Akkor az egyik kis kedvencem itt van :)
Ne legyen már mese hiány :D

Aranyos kis mese:)

bár azt hittem találni fogy egy rendes embert is:)

Hát igen :)
Lehet sokszor az álatok külömbek nálunk ? :)

Azok legalább segítettek neki és nem taperolni akarták szegénykét:)

Akkor is másképp fejeztem volna be:)
Kell oda egy rendes ember:) Mondjuk egy kisgyerek:)

Holnapra vmi emberbarát mesét keresek :)
Vannak olyanok is :)

:(
ok rendben
nincsenek rendes emberek....
:)

Szegény kicsi csillag... de legalább már otthon van:)

De mit tanultunk? Bátor könnyebben leszel mint jó:)

Vannak rendes emberek, csak ritkák mint a fehér holló ;)

Nekem is ez a mese tanulsága,hogy a sok ember közül kevés az igazán értékes.
És hiába hiszed,hogy valaki jót akar,attól az még nem biztos hogy úgy is van.

Még 1 a nekem kedves mesékből :p

Pekár Krisztina :

Sárkány



Mackó az ágy szélén ült, mellette a Kis Elefánt és a Csacsi kuporgott. Mindhárman rémülettől tágra nyílt szemekkel figyeltek Tónira. Tóni kandúr volt, és mellesleg nagyon bátor. Most is peckesen sétált az ágy előtt, és hevesen magyarázott:
- Az előbb tisztán hallottam, amint Peti azt mondja : "Ez a sárkány nagyon szép!", ami szerintem nagy butaság. Hiszen egy sárkány tüzet okád, hatalmas fogai vannak, és vastag pikkelyes bőre, ami egyáltalán nem szép.
Mackó, Kis Elefánt és Csacsi mindezek hatására kissé közelebb bújt egymáshoz.
- És mond, csak, Tóni - kérdezte bátortalanul Csacsi -, mit tehetnénk mi egy ilyen szörny ellen?
Tóni egy picit megszeppent. Erre igazából még ő sem gondolt.
- Hát... talán - mondta némi fejtörés után - az lesz a legjobb, ha ezentúl közösen utáljuk.
- Igen! - dörmögte Mackó. - Nagyon fogjuk utálni.
- Aztán - folytatta Kandúr -, máris hozom a fakardomat, és szükség esetén levágom a fejét.
- Az jó lesz! - helyeselt Kis Elefánt, és még közelebb bújt Mackóhoz. Szükség esetére.

Hirtelen megnyikordult az ajtó, és Tóni, a kardot eldobva, bemenekült az ágy alá. A többiek az ijedségtől dermedten bámultak kifelé. Az ajtó még egyet nyikordult, majd egészen feltárult. Apró, zöld sárkány állt a küszöbön, földig érő hálóingben és kockás sapkában. Bátortalanul elindult az ágy felé, majd a szoba közepén elpityeredett.
- Olyan kicsi vagyok... és olyan álmos!
Mackó, Kis Elefánt és Csacsi már egyáltalán nem félt. Sorban leugrottak az ágyról, és körbeállták a kis Sárkányt, aki cseppet sem volt ronda, még kevésbé tűzokádó. Csak kicsi, puha és álmos. A játékok felsegítették őt az ágyra, óvatosan betakarták, és halkan dúdolgatni kezdtek neki.
- Kandúr, te nem jössz? - kérdezte Mackó.
- Nem! - felelt a macska durcásan az ágy alól. - Inkább megvárom itt, amíg felnő. Akkor majd veszedelmes lesz, és legyőzhetem őt a kardommal.
Szükség esetén.

Hogy ma se maradjunk mese nélkül :)

Kolozsvári Grandpierre Emil
ÁRGYÍLUS ÉS TÜNDÉR ILONA
Volt egyszer egy király s a királynak három fia. Annak a királynak a kertjében volt egy aranyalmafa. Ez a fa éjjel virágzott, s hajnalra megérlelte minden gyümölcsét. A király megszedette a fát reggelenkint, s időjártával ő lett a világ leggazdagabb királya. Egy reggel üresen találta a fát. Másnap megint. Harmadnap meghirdette, hogy fele országával jutalmazza azt, ki az aranyalmákat megvédi a tolvajoktól.
Hű emberei sorra őrben álltak a fa alá. De éjféltájt mindet elnyomta az álom. Mire föleszméltek, az almáknak lába kelt.
Összetanakodott a három királyfi, s elhatározta, hogy vállalják az orködést. Először a legidősebb, aztán a közbülső próbálkozott. Nem jártak ok sem különbül, mint a többi őr.
A legkisebb királyfit Árgyílusnak hívták. Most már rajta volt a sor. Felkötötte a kardját, s egy aranyszelencét is vitt magával. A szelencébe pedig tubákot tett. Azzal ledőlt az aranyalmafa tövébe, s nézelődött a holdsugaras estében.
Ahogy nézelődött, egyszer csak érezte, hogy az álom meglegyinti. Kinyitotta az aranyszelencét, szippantott a tubákból, s akkorát tüsszentett, hogy elszállott az álma.
Akkor már röpült is a fa felé tizenhárom fekete holló. A királyfi ügyesen elkapta az első holló lábát. Tudta, hogy az a tolvajok vezére.
De alig fogta meg, a holló gyönyörű lánnyá változott. Olyan szép volt, hogy a királyfi menten beleszeretett, s kérlelni kezdte, hogy maradjon ott, s legyen a felesége.
- Nem szabad - mondta Tündér Ilona, mert így hívták a hollóból lett leányt.
- De eljövök hozzád minden éjjel, s az almát is meghagyom neked.
Így is történt. Árgyílus királyfi estéről estére találkozott Tündér Ilonával.
Élt a király udvarában egy rettentő vén banya. Ez a vén banya kileste Árgyílus királyfit és Tündér Ilonát, s elmondta a királynak, amit tapasztalt. De a király nem hitte.
Mit tehetett a vén banya, megvárta, míg azok ketten elaludtak, s akkor levágott egy fürtöt tündér Ilona aranyhajából. A fürtöt elvitte a királyhoz, hogy lássa, igazat mondott.
Mikor Tündér Ilona felébredt, sírni, jajgatni kezdett. Siratta az aranyfürtöt. Aztán adott egy gyűrűt Árgyílusnak, hogy arról megismerje. Azzal összecsapta a kezét, hollóvá változott s elröpült. Mivelhogy a tündérek nem maradhatnak az emberek között, ha csak egyetlen szál is hiányzik a hajukból.
Árgyílus királyfi föltarisznyált, s útnak eredt, hogy megkeresse Tündér Ilonát. Bejárta az egész világot, de nem lelt a nyomára. Faggatta a napot, faggatta a holdat, még a szelet is megkérdezte, de egyik sem tudott Tündér Ilona felől.
Mikor már az üveghegyeket is meghágta, egy kietlen pusztaságra ért. Azon a pusztaságon olyan mély sötétség ült, hogy a lábát sem látta, de azért csak lépegetett vitézül, mert nagyon vágyakozott Tündér Ilona után.

Egyszer aztán világosság ütötte meg a szemét a nagy sötétségben. Egy szép kastély ablakából sugárzott a világosság. Árgyílus bekopogtatott, s odabent szembetalálkozott az egyszemű óriással. Nagyobb volt a legnagyobb óriásnál, egyetlen szeme pedig a homloka közepén ült.
- Adjon isten, felséges király atyám! - köszöntötte az óriást tisztességgel Tündér Ilonát keresném. Igazítson felséged útba.
Az egyszemű óriás az állatkirály volt. Maga semmit sem tudott Tündér Ilona felől. Füttyentett hát egyet, mire birodalma minden állata bejött a palotába. Megkérdezte őket, de csak egy sánta farkas hallott Tündér Ilonáról. Mire az állatkirály ráparancsolt a farkasra, hogy vezesse el Árgyílus királyfit hozzá.
Felült a királyfi a sánta farkas hátára. Mentek száz esztendeig. A századik esztendőben a sánta farkas így szólt:
- Tovább egy tapodtat sem mehetek. De innen oda találsz megad is, csak haladj mindig egyenesen. Háromszor csókold meg Tündér Ilonát, akkor megtörik a varázs, elviheted békében.
Azzal a farkas megfordult, hogy hazasántikáljon.
Árgyílus királyfi tovább folytatta útját. Nemsokára egy szűk völgybe ért. Abban a völgyben három ördögfi veszekedett. Meghalt az apjuk, s egy köpönyeget, egy ostort meg egy bocskort hagyott rájuk. Ezeknek az volt a tulajdonságuk, hogy ha valaki nyakába kerítette a köpönyeget, a bocskort fölhúzta, s csördített egyet az ostorral, ott termett, ahol akart.
De varázshatalma a három örökségnek csak együttesen volt.
A királyfi megígérte az ördögfiaknak, hogy igazságot tesz közöttük.
- Fussatok versenyt - mondta -, s amelyikőtök előbb ér föl arra a nagy hegyre, azé lesz az örökség.
Eliramodtak az ördögfiak. A királyfi csak ezt várta. Fölvette a köpönyeget, föl a bocskort, megcsattintotta az ostort, s ezt mondta:
- Hipp-hopp, ott legyek Tündér Ilonánál!
Abban a szempillantásban egy gyönyörű szép palota előtt szállott a földre. Bekopogtatott, de nem Tündér Ilona nyitott előtte ajtót, hanem egy vén boszorkány.
- Tudom, mi járatban vagy - mondta az álnokságos boszorkány -, s ha tanácsom megfogadod, feloldhatod Tündér Ilonát a varázs alól. Minden éjfélkor eljön ide. Te csak arra vigyázz, hogy ébren maradj, különben dolgodvégezetlen térhetsz haza.
Ennél mi sem könnyebb - gondolta Árgyílus királyfi. Azzal leheveredett pihenni, mert az éjfél még messzi volt. Csak hát az álnokságos vén boszorkány éjféltájban megfújta a varázssípját.
tündér Ilona eljött. Megörült kedvese láttán, költögette, simogatta, de mindhiába, úgy aludt szegény, mintha meg sem született volna.
Aztán búsan elrepült. S ez így történt háromszor egymás után. Szerencsére a negyedik éjszaka a vén boszorkányt is elnyomta az álom. Hortyogott a beste teremtés, hogy az egész palota zengett belé. S akkor a nyitott ablakon át beröppent a szobába tündér Ilona.
A királyfi mindjárt megölelte, megcsókolta háromszor. Mire harmadjára megcsókolta, kinőtt Tündér Ilona aranyhaja, s a varázslat megtört.
Akkor Árgyílus királyfi magához ölelte Tündér Ilonát, az ostorral pattintott egyet.
- Hipp-hopp, apám várában legyek!
Ki sem mondta, ott teremtek a királyi udvarban. Az öreg király erősen megörült, hogy a fia tündért vesz feleségül. Mert ez ritka tisztesség. Hetedhét országra szóló lakodalmat csaptak. Tündér Ilona és Árgyílus királyfi ma is élnek, ha meg nem haltak. Van két gyerekük is, az egyiket úgy hívják, hogy Tündér Pál, a másikat, hogy Tündér Borcsa.
Most tanulják a királykodást az iskolában.

