerem öblébe belehajtotta néma fejét Picit mozgott benne elhelyezkedett mint aki most végleg igy marad ott S még éreztem amint átküldte ereimbe testének utolsó melegét Tomikám súgtam mégegyszer s tulajdon hangomnak idegen És távoli távoli és régfeledett muzsikájától most már kiszivárgott Szememből a könny egyetlen csepp amitől egyszerre minden Egyszerü lett és meleg és otthonos és érthető mint maga az élet Most már értettem mit jelentett Tomi vad és haragos ugatása Mikor azt magyarázta vele szavakon túl hogy nem az étel S nemcsak az ösztöni érdek köti hozzánk hanem valami más Tenyerembehajtott haldokló feje melyben már nem volt semmi kívánság S szememben az a kis nedvesség egyszeriben összefolyott S most én még e könny fanyar utóízével tünődő szemeimben Mondom el önöknek bizony mondom nektek mit tudtam meg Tomiról Mindazokon kívül amit ugyis tudni lehet egy pincsikutyáról Bizony mondom semmi több ez az eltűnő semmi kis élet tenyeremben Semmi több maga a tiszta szeretet és mégkevésbé kevesebb Ugybizony az a bizonyos szeretet amit áhitatos önkívületben S marcangoló harcokban szomjaz és áhit és keres az emberi lélek Hogy égessen mint a csipkebokor s tátogjon mint Ferenc halai Ime itt fekszik ilyen egyszerü és picike és tisztán ragyogó Mint százezer mázsa szurokércből kilugozott rádiumaktivitás Semmije sincs neki nincs esze és lelke sincs csak szeretet Nincsenek gondolatok s már ösztönök se csak szeretet van Élete sincs már nem is akar már élni csak szeretni akar Ész nélkül lélek nélkül ösztön nélkül élet nélkül való szeretet Bizony mondom magunknak is emberek ugye milyen jó volna Szeretni tudom én szeretni akarunk egymást szeretni nem mimagunkat Egymást és nem azt az unalmas én-valakit akihez láncol az élet Jó volna szeretni ugye jó volna szeretni másvalakit nem sírni magunkért Tudom jók vagytok gyerekek jók a gonoszságtól eltorzult lárva mögött Várod már ugye várod gyilkosom várod már a halálom Jó volna szeretni ugye jó volna szeretni de hogy sirsz, amig élek Ugye várjátok már mind velem együtt hogy tudjatok végre szeretni Meghalni ugye meghalni hogy szeressetek és sírjatok értem. |
Roskad a kásás hó, cseperészget a bádogeresz már,
elfeketült kupacokban a jég elalél, tovatűnik, buggyan a lé, a csatorna felé fodorul, csereg, árad. Illan a könnyü derű, belereszket az égi magasság s boldog vágy veti ingét pírral a reggeli tájra. Látod, mennyire, félve-ocsúdva szeretlek, Flóra! E csevegő szép olvadozásban a gyászt a szivemről, mint sebről a kötést, te leoldtad - ujra bizsergek. Szól örökös neved árja, törékeny báju verőfény, és beleborzongok, látván, hogy nélküled éltem. |
Heltai Jenő:
SZABADSÁG Tudd meg : szabad csak az, akit Szó nem butít, fény nem vakít, Se rang, se kincs nem veszteget meg, Az, aki nyíltan gyűlölhet, szerethet, A látszatot lenézi, meg nem óvja, Nincs letagadni, titkolni valója. Tudd meg : szabad csak az, kinek Ajkát hazugság nem fertőzi meg, Aki üres jelszókat nem visít, Nem áltat, nem ígér, nem hamisít. Nem alkuszik meg, hű becsületéhez, Bátran kimondja, mit gondol, mit érez. Nem nézi azt, hogy tetszetős-e, Sem azt, kinek ki volt, és volt-e őse, Nem bámul görnyedon a kutyabőrre S embernek nézi azt is aki pőre. Tudd meg : szabad csak az, aki Ha neve nincs is, mégis valaki, Vagy