Nagyon szép mese;)
Én ezt már ismertem:D

De hogy lehet egy üveghegyet meghágni???:p :p :D :D

Nem kötözködni akarok ám;) ;) ;) ;)

1 jóéjt mese :

Mese a kíváncsi kisbékáról



A börzsönyi hegyek között, a sűrű erdő szélén, egy piros tetős házban élt három kislány. A piros tetős ház körül öreg hársak illatoztak, s a legöregebb hársfa közelében mély kerekes kút állt. Az oldalát zöld moha borította, panaszosan csikorgott a lánc, mikor leengedték a vödröt.
Ebben az öreg kútban lakott három zöld kisbéka meg a mamájuk.
A három kislány meg a három kisbéka egyformán kíváncsi természetű volt. A kislányok, hacsak szerét ejthették, ott ágaskodtak a kút mohos kávája körül, úgy lesték a titokzatos mélységet, a kisbékák meg egyre fölfelé kandikáltak a zöld lombok, az aranyló napsütés felé.
Egy meleg nyári délutánon csikorogva ereszkedett le a kerekes kút vödre. A három kisbéka: Kvik, Kvak meg Kvuk kíváncsian leste. A vödör megállt a víz tükre felett, ott szép lassan himbálódzott, nem húzták föl, mint máskor. Kik, Kvak meg Kvuk a vödör peremére ugrott: látják ám, hogy vödörben három üvegpohár, a poharakban meg fehéren csillog valami.
- Mi ez? Mi ez? - brekegett a három kicsi.
- Aludttej - mondta békamama. - Leengedték, hogy jó hideg legyen.
- Késobb majd felhúzzák? - Kérdezte Kvak.
- Igen, biztosan aludttejet akar uzsonnázni a három kislány odafent.
- Utazzunk fel az aludttejjel! - kiáltotta Kvik és Kvak.
- Jaj, én nem hagyom itt a mamámat! - szeppent meg az apró Kvuk, a harmadik kisbéka.
Kvik és Kvak azonban máris ugrott, s mindketten kikötöttek egy-egy pohár kellős közepén. Könnyű lábacskájuk alig hagyott nyomott az aludttej színén. A mamájuk egy darabig hívogatta őket, de kár volt a szóért, Kvik és Kvak világot akart látni.
A vödör megindult fölfelé, majd zökkenve megállt. A három kislány ujjongott:
- Kisbékák, gyönyörű kisbékák! Hozzánk jöttek! Ó, de szépek!
- Befőttesüvegbe rakjuk mind a kettőt, apró létrát is teszünk az üvegbe, jó szorosan lekötjük, bizony! A kisbékák majd fölmásznak a létrán, ha jó idő jön; megbújnak az üveg aljában, ha vihar lesz! - mondta a legnagyobb kislány.
Kvik és Kvak rémülten nézett össze. Miket beszél ez a kislány? Még hogy ők mindörökre bezárva éljenek? Időjárást jósoljanak? Zöld lomb helyett kis létra, aranyló napsütés helyett rabság vár rájuk?
Apró fejüket félrehajtották, riadtan néztek a három kislányra. Eszükbe jutott a kút hűvös mélye, a mamájuk meg a kis Kvuk. Egymásra pislantottak, brekegtek egyet, és csitt-csatt! - az aludttejes lábacskák máris kútkáván csattantak, aztán egy bátor fejesugrás, és Kvik és Kvak hazatért az öreg kút hűs mélyére.
A három kislány csalódottan bámult utánuk.
- Gyáva békák! - mondta a legnagyobb kislány.
- Talán a mamájuk hívta őket haza - vélekedett a középső.
- Vagy a testvérkéjük - így gondolta a harmadik.

Lázár Ervin: A csodapatika

- Mit nem képzel?! - ordított első vevőjére torkaszakadtából Rimapénteki Rimai Péntekh vadonatúj patikájában, amit éppen az imént nyitott meg Rimapéntek főterén.
- Hogyhogy mit képzelek?! - emelte fel a hangját az első vevő. - Talán nem az van kiírva a maga boltjára, hogy patika?!
- De az - mondta Rimapénteki Rimai Péntekh.
- Akkor meg mit ordítozik, ha aszpirint kérek? Hol kérjem, ha nem patikában?
- Az is ki van írva, hogy ki a cégtulajdonos - mondta fölényesen Rimapénteki Rimai Péntekh.

- Mit érdekel engem a cégtulajdonos - háborgott az első vevő -, nekem aszpirin kell, és kész.
- Csak nem képzeli, hogy egy Rimapénteki Rimai Péntekh vacak aszpirineket, fejfájás elleni porokat, lázcsillapítókat, lábizzadásgátlókat és popsikenőcsöket árul?!
- Mi a szöszt árulna mást egy patikában? - mérgelődött az első vevő.
- Embernek fia - mondta kissé lecsillapodva Rimapénteki Rimai Péntekh -, ez nem a test, ez a lélek patikája.
Az első vevő szemében érdeklődés csillant.
- Lelki bajok ellen?
- Igen -mondta Rimapénteki Rimai Péntekh.
Most már teljesen elpárolgott a mérge, szinte kedvesen nézett az első vevőre. Ami az ő esetében elég nagy szó.
- Tisztelt barátom - folytatta kissé ünnepélyesen -, mivel ön az első vevőm, bármit vásárol, ingyen kapja. Válasszon!
- Hogy őszinte legyek - toporgott izgatottan az első vevő -, nem pontosan értem, hogy mire lehet gyógyszert kapni az ön patikájában... bár reménykedem... de reményeimet ki sem merem mondani.
- Mondja csak bátran - biztatta Rimapénteki Rimai Péntekh.
- Netalántán irigység, gőg, nagyképűség, gyávaság, káröröm, rosszindulat...
Rimapénteki Rimai Péntekh átszellemült arccal bólogatott és folytatta:
- Meg kicsinyesség, kapzsiság, nagyravágyás, álszerénység, alamusziság, lustaság, torkosság, tohonyaság, lelki restség, pénzsóvárság és mindenféle gonoszság, eltévelyedés és átok ellen vannak írjaim, balzsamjaim, cseppjeim és pasztilláim.
- Ez nagyszerű! Uram, bocsásson meg, hogy az imént emeltebb hangot merészeltem megengedni magamnak. Akkor még nem tudhattam, hogy ön egy zseni, az emberiség megmentője. Egyúttal az én megmentőm is. Házsártosság ellen is van gyógyszere?
- Van - mondta gyanakodva Rimapénteki Rimai Péntekh.
Az első vevő tapsikolt és ugrándozott örömében.
- Tetszik tudni, van egy házsártos, irigy, lusta és nagyképű feleségem, egy kicsinyes, kapzsi napam, egy torkos, tohonya, pénzsóvár ipam, egy alamuszi ángyikám, egy kárörvendő bácsikám, mindnek kérek, ami jár, ír, balzsam, pasztilla egyre megy, csak használjon.
Rimapénteki Rimai Péntekh vakarta a feje búbját.
- Van egy bökkenő - mondta.
- Engem már semmi meg nem akadályoz, hogy megmentsem a feleségemet, ipamat, napamat, ángyikámat, bácsikámat. Mindenre hajlandó vagyok a gyógyszerekért. Halljam azt a bökkenőt!
- Annyicska csak - mondta Rimapénteki Rimai Péntekh -, hogy a gyógyszert mindenkinek magának kell kérnie a bajára, különben nem használ.
- Úgy érti... - tátotta el a száját az első vevő.
- Úgy - bólintott a mondat végét meg sem várva Rimapénteki Rimai Péntekh.
- Hát azt várhatja - mondta elkeseredetten az első vevő.
- Mit?
- Hogy, mondjuk, a feleségem idejöjjön, és gyógyírt kérjen irigység, lustaság, házsárt és nagykép ellen a saját maga számára.
- Már miért ne történhetne meg?
- Mert azt hiszi saját magáról, hogy jóindulatú, szerény, szorgalmas. Éppen hogy rólam állítja, hogy irigy, lusta, veszekedős és nagyképű vagyok.
- Szívesen állok rendelkezésére - készségeskedett Rimapénteki Rimai Péntekh -, kérjen csak akármelyik ellen, egy szempillantás alatt meggyógyul.
- Csak nem képzeli, hogy igaz?! Még hogy én irigy?! Még hogy én lusta?! Még hogy én nagyképű?! Nevetséges!
- De veszekedősnek csak veszekedős. Velem is mindjárt veszekedni kezdett, ahogy belépett.
- Én?! Ember, maga veszekedett! Legjobb lenne, ha beszedne valamit veszekedősség ellen a híres gyógyszereiből. Tablettát, írt vagy balzsamot.
- Maga nagyképű fajankó! - ordította el magát Rimapénteki Rimai Péntekh. - Takarodjon innét, mert úgy kivágom, mint a sicc!
Az első vevő sem volt rest, visszaordított. Egy darabig válogatott sértéseket ordítgattak egymásnak, azután a vevő elunta, nagy dérrel-dúrral becsapta maga után a patikaajtót. Durr!

Hátha mégis igaza van - gondolta Rimapénteki Rimai Péntekh -, és be kellene vennem egy hirtelen harag elleni tablettát. Ugyan - legyintett azonnal -, nem hirtelen harag ez, egyszerűen csak igazságosság. Igazságos vagyok, ennyi az egész. Abból meg kár volna kigyógyulni.
Nem is vett be semmilyen tablettát. Leült, várta a vevőket. Jöttek is, de mind másnak akart venni a balzsamokból, írokból, tablettákból. Saját magának egyik sem. Minek, hiszen nekik aztán semmi hibájuk sincs!
Lassan-lassan el is maradoztak a vevők. Nem akadt senki Rimapénteken, aki elismerte volna magáról, hogy nagyképű, rosszindulatú, irigy, kétszínű, kicsinyes, kapzsi, nagyravágyó, álszerény, alamuszi, torkos, tohonya, pénzsóvár, lelki rest. Nem tudom, ha te Rimapénteken laksz, elmentél volna-e Rimapénteki Rimai Péntekh patikájába valamilyen gyógyszerért? Igen? Nem?
Mert így bizony fölkopott az álla szegény csodapatikusnak. Írjai megpenészedtek, balzsamjai megpimpósodtak, tablettái szétporladtak, ő maga meg bújában-bánatában elbujdosott, ma sem tudja senki, hol lakik, mit csinál - hacsak Bab Berci nem. De ő mélyen hallgat felőle.

A makrancos kisfiú


Volt egyszer egy nagyon akaratos, makrancos, mogorva és dacos Kisfiú. Amikor például bevásárolni ment az édesanyjával vagy az édesapjával mindig jelenetet rendezett, ha nem vették meg neki az üzletben azt, amit o kiszemelt magának. Ilyenkor visított, toporzékolt, míg csak köréjük nem gyultek a bevásárlók, úgyhogy szülei végül is kénytelenek voltak megvenni az árut. A Kisfiút az sem érdekelte, hogy a kiszemelt játékból vagy más tárgyból otthon már volt egy ugyanolyan. Amit a fejébe vett, abból nem engedett. Ezért aztán a szülei nagyon szomorúak voltak, de mivel egy szem Kisfiúkat nagyon szerették, soha nem mondtak neki nemet, mindig teljesítették valamennyi kívánságát.
Pedig a Kisfiú talán nem is érdemelte meg ezt a nagy szeretetet, mert játékaival nagyon mostohán, sõt, néha szinte gonoszul bánt. Amelyik maciját, kisautóját, vagy más játékát megunta, azt egyszerûen kihajította a szemétbe és persze nyomban újat követelt helyette. Azt talán már mondanom sem kell, hogy rögvest teljesítették kívánságát.
A szegény, szerencsétlen játékok végsõ elkeseredésükben panaszleveleket írtak Meseországba, egyenesen az Igazságtévõ Tündér címére. Amikor már tizenkét zsáknyi panasz gyült össze, Igazságtévõ Tündér megelégelte a dolgot, leült az Ötletadó Sámlijára és gondolkodni kezdett. Vajon mit lehet csinálni egy ilyen végtelenül makrancos, sõt egyenesen rossz gyerekkel? Mi a teendõ? Három nappalon és három éjjelen át egyfolytában töprengett, míg eszébe nem jutott a megoldás. Ekkor elõvette varázspálcáját az almáriumból, az övébe dugta, füttyentett egyet a Szél hajtotta Papírsárkánynak, zsinórjára pattant és pillanatokon belül a Kisfiú szobájában termett.
A Kisfiú már ágyban feküdt, épp a legújabb meséskönyvét böngészte nagy unottan. - Hát te mit keresel itt? - kérdezte köszöntés helyett a Tündért, amikor észrevette, hogy az ágyánál áll. - Ki hívott és egyáltalán ki engedte meg, hogy begyere a szobámba? - utálatoskodott.
Igazságtévõ Tündért nagyon felbõszítette ez a fogadtatás. "- Bizony, a levélíró mesefigurák nem túloztak panaszleveleikben, sõt, a helyzet talán sokkal komolyabb, mint gondoltam "- tünõdött magában, majd dühösen így szólt:
- Elõször is: ha valaki látogatóba jön hozzád, akkor köszönéssel kell fogadnod...
De a Kisfiú nem figyelt a Tündér szavaira.
- Nekem senki sem dirigálhat! Te sem! - kiabálta. - Tûnj el, nem vagyok rád kíváncsi!
Igazságtévõ Tündér gondterhelten ráncolta össze homlokát és komolyan, nagyon szigorú hangon így szólt: - Nézd, Kisfiú! Három napot kapsz tõlem, hogy elgondolkozz azon, amit mostanában mûvelsz és ha nem változtatsz undok viselkedéseden, újra visszajövök és büntetésed nem marad el - azzal felpattant a Szélhajtotta Papírsárkányra és hipp-hopp máris Meseországban termett.

Másnap reggel, amikor a Kisfiú felébredt, azon gondolkozott, milyen furcsa álmot látott az éjjel. De nem töprengett sokáig, rohant a konyhába reggelizni.
- Jó reggelt, Kisfiam! Megmosakodtál? - kérdezte tõle az anyukája.
- Igen - hazudta a Kisfiú.
- És fogat is mostál már?
- Igen - hazudta a Kisfiú, és nekilátott a reggelinek.
Reggeli után visszament a szobájába és "játszani" kezdett, vagyis lerámolta a polcokról a szegény mesefigurákat, ide-oda hajigálta játékait, majd amikor megunta a dolgot, üres tekintettel kibámult az ablakon. Aztán kitalálta, hogy neki egy új kisautó kell. Addig nyúzta anyukáját, míg el nem indultak a játéküzletbe. Vettek is három kisautót. Hazaérkezve a Kisfiú elsõ dolga volt, hogy a régi autócskáit a szemétkosárba dobta és csak az újakkal foglalkozott, berregett, versenyzett a padlón.
Közben letelt a három nap, de a Kisfiúnak persze esze ágában sem volt megjavulni. Különben is - teljesen megfeledkezett Igazságtévõ Tündérrõl.
A Tündér pedig a Betekintõ Látcsövével a három nap alatt többször is bekukucskált a Kisfiú szobájába, de semmi változást nem észlelt. Megint leült az Ötletadó Sámlijára és hosszasan gondolkodott. Amikor nagy sokára felállt a Sámliról, tekintete nagyon gondterhelt volt. Ismét felpattant a Papírsárkányra és máris ott termett a Kisfiú ágya elõtt.
- Jó estét! - köszöntött, még mielõtt a Kisfiú szólásra nyitotta volna a száját. - Három nappal ezelõtt figyelmeztettelek, ha nem javulsz meg, megbüntetlek. Amint láttam, továbbra is csúnyán bánsz a játékaiddal, nem tudsz rendesen viselkedni, ráadásul hazudozáson is rajtakaptalak. Hallgasd hát a döntésemet! Ezentúl a játékok, a mesefigurák, a rajzfilmek és a színek láthatatlanná válnak számodra, amíg csak meg nem tanulod, mi az illem, hogyan kell bánni a játékokkal és hogyan kell viselkedned a szüleiddel szemben. Most csak ennyit akartam mondani. Viszontlátásra, amíg meg nem változol! - mondta el egy szuszra és azon nyomban el is tûnt. És vele együtt a szobában található valamennyi játék. De mivel a Kisfiú nagyon álmos volt már, a változást nem is vette észre, mély álomba merült. Másnap reggel, miután a Kisfiú felébredt, megrökönyödve látta, hogy szobája teljesen üres. Eltûntek a játékok, a mesefigurák, a meséskönyvek lapjairól a mesék, a falakról a színes képek helyett üres keretek lógtak. Többször is körbejáratta tekintetét a szobáján, mindhiába - a színek, a játékok bizony hiányoztak. Eszébe jutott a Tündér...
"- Hát, az Igazságtévõ Tündér tényleg nem tréfált! - gondolta.- De odakint biztos minden a helyén van." Azzal kifutott a konyhába reggelizni. Lódítva, hogy megmosakodott már, nekilátott az evésnek. Ámde rögtön észrevette : valami nincs rendjén. Tányérkájáról hiányzott a három kismalac, bögréjérõl az elefánt, az abroszról pedig a piros szívecskék. Megint eszébe jutott a Tündér... Körülnézett a konyhában és ámulva vette észre, hogy körülötte minden teljesen megváltozott. A megszokott kép, a színes berendezés helyett, minden csupa szürke, fekete meg fehér lett. "- Ez komoly lehet" - gondolta magában, de nem mutatta meglepetését. Reggelijét be sem fejezve eltolta magától a tányért, és nem követelozõen, mint ahogy szokta, de nagyon morcosan kijelentette: a játéküzletbe akar menni.
Ott érte aztán csak igazán nagy meglepetés! A hatalmas, máskor oly vidám, játékokkal zsúfolt üzlet üresen tátongott. Pontosabban, csak a Kisfiú nem látta a játékokat. Édesanyja ugyan állandóan kérdezgette: - Tetszik neked ez a kismozdony? Mit szólsz ehhez a helyes mackóhoz? Nini, milyen aranyos gumizsiráf! De a Kisfiú minden kérdésre nemmel válaszolt és szinte megmerevedett, amikor látta, amint a gyerekek leemelnek a polcokról valamit, amit õ nem láthat, és az anyukájuknak mutatják. Vagy ahogy az üres polcokra mutogatnak vidáman. Vagy amint az elárusítónõ a semmit csomagolja.