forró, vagy hideg, de sose langyos, Tüzet fölöslegesen nem harangoz, Van mindene, ha nincs is semmije, Mert nem szorul rá soha senkire. Nem áll szemébe húzott vaskalappal, Mindég kevélyen szembe néz a Nappal, Vállalja azt, amit jó társa vállal, És győzi szívvel, győzi vállal. Helyét megállja mindég, mindenütt, Többször cirógat, mint ahányszor üt, De megmutatja olykor, hogy van ökle. . . . Szabad akar maradni mindörökre. Szabadság ! Ezt a megszentelt nevet Könnyelműen, ingyen ajkadra ne vedd ! Tudd meg : szabad csak az, Aki oly áhítattal mondja ki, Mint istenének szent nevét a jó pap. Szabad csak az, kit nem rettent a holnap. Inség, veszély, kín meg nem tántorít És lelki béklyó többé nem szorít. Hiába őrzi porkoláb s lakat, Az sose rab, ki lélekben szabad. Az akkor is, ha koldus, nincstelen, Gazdag, hatalmas, mert bilincstelen. Ez nem ajándék. Ingyen ezt nem adják, Hol áldozat nincs, nincs szabadság. Ott van csupán, ahol szavát megértve Meghalni tudnak, és élni mernek érte. De nem azért dúlt érte harc, Hogy azt csináld, amit akarsz, S mindazt, miért más robotolt, Magad javára letarold, Mert szabadabb akarsz lenni másnál. A szabadság nem perzsavásár. Nem a te árud. Milliók kincse az, Mint a reménység, napsugár, tavasz, Mint a virág, mely dús kelyhét kitárva Ráönti illatát a szomjazó világra, Hogy abból jótestvéri jusson Minden szegénynek ugyanannyi jusson. Míg több jut egynek, másnak kevesebb, Nincs még szabadság, éget még a seb. Amíg te is csak másnál szabadabb vagy, Te sem vagy még szabad, te is csak. . . Gyáva rab vagy. |
Kányádi Sándor:
KUPLÉ A VÖRÖS VILLAMOSRÓL avagy abroncs nyolc plusz két pótkerékre holtvágányra döcögött végül a kopott vörös villamos kalauz és vezető nélkül döcögött holtvágányra végül a kopott vörös villamos nem volt rakva virágos néppel bezzeg amikor érkezett bíborló színben sok beszéddel meg volt rakva virágos néppel bezzeg amikor érkezett vöröslött de amint utólag utólag minden kiderül bíborát nem a pirkadó nap vértől vereslett mint utólag utólag minden kiderül mint a görög tragédiában belül történt mi megesett a színen csak siránkozás van mint a görög tragédiában belül történt mi megesett hát sic tranzit gloria mundi a dicsőség így múlik el honnan lehetett volna tudni hogy sic tranzit gloria mundi a dicsőség így múlik el s így állunk ismét mint az ujjunk sok hite-volt-nincs nincstelen a magunk kárán kell tanulnunk ismét itt állunk mint az ujjunk sok hite-volt-nincs nincstelen s tülekedünk egymásnak esve ha jön a volt-már villamos sárgára avagy zöldre festve tülekedünk egymásnak esve ha jön a volt-már villamos félre ne értsd a dalom testvér nem sirató csak szomorú nem szeretném ha lépre mennél félre ne értsd ismét/lem testvér nem sirató csak szomorú Mellékdal a pótkerekekre de holtvágányra döcögött-e vajon a veres villamos eljárt-e az idő fölötte és holtvágányra döcögött-e vajon a veres villamos s nem lesz-é vajon visszatérte boldog aki nem éri meg halomra halnak miatta s érte most is s ha lenne visszatérte boldog aki nem éri meg 1992 |
Juhász Gyula