- Hiszen itt nincs is semmi! - mondta anyukájának, mire õ megkérdezte:- Hát, ha neked semmi sem tetszik, egyik játék sem, akkor mit szeretnél csinálni?
- Menjünk el az állatkertbe - mondta és kívánsága máris teljesült. A Kisfiút azonban az állatkertben is nagy meglepetés érte. Az elefánt nem trombitált és nem nyújtogatta az ormányát vidáman, a viziló egyszer sem mutatta meg hatalmas fogsorát, a kenguru erszényében semmi se volt, a csimpánzok nem bohóckodtak, a kakaduk nem rikoltoztak és a papagájok szürkén kapaszkodtak kalitkájuk rácsaiba. A Kisfiú csalódottan ballagott haza és hiába kérdezgette anyukája, hogy miért ilyen csöndes ma, nem válaszolt semmire.
Hazatérve bement a szobájába, kezével megtámasztotta az állát és nézte, nézegette a csupasz polcokat. Azon vette észre magát, hogy, mi tagadás, nagyon hiányoznak a játékai. A nagy barna macit is szerette, nem is tudja megmagyarázni, miért szokta a sarokba vágni. És a kisautókat is - milyen jó volt száguldozni velük a padlón... De a többi játék is nagyon hiányzott neki. Furcsa gondolatok kavarogtak a fejében és nagyon szomorú volt. Este nehezen aludt el és másnap fáradtan, csalódottan ébredt, mert nem látta maga körül a színes, kedves játékait. Úgy érezte, ha nem játszhat, nem is érdemes fölkelni, ezért fekve is maradt, reggelizni se ment. Édesanyja aggódva jött be hozzá és rögtön megmérte a Kisfiú lázát. - De hiszen neked nagyon magas lázad van ! - mondta ijedten és máris kihívta a doktor bácsit. A doktor bácsi sokféle orvosságot írt fel a receptre, de egyik sem segített még napok múltán sem. A Kisfiú csak feküdt az ágyban, sápadtan, lázasan és egyre csak azt kérdezgette, miért tûntek el a játékai?
Aztán egy napon, este, amikor már mindenki aludt, megérkezett az Igazságtévõ Tündér. Amikor megjelent a kis beteg ágyánál, a Kisfiú gyorsan köszöntötte: - Szervusz, Igazságtévõ Tündér! Kérlek változtasd meg döntésedet, mert már megjavultam! Kérlek, add vissza a játékaimat, mert nagyon hiányoznak nekem és én ígérem, hogy soha többé nem fogom bántani egyiket sem!
A Tündér pedig így válaszolt: - Látom és tudom is, hogy most komolyan beszélsz. És már köszönni is megtanultál. Be kell látnod, Kisfiú, a játékok, a mesefigurák nem azért vannak, hogy a gyerekek zsarnokoskodjanak felettük, kínozzák õket, mert az nekik nagyon fáj. Nekik az a küldetésük, hogy a gyerekeket szórakoztassák, hogy játszanak velük, hogy szeressék õket. Remélem megjegyezted szavaimat és ez soha többé nem fordul elõ veled! - azzal hipp-hopp, megint eltûnt.
Másnap reggel, amikor a Kisfiú felébredt, elõször nem akart hinni a szemének: a polcokon teljes színükben ott pompáztak a játékok, a mesekönyvek lapjai újra megteltek színes ábrákkal és a kispaplanról is vidáman mosolygott rá Vuk meg a többi rókakölyök. A Kisfiú boldogan kelt ki ágyából, összerakta az ágynemûjét, felöltözött, bement a fürdõszobába, megmosakodott, fogat mosott, megfésülködött és indult a konyhába. Anyukája már elkészítette a reggelit, és mint mindig, már az asztalon, a piros szívecskés abroszon várta õt az elefántos bögréje, tele finom kakaóval, a három kismalacos tányérkája, rajta a pirítós meg a vaj.
- Jó reggelt, anyuka! - köszöntött a Kisfiú. - Jaj, de éhes vagyok- és nekifogott a falatozásnak.
Édesanyja megrökönyödve nézett a fiára. Talán most hallotta õt elõször rendesen köszönni és kérdezés nélkül is tudta, ma reggel valóban megmosakodott, negfésûlködött az õ makrancos kisfia. - Szervusz, kisfiam! - mondta. - Mondd csak, nincs semmi bajod?
- Már igazán sokkal jobban érzem magam. És képzeld csak, anyuka, igaza van a Tündérnek, mert a játékokkal tényleg játszani kell és szeretni kell õket, mert különben elmennek. És, látod, én már jó vagyok, mert visszajöttek hozzám, mert nekem tényleg hiányoztak, mert én nem is tudtam, hogy szeretem õket... Szóval, én rossz voltam a játékaimhoz és nem viselkedtem illedelmesen sehol sem és akkor a Tündér engem megbüntetett, de azt hiszem igazságosan. Anyukám, ugye nagyon fontos a szeretet? - mondta el mindezt a Kisfiú egy szuszra.
Édesanyja elõször furcsán nézte kisfiát, csak bólogatott szavaira, igen, persze, de eleinte nem nagyon értette, mirõl beszél a gyerek. Aztán odalépett hozzá, megsimogatta a Kisfiú fejét és így szólt: - A szeretet a szív legmélyebb rejtekébõl jövõ legtisztább, legõszintébb és legnemesebb érzés. Szeretet nélkül nincs értelme semminek és szeretettel mindent legyõzhetsz. A rosszaságot, a gonoszságot, a makrancosságot is... Látod, neked sikerült, mert a szeretet ott volt a szíved mélyén és te engedted, hogy úrrá legyen a rosszaságodon. Tudod, kisfiam, a szeretet minden szívben ott van, csak vannak, akik olyan mélyen eltemetik magukban ezt az érzést, hogy soha nem tud belõlük elõtörni. De te már tudod, milyen jó szeretni és meglátod ezentúl soha nem fogsz unatkozni...
És a Kisfiú soha többé nem unatkozott, nem bántotta játékait, nem makrancoskodott, nem rosszalkodott, mindig illedelmesen viselkedett, mert tudott szeretni. Az Igazságtévõ Tündér pedig hosszú idõre a sutba vethette Ötletadó Sámliját...

nincs mese:mad: :mad: :mad: :mad: :mad:

Van mese :)

A HAT HATTYÚ


Egyszer egy király elment vadászni egy nagy-nagy erdőbe. Olyan sebesen űzte a vadat, hogy a kíséretéből senki nem tudott a nyomában maradni. Mikor leszállt az este, megállt, körülnézett: akkor látta, hogy eltévedt. Megfújta a vadászkürtjét. A hang végigzengett a tájon, aztán elhalt a lombok közt, és nem felelt rá senki. Útnak nyoma sem volt sehol, bármerre keresgélt, csak a sokéves avar zörgött a lába alatt, mintha soha senki nem járt volna erre.

Hanem a mély csöndben egyszer csak zörrent valami, és a homályban egy rezgős fejű öreganyóka tűnt föl a fák közt. A király megörült, hogy végre élő lelket lát. Megszólította, mert hát nem tudta, hogy boszorkány.

– Kedves öreganyám, nem mutatnád meg nekem, merre jutok ki az erdőből?

– Megmutatnám, hogyne mutatnám – felelte az anyó –, csakhogy annak van ám egy feltétele; ha nem teljesíted, sose kerülsz ki a rengetegből, éhen veszel benne.

– Mi az a feltétel? – kérdezte a király.

– Az, hogy elvedd a lányomat. Szebbet úgysem találsz nála a világon; igazán megérdemli, hogy a feleséged legyen.

A király nem tehetett mást: mindent megígért.

– Akkor gyere velem a kunyhómba – mondta a vénség –, mindjárt nyélbe is ütjük a dolgot.

A kunyhóban már várta őket a lánya. Mosolyogva, szívesen fogadta a vőlegényt. Igen-igen szép volt, hanem a királynak mégsem tetszett; maga sem tudta, miért, valahányszor ránézett, mindig titkos borzadást érzett a szívében. De a szavát már nem vonhatta vissza; kénytelen-kelletlen nyergébe emelte a lányt, s elindult vele arrafelé, amerre az öregasszony mutatta. Szerencsésen haza is ért a kastélyába, és másnap megtartották a fényes lakodalmat.

Volt a királynak az első feleségétől hét gyermeke, hat fiú meg egy lány; azokat a világ minden kincsénél jobban szerette. Most aztán attól tartott, a mostohaanyjuk majd rosszul bánik velük, talán még kárt is tesz bennük, Ezért egy szép napon elvitte őket a rengeteg erdő közepébe, egy messzi kastélyba. Jó rejtekhely volt ez a gyerekeknek: messze esett mindentől, maga a király sem talált volna rá, ha egy jó tündértől nem kap egy varázsgombolyagot. Ha azt maga elé hajította, a fonál önként legombolyodott, és megmutatta neki, merre kell mennie.

Most, hogy biztonságban tudta szíve kedves magzatait, a király minduntalan látni akarta őket; ha csak tehette, ellátogatott hozzájuk. Olyan gyakran volt távol a palotájából hogy az új királynénak végül is feltűnt a dolog. Fúrni kezdte az oldalát a kíváncsiság, mindenáron tudni kívánta, mi keresnivalója van annyiszor az urának egyedül az erdőben. Megvesztegette hát a király szolgáit s azok jó pénzért mindent elárultak neki, és még a varázsgombolyag titkát is kiadták.

Attól fogva a királyné egyebet sem csinált, mint reggeltől estig fehér selyemből ingecskéket szabott; valahányszor az ura benézett hozzá, mindig a varróasztalkája mellett találta. Meg is dicsérte a szorgalmáért.

"Lám, milyen igazságtalan voltam – mondta magában. – Hogy idegenkedtem ettől az asszonytól, pedig látni való, hogy derék, dolgos, jószívű teremtés."

Honnét tudta volna, hogy a királyné eltanulta anyjától a boszorkánymesterséget, és mindegyik kis ingbe belevarrt valami varázsszert? Egészen megbarátkozott az új feleségével, és amikor egyszer hosszabb vadászatra indult, nyugodtan hagyta rá a palota gondját. A királyné csak ezt várta!

Alighogy az ura eltűnt a vadászokkal, kilopta a szekrényből a gombolyagot, fogta az ingecskéket, és nekivágott az erdőnek.

A hat fiú éppen az udvaron játszott. Már messziről észrevették a guruló gombolyagot. Azt hitték, az édesapjuk jön, és boldogan elébe szaladtak. A királyné meglapult az egyik terebélyes fa mögött, s amikor a fiúk odaértek mellé, mindegyikre rádobott egy inget. Azok meg, ahogy a selyem a testükhöz ért, nyomban hattyúvá változtak, és elszálltak a messzeségbe

A királyné abban a hiszemben volt, hogy a királynak csak hat fia van, a lányáról nem tudott. Mikor véghezvitte a varázslatot, egy ideig még a hattyúk után nézett, aztán elégedetten hazatért, azt hitte, örökre megszabadult a mostohagyermekeitől.

A hetedik gyerek, a király lánya azonban aznap nem ment le játszani a testvéreivel az udvarra. Fönt maradt a szobájában, ablakához ült, s azon ábrándozott, merre jár, mit csinál s mikor látogatja meg őket ismét az édesapjuk. Onnét, az ablakából látta azután, hogyan gurul elő a varázsgombolyag, hogyan változtatják hattyúvá a testvéreit, s hogyan száll el a hat hattyú az erdő fölött a messzeségbe.

Másnap megjött a király, de csak a lányát találta a kastélyban: ott sírdogált egymaga a szobájában.

– Hát a testvéreid hol vannak? – kérdezte az édesapja.

– Jaj, kedves jó apám, ne is kérdezd! Elmentek, magamra hagytak! Elmondott neki mindent, amit az ablakból látott, és hat fehér tollat mutatott bizonyságul: a hattyúk hullatták el, mikor elszálltak az udvar felett!

A király nagyon elbúsult, de egy percre sem gondolta volna, hogy a királyné művelte ezt a gonoszságot.

– Biztosan boszorkányok vették átok alá ezt a kastélyt – mondta. Haza is viszlek, édes lányom, nehogy még téged is valami baj érjen.

– Csak még erre az éjszakára hagyj itt – könyörgött neki a lány, mert hát a mostohájától mindennél jobban félt a világon –, megvárom, hátha mégiscsak hazajönnek a bátyáim!

– Jól van – egyezett bele a király –, de úgy készülj, hogy holnap érted jövök, és magammal viszlek.

Búcsút vettek egymástól, a király hazatért a palotájába, a lány pedig megvárta, míg besötétedik, akkor elhagyta a kastélyt, és nekivágott a rengetegnek. Ment egész éjszaka, ment másnap is, de alkonyat felé már úgy erőt vett rajta a fáradtság, hogy majd összeroskadt. Akkor nem messze kunyhót pillantott meg a fák közt; még volt annyi jártányi ereje, hogy el tudott vánszorogni odáig.

A kunyhóban kis szobát talált, a szobában hat ágyat, de egyikbe sem mert belefeküdni. Bebújt az utolsó alá, lekuporodott a földre, hogy majd ott tölti az éjszakát.

Amint a nap leáldozott, egyszerre suhogást hallott, és hat fehér hattyú szállt be az ablakon. Leültek a földre, és ráfújtak egymásra. Abban a pillanatban lehullott a tolluk, s mint egy ing, levált a hattyúbőrük; nem hattyúk voltak többé, hanem hat szép fiú.

A lány nyomban ráismert a testvéreire. Előbújt az ágy alól, és boldogan borultak egymás nyakába.

De az örvendezés nem tartott sokáig.

– Nem maradhatsz velünk – mondta a legidősebb fiú –, mert csak egy negyedórára vethetjük le esténként a hattyúbőrünket, és ölthetjük fel emberi alakunkat, aztán újra vissza kell változnunk madárrá.

– És én nem válthatnálak meg benneteket? – kérdezte a lány.

– Nagyon súlyos feltétele van annak – szólt a fiú. – Hat kerek esztendőn át egy árva szót sem szólhatsz, még csak el sem mosolyodhatsz, és hat kis inget kell varrnod csillagvirágból. De ha csak egyetlen szót is ejtesz közben, egész munkád kárba vész.

Ezzel le is telt a negyedóra; a fiúk hattyúvá váltak, és nagy szárnysuhogással kirepültek az ablakon.

A lány magára maradt, s azt gondolta: "Ha addig élek is, megszabadítom őket a varázslattól!"

Elhagyta a kunyhót, mert félt, hogy ott talán rablók törhetnek rá, bement mélyen az erdőbe, fölkuporodott egy fára, azon töltötte az éjszakát. Ahogy megvirradt, nekilátott a munkának: gyűjtögette, varrogatta a csillagvirágot. Beszélnie nem volt kivel, nevetni meg nem volt kedve; így éldegélt az erdőben, reggeltől estig a munkája fölé hajolva.

Történt egyszer, amikor már jó nagy időt töltött a vadonban, hogy annak az országnak a királya vadászatot tartott az erdőben, és vadászai elvetődtek a fához, amelyiken a lány varrogatott.

– Hát te ki vagy? – kérdezték tőle. – Mit keresel ott a fán?

De a lány nem felelt.

– Gyere le hozzánk, ne félj, nem bántunk! – biztatták.

Hanem ő csak a fejét rázta. A vadászok tovább faggatták, ő meg ledobta nekik előbb az arany nyakláncát, aztán az övét, aztán sorra minden fölösleges holmiját, csak hogy végre békén hagyják; a végén nem maradt egyebe, csak az egy szál inge.

De a vadászok nem tágítottak, végül is fölmásztak érte a fára, lehozták, és a király elé vezették.

A király vallatóra fogta; ahány nyelven csak tudott, mindegyiken megkérdezte tőle, hogy került az erdőbe, mit keres fenn a fán. De a lány nem felelt, csak nézett, nézett maga elé szomorúan, kezében egy félig kész csillagvirág ingecskével. Olyan szép volt így, hogy a királynak megdobbant érte a szíve, és igen-igen megszerette. Ráborította a vállára fényes bársom-palástját, nyergébe emelte, és hazavitte a kastélyába.

– Nem bánom, ha néma is – mondta –, vagy őt veszem feleségül, vagy senkit a világon.

És néhány nap múlva egybe is keltek.

Csakhogy volt ennek a királynak egy gonosz szívű anyja; ennek sehogyan sem tetszett a fia házassága, s egyre-másra szapulta az új királynét.

– Ki tudja, miféle fajzat – mondogatta. – Úgy jött ide, egy szál ingben, mint egy koldusasszony, és ráadásul még beszélni sem tud. Nem való ez király feleségének.

Egy esztendő múlva kisfia született a néma királynénak. Csipkés pólyába bújtatták, s odafektették az édesanyja mellé az ágyra, de az még csak rá se mosolygott a gyerekére.

– Mondom én nektek, hogy szívtelen, gonosz teremtés ez! – mondta a király anyja. Alig várta, hogy beesteledjék, s amikor a királyné egy kicsit elszenderült, ellopta tőle a csecsemőt, egy lovas emberrel messze földre küldte dajkaságba, ő maga meg szaladt lélekszakadva a fiához.

– Most aztán te magad is meggyőződhetsz a feleséged komiszságáról! – kiáltotta. – Gonosz teremtés, nem elemésztette a kisfiacskáját!

De a király nem hitte a vádat, és nem engedte, hogy akár egy ujjal is bántsák a feleségét. Az meg csak ült, ült, és varrta az ingecskéket; aki gyerek volt a király udvarában, az mind neki gyűjtötte a csillagvirágot.

Telt-múlt az idő; egy esztendő múlva megint fia született a királynénak. Az öreg királyné megint ellopta tőle a csecsemőt, és megint vádat emelt ellene az uránál, de az most sem tudott hitelt adni az árulkodásnak.