A békekötésre Magyar Tiborc, világ árvája, pórja Nézz sírva és kacagva a nagyokra, Kik becstelen kötéssel hámba fognak, Hogy tested, lelked add el a pokolnak! De azután töröld le könnyedet És kacagásod jobb időkre tedd, Úgy állj eléjük, mint a végitélet Bús angyala, ki e világba tévedt: Urak, világnak gőgös urai, Nem gyásznak napja nékem e mai, Emlék, remény lelkemben úgy remeg, Mint villámos viharban az egek! Kardom letettem, várok, dacolok, Az Isten él és a vén föld forog, Mene, Tekel, Fáresz: fölírva van Bitang hódítók palotáiban. Már reng a föld, már villámlik az ég, Lesz itt ítélet, harag napja még S világok romján, tűnt gazok felett Én még hozsánnát énekelhetek! Hozsánnát néked Istenem, te nagy, Szabadság, aki lelkem lelke vagy S magyarként és emberként – Üdv Neked! – Élem tovább az örök életet! |
Juhász Gyula
Szerelem? Én nem tudom mi ez, de jó nagyon, Elrévedezni némely szavadon, mint alkonyég felhőjén, mely ragyog, És rajta túl derengő csillagok. Én nem tudom mi ez, de édes ez, Egy pillantásod hogyha megkeres, mint napsugár, ha villan a tetőn, holott borongón már az este jön. Én nem tudom mi ez, de érezem, hogy megszépült megint az életem, Szavaid selyme szíven simogat, Mint márciusi szél a sírokat. Én nem tudom mi ez, de jó nagyon, Fájása édes, hadd fájjon, hagyom. Ha balgaság, ha tévedés, legyen Ha szerelem, bocsájtsd ezt meg nekem! |
Juhász Gyula
Máramarossziget Magyar Kelet bazárja volt e város, Fajok tanyája, ódon és kies, Közel az éghez s a magyar határhoz S a vándorló költőhöz is szíves. Kegyes atyáknál öreg iskolában Magyart, latint oktattam itten én, Párizs felé szállt akkor ifjú vágyam, Fiatalságom ódon Szigetén. Párizst kerestem és könyvekbe bújtam, Míg az idő szállt -- ó én drága múltam -- Örökre meddőn és múlasztva múlt. Egy fiatal lány szeme átvilágol Felém e fényből, mint a másvilágból És vissza, vissza nem visz oda út. |
2010 március 15
Az elmúlt két napban kétszer volt alkalmam meghallgatni és elmondani ezt a verset. Felemelő érzés volt! :)
Petőfi Sándor Nemzeti dal Talpra magyar, hí a haza! Itt az idő, most vagy soha! Rabok legyünk vagy szabadok? Ez a kérdés, válasszatok! – A magyarok istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk! Rabok voltunk mostanáig, Kárhozottak ősapáink, Kik szabadon éltek-haltak, Szolgaföldben nem nyughatnak. A magyarok istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk! Sehonnai bitang ember, Ki most, ha kell, halni nem mer, Kinek drágább rongy élete, Mint a haza becsülete. A magyarok istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk! Fényesebb a láncnál a kard, Jobban ékesíti a kart, És mi mégis láncot hordtunk! Ide veled, régi kardunk! A magyarok istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk! A magyar név megint szép lesz, Méltó régi nagy hiréhez; Mit rákentek a századok, Lemossuk a gyalázatot! A magyarok istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk! Hol sírjaink domborulnak, Unokáink leborulnak, És áldó imádság mellett Mondják el szent neveinket. A magyarok istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk! |
Edgar Allan Poe: A Holló