– Lehetetlen, hogy ez a kedves, jó asszony ilyesmire vetemedjék mondta. – Ha nem volna néma, tudna védekezni, és napnál fényesebben kiderülne az ártatlansága.

Hanem amikor harmadévben is minden ugyanígy történt, és a gonosz anyós megint ellopta az újszülöttet, a király sem tehetett egyebet, átadta szegény asszonyt a bíróságnak.

Az csak állt némán a bírák előtt, kezében egy félig kész ingecskével, és meg sem rebbent az arca, amikor kimondták fölötte az ítéletet, hogy tűzhalált kell halnia.

Bevitték a poroszlók a siralomházba, de ő ott sem törődött semmi mással, csak az ingecskével, egész éjjel azt varrta sebes öltésekkel. Reggel pedig meghúzták a város harangjait, megverték a gyászdobokat, s kivitték a királynét a vesztőhelyre.

Fönt állt már a máglyán, karján a hat ingecskével; elkészült valamennyi, éppen csak a hatodiknak hiányzott az egyik ujja.

Még egyszer felolvasták az ítéletet, aztán előléptek a hóhérok, hogy meggyújtsák a tüzet.

Abban a pillanatban hat fehér pont tűnt fel a láthatáron: hat fehér hattyú bontakozott ki a kéklő égből.

A királyné meglátta őket, s nagyot dobbant a szíve örömében, mert tudta, hogy eljött a szabadulásuk.

Ezen a napon telt le a varázslat hat esztendeje.

A hattyúk köröztek egyet a máglya felett, aztán leereszkedtek, odaszálltak a királynéhoz, az meg sorra rájuk vetette a hat inget. Abban a pillanatban lepergett a tolluk, lehullott a hattyúbőrük; hat sudár, szép ifjú állt a máglya előtt, csak a legkisebbiknek lebegett fehér hattyúszárny a bal karja helyén.

A néma királyné pedig megszólalt a máglyán, és a hangja szebb volt a legszebb ezüstcsengő szavánál is:

– Édes férjem, most már beszélhetek. Letelt a hat esztendő, megváltottam testvéreimet a varázslattól; tudd meg hát: hamisan vádoltak, ártatlan vagyok, nem én emésztettem el a gyermekeimet, hanem a te szívtelen anyád rabolta el őket tőlem.

A király azon nyomban vallatóra fogta a háza népét. Egykettőre kiderült az igazság; előállt egy öreg szolga, és kivallotta, hová rejtette a kicsi királyfikat.

– Kegyelmezz nekem, uram királyom! – mondta, és odaborult a király trónusához. – Nem követtem el semmi rosszat, parancsra cselekedtem!

– Az bűnhődjék, aki ezt a gonoszságot kieszelte! – jelentette ki a király. S a bírák tűzhalálra ítélték az öreg királynét.

Az öreg szolga pedig tüstént lóra ült, nyargalt, ahogy csak bírt, és másnapra hazavitte a három gyönyörűséges kis királyfit. Szüleik boldogan ölelték a szívükre őket, és a királyné hat testvérével együtt talán ma is él, ha meg nem halt.

Tudom hogy nem illik ide a sok sok szép mese közé de sztem ennek is itt a helye :D

Lali:-Hol volt hol nem volt
Sanyi:-HOL?
Lali:-Sanyi ezerszer mondtam hogy ez csak egy fordulat
Sanyi:-ÚÚÚ fódulat
Lali:-Hol volt hol nem volt
Sanyi:-HOL?
Lali:-Sanyi akarsz mesét vagy nem akarsz mesét?
Sanyi:-ÚÚÚÚÚÚ hááá királynőset
Lali:-A királynő
Sanyi-KIRÁLYNŐ
Lali:-követet küldött az erdőben búsuló juhásznak, hogy jönne már fel, de tustént annak is a legnmagasabb tornyába(. . . )de tüstént
Sanyi:-FÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚ
Lali:-A juhász akit Sanyinak hívtak
Sanyi:-AZ ÉN VAGYOK
Lali:-Úgyvan
Lali:-Nem várakozott sokáig felment a a királynő palotájába
Lali:-Amúgy büdösen, koszosan befeküdt annak paplanos, paplanos, paplanjába
Lali-Nagyon közel feküdt őő a királynőhöz, odagyömöszintette fa**át annak tomporához
Sanyi:-A POPSIIIIÁHOZ TÁ, TÁ, TÁ, TÁ
Lali:-Úgynav
Lali:-Jaj, jaj ezaztán, ezasztán fenséges
Lali:-Azontúl a régi király lett a juhász és Sanyi lett a király
Sanyi:-SANYI A KIRÁLY, A KIRÁLY SANYI
Sanyi:-MÉGESSZER
Lali:-Nincs az az Isten
Sanyi:-HOZOK SÖRT
Lali:-Akko van
Sanyi:-MINNYÁÁÁ HOZOM, NYITOM MÁÁ
Sanyi:-MONDOD FŐNÖK?
Lali:-Melyiket?
Sanyi:-KIÁLYNŐSET
Lali:-A királynő hol volt hol nem
(. . . )
(. . . )
Sanyi:-VÉGE?
Lali:-Igen turbó változat
Sanyi:-PFÚÚÚÚÚÚ
Sanyi:-ADD VISSZA A SÖRÖM
Lali:-Jó Sanyika nyugi!!!
Lali:-A királynő egy darabig élt aztán élt, de mégsem élt
Lali:-Hú de szomorúú
Sanyi:-PFÚÚ SZOMOÚÚÚÚ

ez a legjobb mese :D

A mai mesém kicsit szomorú, de a leges leg kedvencem :)

A Bohóc
A Bohóc öregen és betegen feküdt az ágyában. Hirtelen neszezést hallott, majd tárult az ajtó, és belépett rajta a Vendég tetőtől talpig fekete selyembe öltözve. Csuklya takarta arcát, de valami bizarr derengést mégis átengedett. Ezüst kaszája megcsillant a gyertya fényében.
Gondolom, nem kell elmondanom, hogy kiről van szó.
– Mennünk kell – szólt.
– Valami tévedés van itt, kérem – felelt a Bohóc. – Mi ugyanis nem szoktunk meghalni. Látott már felravatalozott embert krumpliorral? Hogy nézne már ki egy olyan temetés, ahol állandóan hasra esnek a koporsóvivők, ahol habostortával dobálóznak a gyászolók. Furcsa lenne, nem?
A Vendég kicsit elbizonytalanodott.
– Van valami abban, amit mond, de nézzen magára… Hónapok óta fekszik ebben a dohos szobában, és küzdelmet folytat minden lélegzetvételért. Lát itt csillogó szemű gyerekeket? És a nők? Hol van most az a sok gyönyörű nő? Talán mégis az lenne a legjobb, ha velem jönne – a Bohóc vállára tette a kezét. – Majdcsak megoldjuk valahogy azt a temetést.
A Bohóc a fal felé fordult, és kitörölt egy könnycseppet a szeméből.
– Ó, a gyermekek és a nők… Lehet egy utolsó kívánságom? – a Vendég bólintott. – Azt szeretném, ha egyszer még kigyúlnának a fények, hallhatnám a tapsot és nevetést. Többre nem vágyom.
– Legyen, de siessünk.
A Bohóc felkelt az ágyból, és elcsoszogott a szekrényig. Közben rázta a köhögés, és vér jelent meg a szája szélén.
– Legalább nem kell kirúzsoznom magam – motyogta, miközben egy hatalmas bőröndöt ráncigált elő.
Kinyitotta, és elővett egy tükröt. Vastagon bekente magát fehér púderral, szemöldökét kihúzta egy darab szénnel, és nekilátott öltözködni. Előkerült a hatalmas cipő, leporolta csíkos nadrágját, sárga inget vett, és hozzá egy narancsszín nyakkendőt. Szüksége volt még egy sétapálcára támasztéknak, felkötötte piros orrát, és vette a kalapját.
– Kész? – kérdezte a vendég.
– A hangszer! Majdnem elfelejtettem a hangszert! – kihúzott a bőrönd mélyéről egy kis trombitát. – Sajnos erre most nem lesz szükség – sóhajtotta, és a hóna alá csapott egy hegedűtokot.