Egyszer egy bús éjféltájon, míg borongtam zsongva, fájón S furcsa könyvek altatgattak, holt mesékből vén bazár, Lankadt főm már le-ledobbant, mikor ím valami koppant, Künn az ajtón mintha roppant halkan roppanna a zár, "Vendég lesz az", így tűnődtem, "azért roppan künn a zár, Az lesz, más ki lenne már?" Óh, az emlék hogy szíven ver: padlómon a vak december Éjén fantóm-rejtelmmel húnyt el minden szénsugár, És én vártam: hátha virrad s a sok vén betűvel írt lap Bánatomra hátha írt ad, szép Lenórám halva bár, Fény leánya, angyal-néven szép Lenórám halva bár S földi néven senki már. S úgy tetszett: a függöny leng és bíborán bús selymű zengés Fájó, vájó, sose sejtett torz iszonyt suhogva jár, - Rémült szívem izgatottan lüktetett s én csitítottam: "Látogató lesz az ottan, azért roppan künn a zár, Késő vendég lesz az ottan, azért roppan künn a zár, Az lesz, más ki lenne már?" Visszatérve lelkem mersze, habozásom elmúlt persze, S "Uram", kezdtem, "avagy Úrnőm, megbocsátja ugyebár, Ámde tény, hogy már ledobbant álmos főm és Ön meg roppant Halkan zörgött, alig koppant: alig roppant rá a zár, Nem is hittem a fülemnek." S ajtót tártam, nyílt a zár, Éj volt künn, más semmi már. S mély homályba elmeredten, szívvel, mely csodákra retten, Látást vártam, milyet gyáva földi álom sose tár, Ám a csend, a nagy, kegyetlen csend csak állott megszegetlen, Nem búgott más, csak egyetlen szó: "Lenóra!", - halk, sóvár Hangon én búgtam: "Lenóra!" s visszhang kelt rá, halk, sóvár, Ez hangzott s más semmi már. S hogy szobámba visszatértem s még tüzelt javába vérem, Hirtelen, már hangosabban, újra zörrent némi zár, S szóltam: "Persze, biztosan csak megzörrent a rácsos ablak, No te zaj, most rajta kaplak, híres titkod most lejár, Csitt szívem, még csak egy percig, most a nagy titok lejár, Szél lesz az, más semmi már!" Azzal ablakom kitártam s íme garral, hetyke-bátran Roppant Holló léptetett be, mesebeli vén madár, S rám nem is biccentve orrot, meg sem állt és fennen hordott Csőrrel ladyt s büszke lordot mímelt s mint kit helye vár, - Ajtóm felett Pallasz szobrán megült, mint kit helye vár,- Ült, nem is moccanva már. S ahogy guggolt zordon ében méltóságú tollmezében, Gyászos kedvem mosolygóra váltotta a vén madár, S szóltam: "Bár meg vagy te nyesve, jól tudom, nem vagy te beste, Zord Holló vagy, ős nemes te, éji part küld, vad határ, Mondd, mily néven tisztel ott lenn a plútói, mély, vad ár?" S szólt a Holló: "Sohamár!" Ámultam, hogy ferde csőrén ilyen tártan, ilyen pőrén Kél a hang, okos, komoly szó alig volt a szava bár, Ám el az sem hallgatandó, hogy nem is volt még halandó, Kit, hogy felnézett, az ajtó vállán így várt egy madár, Ajtajának szobra vállán egy ilyen szörny, vagy madár, Kinek neve: "Sohamár." S fenn a csöndes szobron ülve az a Holló egyedül e Szót tagolta, mintha lelke ebbe volna öntve már, Nem nyílt más igére ajka, nem rebbent a toll se rajta, S én szólék, alig sóhajtva. "Majd csak elmegy, messziszáll, Mint remények, mint barátok...holnap ez is messziszáll." S szólt a Holló: "Soha már!" Megriadtam: csend ziláló replikája mily találó, "Úgy lesz", szóltam, "ennyit tud csak s kész a szó- és igetár, Gazdájának, holmi hajszolt, bús flótásnak búra ajzott Ajkán leste el e jajszót, mást nem is hallhatva már, Csak rémének gyászdalát, csak terjes jajt hallhatva már, Ezt, hogy: "Soha - soha már!" S gyászos kedvem újra szépen felmosolygott s párnás székem Szemközt húztam, ott, ahol várt ajtó, szobor és madár, És a lágy bársonyra dőlten tarka eszmét sorra szőttem, Elmerengtem, eltűnődtem: mily borongó nyitra jár, Átkos, ős, vad, furcsa Hollóm titka mily bús nyitra jár, Mért károgja: "Soha már!" Ekként ültem, szőve-fejtve bús eszméket s szót se ejtve, Míg a madár szeme izzott, szívemig tüzelve már, S fejtve titkot, szőve vágyat, fejem halkan hátrabágyadt, Bársonyon keresve ágyat, mit lámpám fénykörbe zár, S melynek bíborát, a lágyat, mit lámpám fénykörbe zár, Ő nem nyomja, - soha már! Ekkor, úgy rémlett, a légnek sűrűjén látatlan égnek Füstölők s a szőnyeg bolyhán angyalok halk lépte jár, "Bús szív!", búgtam, "ím, a Szent Ég szállt le hozzád, égi vendég Hoz vigaszt és önt nepenthét, felejtést ád e pohár! Idd, óh idd a hűs nepenthét, jó felejtés enyhe vár!" S szólt a Holló: "Soha már!" "Látnok!", nyögtem, "szörnyű látnok, ördög légy, madár, vagy átok, Sátán küldött, vagy vihar vert most e puszta partra bár, Tépetten is büszke lázban, bús varázstól leigáztan, Itt e rémek-járta házban mondd meg, lelkem szódra vár: Van...van balzsam Gileádban?...mondd meg!...lelkem esdve vár!" S szólt a Holló: "Soha már!" "Látnok!", búgtam, "szörnyű látnok, ördög légy, madár, vagy átok, Hogyha istent úgy félsz mint én s van hited, mely égre száll, Mondd meg e gyászterhes órán: messzi Mennyben vár-e jó rám, Angyal néven szép Lenórám, kit nem szennyez földi sár, Átölel még szép Lenórám, aki csupa fénysugár?" Szólt a Holló. "Soha már!" "Ez legyen hát búcsúd!", dörgött ajkam, "menj, madár, vagy ördög, Menj, ahol vár vad vihar rád és plútói mély határ! Itt egy pelyhed se maradjon, csöpp setét nyomot se hagyjon, Torz lelked már nyugtot adjon! hagyd el szobrom, rút madár! Tépd ki csőröd a szívemből! hagyd el ajtóm, csúf madár!" S szólt a Holló: "Soha már!" A szárnyán többé toll se lendül és csak fent ül, egyre fent ül, Ajtóm sápadt pallaszáról el nem űzi tél, se nyár, Szörnyű szemmel ül a Holló, alvó démonhoz hasonló, Míg a lámpa rája omló fényén roppant árnya száll S lelkem itt e lomha árnyból, mely padlóm elöntve száll, Fel nem röppen, - soha már! |
Quote:
A holló (fordította: Babits Mihály) Egyszer -- únt éjfél közelgett - bóbiskoltam elfelejtett Tudományok furcsa könyvén, ellankadva terhesen, Fejem csügge... egyre jobban... s im egyszerre ajtóm roppan, Mintha egy kéz félve koppan -- dobban ajtóm csöndesen. S szóltam: "Éji vendég toppan küszöbömre csöndesen: -- Az lehet, más semmisem." Ah, jól emlékszem valóban! Tél volt, bús december hóban, Szellemét a szén hunyóban földre hímzé véresen. Lassan nyúlt az éji óra; könyvem nem nyújtott a búra Enyhülést, óh holt Lenóra, érted, égi kedvesem, Kit a mennyekben Lenóra néven hívnak, kedvesem, -- Itt lenn nincs már neve sem. S bíbor kárpit selyme rezzen, bizonytalan zajra zizzen; Fújó, vájú, sohsem ismert féltés kínját érezem. S míg szivem dobbanva retten, mind ismétlem önfeledten: "Éji vándor vár ijedten ajtóm elott, azt hiszem -- Késett vendég kér ijedten bebocsátást, azt hiszem: -- Az lehet, más semmisem." Most kicsit magamhoz térvén nem haboztam, így beszélvén: "Jó uram, vagy drága hölgyem, ne akadjon fenn ezen: Tény hogy kissé szunditottam, és ön olyan halkan koppan: S amint könnyü lépte dobban -- koppan ott künn csöndesen, Szinte képzeletnek vélném" -- s ajtót tártam csöndesen: -- Künn az éj, más semmisem. Hosszan néztem ott az éjbe bámulva, kétkedve, félve, Álmodva amilyent nem mert még álmodni senkisem; De a csöndesség