A Vendég intett egyet, és eltűnt a szoba. A porond bejáratánál álltak, körülöttük artisták, bűvészek és állatidomárok készültek a jelenésükre. Az ideges porondmester odaugrott a Bohóchoz, és megrángatta az ingujját.
– Te jössz, Alfred, készen állsz? Elég rossz bőrben vagy, hosszú volt az éjszaka?
– A leghosszabb…
Kilépett a fényre, és széttárt karokkal szaladni kezdett. Már majdnem a porond közepéig jutott, amikor úgy érezte, mintha kést döftek volna a mellkasába. Elvágódott, és a lendülettől csúszott még vagy egy métert a porban. Miközben próbált egy csepp levegőt a tüdejébe préselni, hangokat hallott. Kinyitotta a szemét, és körülnézett: a nézőtéren csillogó szemű gyermekek nevettek, és gyönyörű nők tapsoltak mosolyogva.
– Bravó! Bravó! – kiabálta mindenki. – Éljen Alfred!
Felülni még nem volt ereje, de a hegedűt a vállához emelte, és elkezdett játszani. Szomorú dallam tört fel a hangszerből, először akadozva, hullámozva, mint a tenger, majd elsimult akár egy védett öböl vize. Nem állt itt meg, hanem egy csobogó forrás hangjait varázsolták elő ujjai. Ekkor már maga alá tudta húzni a térdeit, és felállt. Kicsit bizonytalan volt még, de az ütemes taps mintha megtámasztotta volna. Átváltott keringőbe, és könnyű léptekkel odatáncolt az artista létrájához, felmászott rajta, de úgy, hogy sem a játékot, sem a pörgést nem hagyta abba.?Hosszan kitartott egy hangot, ahogy zuhanni kezdett lefelé, és pont akkor húzta a tust, amikor az odakészített habostorták közé pottyant.
Hatalmas tapsvihar tört ki, a gyerekek felugráltak a helyükről, a nők mosolya pedig túlragyogta a reflektorokat. A Bohóc kimászott a tortahalomból, széttárta kezeit és torkaszakadtából kiabált:
– Igen, igen! Szeretlek mindannyiótokat! – és nem érezte már szükségesnek, hogy azt a néhány könnycseppet kitörölje a szeméből.
A porond mögött már várta a Vendég.
– Mehetünk? – kérdezte.
– Hova? – csodálkozott a Bohóc.
– Tudja, a temetés…
A Bohóc ekkor levette a kalapját. A haja koromfekete volt. Fogott egy törülközőt, és letörölte az arcáról a púdert. Nem nézett ki még harminc évesnek sem.
– Hé, Alvaro! – kiáltott oda a porondmesternek, és a Vendégre mutatott. – Ismered te ezt a bohócot?
– Én ugyan nem.
– Én sem, úgyhogy jobb lenne, ha valaki kikísérné, mert még kárt tesz valakiben avval a hegyes micsodával.
– De kérem, én… – kezdte a Vendég, folytatni azonban nem tudta, mert az erőművész kipenderítette a hátsó kijáraton a grabancánál fogva.
Hát ezért nem lehet látni felravatalozott embert krumpliorral

A lány a világ végén

Volt egyszer egy király, akinek királysága a világ végével volt határos. Búslakodott is sokat emiatt, hiszen míg más országok rendes népekkel tudnak háborúzni, ő csak a szakadék mélyén kavargó ködbe hajigálhatott kavicsokat.
Sokat üldögélt a szédítő peremen, és nézte alant a fehér gomolygást.
– Ha valóban ez a hely lenne a legutolsó a földön – gondolta magában –, akkor mi tartja helyükön ezeket a sziklákat? Mit takar a köd, és miért van egyáltalán köd, ahol nem lenne szabad már semminek sem lennie?
Gondolkozott hetekig, hónapokig. Már tövig rágta a körmeit, már hideg borogatással kellett hűsíteni izzó halántékát, de nem találta a megoldást. Kidoboltatta hát, szerte az országban, hogy annak adja leánya kezét és ami még ezzel jár, aki fel tudja deríteni az ismeretlent, aki bizonyossággal tud szolgálni számára.
Jöttek is messzi földről mindenféle népek. Páncélos lovagok, nemesi családok másodszülöttei, jöttek kereskedők, vándorkomédiások és szélhámosok is, de ahogy lenéztek a mélybe, mindnek elment a kedve az uralkodástól.
Volt egy legény, legszegényebb a földönfutók közt. Meghallotta ő is a hívást, rágyújtott egyből gyökérpipájára, majd megpödörte a bajszát:
– Nincs házam, nincs anyám, nincs szeretőm. Ha kudarcot vallok, legfeljebb nyomorult életem vész kárba, ha belekapaszkodom egy angyal lábaiba, akkor még az se! – teleszedte tarisznyáját útmenti sóskával, majd nekiveselkedett, és meg sem állt a királyi udvarig. Az őrök először nem akarták beengedni a trónterembe.
– Tenéked lenne annyi bátorságod, mint senki másnak? – kérdezték. – Te kelnél át a sűrű felhőkön? Hordd el magad, vagy miszlikbe aprítalak, és a kutyák elé szórom csontjaid!
– Nem úgy van az, jó uram! – húzta ki magát a legény – Vesd le díszes ruháid, és támaszd bárdod a terem sarkába. Akkor majd meglátjuk, hogy ki az emberebb!
Na, erre már nem volt mit felelni. Tárult az ajtó, és beléphetett a díszes terembe, ahol térdre borult.
– Uram, királyom! Életem, halálom…
– A lényeget mondjad, fiam – szakította félbe a király –, mert nincs időnk a maflákra. Honnan merítetted a bátorságot, hogy színem elé járulj?
– Szedje össze nékem az összes ártatlan leányt az országban, olyan kötelet fonatok a hajukból, amilyet nem látott még a világ! Egyik végét a legvénebb diófához kötözöm, a másikon pedig leereszkedem a szakadékba. Ha visszatértem, uram fülébe súgom, amit odalent láttam.
– Azt mondod? – kérdezte csodálkozva a király.
– Azt hát! – felelte a legény, és már nyújtotta volna a kezét parolára, de elszégyellte magát, és csak a bajuszát pödörte meg újfent.
Egybeterelték hát az összes szüzet, és kopaszra nyírták mind. Hét napon és éjjelen keresztül fonták az asszonyok a kötelet, amit huszonhét ökör vonszolt a világ peremére. Oda is kötözték az egyik végét a legvénebb diófához kilencszeres csomóval, a másikat pedig lebocsátották a mélybe.
Jól megrángatta a legény a kötelet, oszt’ elkezdett ereszkedni lefelé. Ereszkedett, míg erejéből futotta. Talált akkor egy kis párkányt, ahol megpihenhetett. Vacsorára csak fonnyadt sóska jutott, de megette jó étvággyal, és már csukódtak is le szemei.
Másnap elért a köd határához. Felnézett a magasba, és hangyáknak tűntek mind a kíváncsiskodók, kik szemükkel kísérték útján. Körbevette őt a fehérség, hideg és sikamlós lett a levegő. Nem látott az orra hegyéig sem. Mászott csak, rendületlenül mászott egészen, amíg el nem szakadt a kötél. Hogy, hogynem, az egyik leány, kinek beléfonták a haját, nem volt annyira ártatlan, mint ahogy az anyja tudta. Nem is volt képes megtartani a legényt, szétfoszlott a kezében, ahogy a kötélnek ahhoz a részéhez ért.
– Kitől búcsúzzam most? – gondolkozott zuhanás közben. – Nincs házam, nincs anyám, nincs szeretőm. Búcsúzom akkor a napfénytől, búcsúzom attól a bűnös leánytól, ki a vesztemet okozta.
Épp itt tartott a búcsúzkodással, amikor egy zöld szalagot látott meg maga alatt. Folyó volt az, ő pedig hangos csobbanással elmerült benne, és lesüllyedt egészen a fenekéig. Ott zöld halak vették körül, nekifeszültek a hátukkal, felszínre tolták, majd kilökték őt a partra. Ott megjelent egy zöld szemű macska, és intett, hogy kövesse. Zöld erdőkön és zöld mezőkön át vezette egy házikóig. Belépett a zöld kapun, és meglátott egy zöld szemű leányt.
Ha még csak a szeme lett volna zöld!
Ahogy félénken elmosolyodott az a leány, szemeinek fénye beragyogta a szobát, és a kert virágai elfordították arcukat a naptól. Az ablak köré gyűltek mind, hogy fürödjenek az ő fényében.

– Ejha! – gondolta magában a legény. – Ilyet sem látni minden nap – majd hangosan hozzátette:
– Hát téged meg honnan szalajtottak?
– Vártalak már – felelte a leány szemeit lesütve. – Gyere most, hadd mutassam meg, amit látni akarsz.
Kimentek a házból, és elindultak egy keskeny ösvényen. A lány belékarolt, és mesélni kezdett:
– Ez a hely, ahol most vagyunk, igazából nem létezik. Láthatatlanul lebeg a semmi és a valami közt, de neked megmutatja magát, mert elmerészkedtél idáig. Olyan, mint az a vékony sáv, az álom és ébredés közt, ahol a csodák történnek. Elvezetlek a világ végére, de csak egy pillantást vehetsz reá, mert ha sokáig nézed, magába szippantja a lelked – ekkor elértek egy patak partjára, amin íves fahíd vezetett át. – Innen magadnak kell menned, de adok egy csókot, hogy visszatalálj.
Megcsókolta a legényt, aki fejébe húzta kalapját, megpödörte bajszát, és szó nélkül útnak eredt. Az ösvény folytatódott még egy darabig, majd embernyi kőfal állta el az útját. Felkapaszkodott, és átnézett a túloldalra.
Amit látott, az a legsötétebb éjszaka volt. Spirál alakban hullott bele a világból kiszüremlő fény, és minél többet szívott magába, annál nagyobb és feketébb lett. Úgy érezte, feje tetejére állt minden, és ő függ a semmi közepén. Belekapaszkodott egy kósza fénysugárba, ami rögtön húzni kezdte maga után, hogy együtt oldódjanak fel a semmiben, de akkor valami elkezdte égetni az arcát. Ahogy odakapott, elvesztette az egyensúlyát, és visszazuhant a földre.
– Hű, az anyád keservit! – kiáltotta, majd leporolta a ruháját, és visszament a lányhoz.
– Láttad, amit látnod kellett? – kérdezte az.
– Láttam biza, hogy vakultam volna meg! Mekkora ez a föld?
– Éppen akkora, hogy ketten elférünk rajta. Maradj velem, és soha nem ér el a tél hidege.
– Hírt kell vinnem a királynak. Ha megkapom a koronát, visszajövök érted, és házamba vezetlek.
– Nem teheted, mert itt az idő sokkal gyorsabban múlik, mint odafent. Akkor születtem, amikor elkezdtél mászni lefelé. Testem bimbózni kezdett, mikor elszakadt a köteled, és épp eladósorba kerültem, ahogy téged magába fogadott a folyó. Ha most felkúszol a sziklákon, még a felhőkig sem fogsz érni, mire én ráncos öregasszony leszek, és nem látod meg a peremet, csak miután hideg testem porrá omlott – ám smaragdszín könnyei sem indították meg a legényt.
– Hazug és gyönyörű teremtés vagy! – mondta nevetve.
– Kettőt sem fogsz pislogni, mire visszatérek.
– Nem lesz hova visszatérned, mert ez a föld is elenyészik. Te vagy az első, te vagy az egyetlen, aki láthatta. Az utánad következők abba a feketeségbe fognak zuhanni, amit magad is láthattál. Mondtam, hogy ez a hely nem létezik, ha mégis, akkor csak most és csak egyszer.
A legény megvonta a vállát, és elindult. Hamar meglelte a sziklát, és kötele nem lévén, mászni kezdte a csupasz falat. Három napba tellett, mire elérte a felhők alját. Visszanézett onnan a talpalatnyira zsugorodott földre, és egy töpörödött alakot látott. Még ki lehetett venni, ahogy hosszú fehér haját cibálja a szél. Elszorult a torka, ahogy megértette az igazságot, de kúszott tovább. A hideg ködpára elmosta könnyeit, és a kibukkanó nap keményre szárította arcvonásait.
Erejének végére járt, mire felért. Éljenző tömeg fogadta, és erős kezek segítették át a peremen. Megmosdatták, takaros ruhákba öltöztették, és betámogatták a trónterembe.
– Visszatértél, édes fiam! – örvendezett a király. – Gyere, súgd fülembe akkor, amit láttál.
– Amit láttam, azt nem merem súgni, csak kiáltani szerte a világba – felelt a legény. – A felhők alatt a halálnak országa van. Soha ne merészkedjen senki oda, mert én voltam az egyetlen, aki még visszatérhetett.
– A hír, mit hoztál, nem boldogít, de megnyugtatja lelkem. Vedd hát jutalmad.
A király intésére egy lefátyolozott leányt kísért be két udvarhölgy. A legény odalépett hozzá, és elvonta arcáról a vékony szövetet. Zöld szemeket látott, amiket rögtön felismert.
– Te vagy az! – kiáltotta, és karjaiba zárta a leányt.
Hogy valóban azt látta-e, amire vágyott, vagy csak a téboly varázsolta elé a leány arcát, azt mi már sohasem fogjuk megtudni.