töretlen, s a homály nem ad jelet, nem Hangzik más szó, mint egyetlen név: "Lenóra!" -- kedvesem Neve, melyet én rebegtem, s visszanyögte édesen A visszhang -- más semmisem. Visszamenve a szobába -- lelkem ég, a fejem kába -- Újra koppanást hallottam, már nem is oly csöndesen. "Valamitol bizonyára megzörrent az ablak zára: Rá kell jönnöm az okára, nosza - mondtam -- meglesem! Nyughass, szívem, pillanatra, míg e rejtélyt meglesem: -- Csak a szél, más semmisem..." S széttárva a rácsos táblát, íme, furcsán verve szárnyát Egy nagy oskort-látott Holló szállt be rajta peckesen. Rám se biccent, meg se hökkent, csak jött, mint egy idecsöppent Úr vagy hölgy: ajtómra röppent s megtelepült odafenn -- Ott egy vén Pallas-szobor volt, a madár megült ezen, Ült, csak ült -- és semmisem. Akkor bánatom mosolyra csalta furcsa ében tolla, Ahogy ott morc méltósággal ült nagy ünnepélyesen. "Bár megtépve, zord kóborló" -- szóltam -- "te se vagy utolsó, Éji partok küldte Holló: úr-neved hadd kérdezem: Hogy hívnak, ha ott lenn röpködsz a plútói bús vizen?" -- Szólt a Holló: "Sohasem." Néztem a szárnyas bolondot, hogy egy szót ily jól kimondott S válaszolt szavamra -- bárha nem is túl értelmesen: Meg kell adni, ilyet élo még nem ért, hogy egy beszélo Madár ajtaja fölé jo s rátelepszik kényesen -- Ajtó fölött egy szoborra rátelepszik peckesen, -- És a neve: "Sohasem"! De a Holló fönn a szobron csak ez egy szót mondta folyton, Mintha abba volna lelke beleöntve teljesen. Másképp csorét nem nyitotta s szárnyait sem mozditotta; S nyögtem: "Hozzám senkisem hű, még szivem reménye sem, Majd csak elhagy e madár is -- nem lesz reggel nyoma sem!" -- Szólt a Holló: "Sohasem." Megdöbbentem, hogy talál az elsírt szóra ez a válasz: "Persze" -- mondtam -- "ennyi ennek kincse tára összesen; Tán egy régi bús gazdája oktatá, kit sors viszálya Dúlt és mart, míg síró szája erre járt rá, másra sem -- Holt remények gyászdalához nincs is jobb rím semmisem, -- Mint hogy: 'Soha -- sohasem'." De a bölcs madár mosolyra csalta méla lelkem ujra És egy zsöllyét gördítettem szembe, hogy majd ott lesem; S bársonyába besüppedve képzeletet képzeletre Halmoztam: hogy hol szerezte és mért ismétli vészesen -- Ez a baljós vén vad holló mért ismétli rémesen Ezt a szót, hogy: "Sohasem." Ezen tunodtem magamban, noha egy betut se mondtam A madárhoz -- s már szivembe fúrt a két fém-élü szem... Óh ha titkát eltalálnám! S így fejem ledolt a párnán, Melynek bársonyára lámpám fénye hullott kékesen, Violaszín bársonyára, melyen óh! már kedvesem Nem pihen meg sohasem. Most, úgy tetszett, langy szello kel s lengve titkos füstölokkel Angyaltánc a szőnyeg bolyhát csiklandozta kéjesen: "Bús szív!" -- nyögtem -- "égi vendég szállt le hozzád lám a szent Ég Angyalokkal küld nepenthét elfeledni kedvesem: Idd, óh idd e hűs nepenthét és feledd el kedvesem!" -- Szólt a Holló: "Sohasem." "Jós!" -- hörögtem -- "választ kérek! jós, madár vagy gonosz lélek! -- Sátán küldött vagy vihar vert hozzám, én nem keresem, Ki büszkén, bár megtépázva, érkeztél e puszta házba, Hol rémek dúlnak csatázva -- mondd meg nékem kegyesen: Van-e balzsam Gileádban? Megenyhül-e zord sebem?" -- Szólt a Holló: "Sohasem." "Jós!" -- hörögtem -- "választ kérek! Jós, madár vagy gonosz lélek! Hiszen egy égbolt borul ránk s egy Urunk van odafenn: Mondd meg, vár-e még e búra messze mennyben édes óra, Vár-e majd a szent Lenóra ölelése odafenn? Kit az angyalok Lenóra néven hívnak odafenn?" -- Szólt a Holló: "Sohasem." "Legyen hát e szód utolsó!" - szöktem föl -- "sátán vagy holló! Menj, röpködj az éjviharban, a plutói bús vízen! Itt ne hagyd egy árva tollad, nehogy arról rágondoljak, Mit hazudtál e szobornak vállán ülve peckesen! Tépd ki csorödet szívemből s hagyj magam, míg elveszem!" -- Szólt a Holló: "Sohasem!" És a szárnya meg se lendül, és csak fent ül, és csak fent ül, Fent ajtóm fölött a Pallas sápadt szobrán, csöndesen. Álmodó rémhez hasonló szemmel ül a szörnyű Holló, Míg a lámpafény elomló árnyát veti rémesen S lelkem e padlómon ringó árnyba fullad csöndesen: Nem szabadul -- sohasem. |
Quote:
|
VANITATUM VANITAS
*****Itt az írás, forgassátok Érett ésszel, józanon, S benne feltalálhatjátok Mit tanít bölcs Salamon: Miképp széles e világon Minden épűl hitványságon, Nyár és harmat, tél és hó Mind csak hiábavaló! *****Földünk egy kis hangyafészek, Egy perchozta tűnemény; A villám és dörgő vészek Csak méhdongás, s bolygó fény; A történet röpülése Csak egy sóhajtás lengése; Pára minden pompa s ék: Egy ezred egy buborék. *****Sándor csillogó pályája, Nyúlvadászat, őzfutás; Etele dúló csordája Patkánycsoport, foltdarázs; Mátyás dicső csatázási, Napoleon hódítási, S waterlooi diadal: Mind csak kakasviadal. *****A virtus nagy tűneményi Gőz, mit hagymáz lehele; A kebel lángérzeményi Vértolúlás kínjele; A vég, melyet Sokrat ére, Catonak kihulló vére, S Zrínyi Miklós szent pora Egy bohóság láncsora. *****És ti bölcsek, mit hozátok Ami volna szép s jeles? Mámor bírta koponyátok, Plato s Aristoteles. Bölcselkedő oktalanság, Rendbe fűzött tudatlanság, Kártyavár s légállítvány Mindenféle tudomány. *****Demosthén dörgő nyelvével Szitkozódó halkufár; Xenofon mézbeszédével Rokka közt mesére vár; Pindár égi szárnyalása Forró hideg dadogása; S Phidias amit farag, Berovátkolt kődarab. *****Mi az élet tűzfolyása? Hulló szikra melege. A szenvedelmek zúgása? Lepkeszárny fergetege. Kezdet és vég egymást éri, És az élet hű vezéri, Hit s remény a szűk pályán, Tarka párák s szivárvány. *****Holdvilág csak boldogságunk; Füst a balsors, mely elszáll; Gyertyaláng egész világunk; Egy fúvallat a halál. Vársz hírt s halhatatlanságot? Illat az, mely tölt virágot, És a rózsát, ha elhúll, Még egy perccel éli túl. *****Hát ne gondolj e világgal, Bölcs az, mindent ki megvet, Sorssal, virtussal, nagysággal Tudományt, hírt s életet. Légy, mint szikla rendületlen, Tompa, nyúgodt, érezetlen, S kedv emel vagy bú temet, Szépnek s rútnak húnyj szemet. *****Mert mozogjon avagy álljon E parányi föld veled, Lengjen fényben, vagy homályon Hold és nap fejünk felett, Bárminő színben jelentse Jöttét a vándor szerencse, Sem nem rossz az, sem nem jó: Mind csak hiábavaló! |
Quote:
|
"Én rajtam jutsz a kínnal telt hazába,
én rajtam át oda, hol nincs vigasság, rajtam a kárhozott nép városába. Nagy Alkotóm vezette az igazság; Isten Hatalma emelt égi kénnyel, az ős Szeretet és a fő Okosság. Én nem vagyok egykoru semmi lénnyel, csupán örökkel; s én örökkön állok. Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel" |
Quote:
Nem születtünk tengni, mint az állat, csupán tudni és haladni előre. |
2010-03-19
LETÉSZEM A LANTOT
Letészem a lantot. Nyugodjék. Tőlem ne várjon senki dalt. Nem az vagyok, ki voltam egykor, Belőlem a jobb rész kihalt. A tűz nem melegít, nem él: Csak, mint reves fáé, világa. Hová lettél, hová levél Oh lelkem ifjusága! Más ég hintette rám mosolyját, Bársony palástban járt a föld, Madár zengett minden bokorban, Midőn ez ajak dalra költ. Fűszeresebb az esti szél, Hímzettebb volt a rét virága. Hová lettél, hová levél Oh lelkem ifjusága! Nem így, magánosan, daloltam: Versenyben égtek húrjaim; Baráti szem, művészi gonddal Függött a lantos ujjain; - Láng gyult a láng gerjelminél S eggyé fonódott minden ága. Hová lettél, hová levél Oh lelkem ifjusága! Zengettük a jövő reményit, Elsírtuk a mult panaszát; Dicsőség fényével öveztük Körűl a nemzetet, hazát: Minden dalunk friss zöld levél Gyanánt vegyült koszorujába. Hová lettél, hová levél Oh lelkem ifjusága! Ah, látni véltük sirjainkon A visszafénylő hírt-nevet: Hazát és népet álmodánk, mely Örökre él s megemleget. Hittük: ha illet a babér, Lesz aki osszon... Mind hiába! Hová lettél, hová levél Oh lelkem ifjusága! Most... árva énekem, mi vagy te? Elhunyt daloknak lelke tán, Mely temetőbül, mint kisértet, Jár még föl a halál után...? Hímzett, virágos szemfedél...? Szó, mely kiált a pusztaságba...? Hová lettél, hová levél Oh lelkem ifjusága! Letészem a lantot. Nehéz az. Kit érdekelne már a dal. Ki örvend fonnyadó virágnak, Miután a törzsök kihal: Ha a fa élte megszakad, Egy percig éli túl virága. Oda vagy, érzem, oda vagy Oh lelkem ifjusága! |
A XIX. SZÁZAD KÖLTŐI
Ne fogjon senki könnyelműen A húrok pengetésihez! Nagy munkát vállal az magára, Ki most kezébe lantot vesz. Ha nem tudsz mást, mint eldalolni Saját fájdalmad s örömed: Nincs rád szüksége a világnak, S azért a szent fát félretedd. Pusztában bujdosunk, mint hajdan Népével Mózes bujdosott, S követte, melyet isten külde Vezérül, a lángoszlopot. Ujabb időkben isten ilyen Lángoszlopoknak rendelé A költőket, hogy ők vezessék A népet Kánaán felé. Előre hát mind, aki költő, A néppel tűzön-vízen át! Átok reá, ki elhajítja Kezéből a nép zászlaját, Átok reá, ki gyávaságból Vagy lomhaságból elmarad, Hogy, míg a nép küzd, fárad, izzad, Pihenjen ő árnyék alatt! Vannak hamis próféták, akik Azt hirdetik nagy gonoszan, Hogy már megállhatunk, mert itten Az ígéretnek földe van. Hazugság, szemtelen hazugság, Mit milliók cáfolnak meg, Kik nap hevében, éhen-szomjan, Kétségbeesve tengenek. Ha majd a bőség kosarából Mindenki egyaránt vehet, Ha majd a jognak asztalánál Mind egyaránt foglal helyet, Ha majd a szellem napvilága Ragyog minden ház ablakán: Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk, Mert itt van már a Kánaán! És addig? addig nincs megnyugvás, Addig folyvást küszködni kell. � Talán az élet, munkáinkért, Nem fog fizetni semmivel, De a halál majd szemeinket Szelíd, lágy csókkal zárja be, S virágkötéllel, selyempárnán Bocsát le a föld mélyibe. |
| All times are GMT +1. The time now is 18:21. |
Powered by vBulletin®
Copyright ©2000 - 2025, Jelsoft Enterprises Ltd.
Design partly based on Hódító's design by Grafinet Team Kft.
Contents and games copyright (c) 1999-2020 - Queosia, Hódító
Partnerek: Játékok, civ.hu