Az összetört mese :

A seregély szorgalmasan csipegette a szőlőt, amikor észrevett valamit a fűben. Egy kis teremtmény zokogott, hüppögött és sóhajtozott odalent. Hófehér volt rajta minden: az egész ruhája, cipője és a reszkető szárnyacskái is. Csak csöpp lábai pompáztak üdítő rózsaszínben, és kökény szemei varázsolták elé a hajnal első jeleit.
Elgondolkozott, hogy illendő-e valakit megzavarni fájdalmában, de győzött benne végül a segíteni akarás. Odalépett hozzá, zavartan köhintett néhányat, megköszörülte a torkát kétszer-háromszor, de az apróság még akkor sem vett tudomást róla.
– Kicsi lány, miért sírsz? – kérdezte összeszedve minden bátorságát.
– Nem vagyok lány – felelt az, és az egyik szárnyával letörölte könnyeit.
– Pedig pont úgy nézel ki, mint egy kislány szárnyakkal.
– Tündér vagyok, a tündérek pedig nem fiúk vagy lányok, hanem tündérek. Azért nézek úgy ki, mint egy kislány, mert ha varangyos békára hasonlítanék vagy egy szőrös félszemű kalózra, akkor nem szeretnének a gyerekek, és nem hallgatnák végig a mesémet.
– Akkor miért nem mesélsz most valakinek ahelyett, hogy itt sírdogálsz a hangyák közt?
– Brühühű! – a tündér lehajtotta a fejét, összehúzta magát egészen kicsire, és betakarta magát a szárnyaival. Pont úgy nézett ki, mint egy reszkető pingponglabda.
Szegény seregély most már végképp nem tudta, hogy mit tegyen, körbejárta néhányszor, majd megbökdöste kicsit.
– Na – mondta kedvesen.
– Na mi? – kérdezett vissza a tündér, kidugva egy kicsit a fejét a szárnyai alól.
– Azt akartam mondani ezzel, hogy biztos ki tudnánk találni valamit, ha elmondanád…
– Ó, hát ez az! Egy mesét kellene kitalálni, különben végem.
– Kis tündér, azt mondtad, hogy mesélni szoktál. Nem emlékszel egyikre sem?
A tündér lassan felült, megigazította aranyszőke haját, pislogott néhányat, és egy pillanatra még el is mosolyodott.
– Vannak gyerekek, akiknek ezen a földön már senki sem mesélhet többet. Nekik viszem az utolsót, mielőtt útra kelnek velem. Ez a mese egy kristályba van zárva, ami egyszer csak megelevenedik, feltárul, ami benne van. Nekem csak mosolyognom kell, és kézen fogni őt, ha itt az idő… ahogy röpültem, találkoztam egy pillangóval, gyönyörű pillangó volt, és táncolni akart velem. Nem tudtam nemet mondani, és körbe-körbe forogtunk a magasban. Zuhantunk, és újra emelkedtünk. Egy pillanatra közel került hozzám, és elejtettem a kristályt. Darabokra tört, kis szilánkokra. Az a kislány pedig nagyon beteg és vár engem. Ha nem tudok mesélni neki, akkor nem találja meg az utat. Hiába ártatlan, nem léphet be a fény termeibe. Mit tegyek, mondd meg, mit tegyek?
– Majd összeszedem azokat a darabokat, és elvisszük a kislánynak. Mindig leejtek eléd egyet, és mondod, ami eszedbe jut.
– És ha nem jut eszembe semmi?
– Vannak barátaim, akik segíthetnek. Itt van például a kutya. Ő az emberekkel lakik, biztos ismeri a meséiket is.
Több se kellett, csak annyi, hogy a tündér rendbe szedje magát valamennyire. Felkerekedtek, és megkeresték a kutyát.
– Szia – mondta a seregély. – Nagyon nagy bajban vagyunk. Ez a tündér összetört egy mesét.
A kutya kiejtette a szájából a csontot.
– Hogy lehet egy mesét összetörni?
– Pont úgy, ahogy ezt leejtetted. Egy pillanatig másra figyelsz, és vége… csak a csont többet bír ki – felelt szomorúan a tündér.
– Nem lesz semmi baj – próbálta megnyugtatni a kutya. – A kis gazdám minden este elmondja nekem a mesét, amivel az anyukája próbálta meg elaltatni.
– Jaj de jó! – tapsikolt a tündér. – Akkor most mondj egyet, kérlek!
– Hát… hmm, volt egyszer egy gonosz mostoha, aki elindult világot látni…
– Ez biztos?
– A mostohára világosan emlékszem, és tücsök is volt benne… Igen. A tücsök hegedült, a mostoha pedig hallgatta.
– Akkor együtt mentek világgá?
– Azt már nem tudom, de talán megkérdezhetnénk őt magát.
– A tücsök! – ragyogott fel a seregély szeme. – Ő biztos tud segíteni nekünk. Egy mesehősre van szükségünk.
– Egy mesére – jegyezte meg a tündér.

A tücsök egy fűszál alatt pihente ki az ebéd fáradalmait. Éppen át akart fordulni a másik oldalára, amikor hozzáért a kutya nedves orra.
– Nagyon elszemtelenedtek ezek a csigák – morogta, és aludt tovább.
– Tücsök – súgta fülébe a seregély –, tudsz te hegedülni?
– Nem tudok. És esőt fakasztani, hálót szőni, meg nyulat fogni sem tudok. Hagyj aludni.
– Most ez komoly – a tücsök kinyitotta az egyik szemét, és végignézett a társaságon. Látta, hogy valóban az. – A kutya azt mondta, hogy hegedültél a gonosz mostohának, miközben jártátok a világot.
– Nem hegedültem én soha senkinek! Ciripelni szoktam éjszakánként, de nem mindenféle jöttmentnek, hanem csak a lánynak, akibe éppen szerelmes vagyok.
– Ciripelj nekem! – kérte a tündér.
– Éppen ciripelhetek – felelt a tücsök.
Feltápászkodott, elvégzett néhány törzshajlítást és karlendítést, majd rázendített. A tündér aléltan hallgatta. Arcát pír öntötte el, és az ajkai is szétnyíltak kissé. A többiek azonban nem lelkesedtek ennyire.
– Tudod, a mese… – figyelmeztette a kutya.
– Ó, a mese! – ébredt a valóságra, majd megsimogatta a tücsök hátát. – Nagyon szép volt ez a zene, de most segítened kell, kitalálni egy mesét.
– Mi sem egyszerűbb! – húzta ki magát a tücsök. – Volt egyszer egy kismadár. Reggel felébredt, ivott a hajnali harmatból, és egészen délig énekelt. Délben megevett néhány szem búzát, majd estig abba sem hagyta a csiripelést. Elbúcsúztatta még a napot, és bebújt a fészkébe a párja mellé. Itt a vége, fuss el véle!
– Ennyi? – kérdezte a tündér. – Túl egyszerű ahhoz, hogy hihető legyen. No nem baj, törd a fejed majd útközben!
Elindultak hát. A tücsök a kutya hátára telepedett, körülöttük repkedett a tündér, és valamivel feljebb a seregély, csőrében a kristály szilánkjaival. Mentek, mendegéltek, egyszer csak megláttak egy rókát, ahogy jön velük szemben az úton.
– Nocsak, a ravaszdi! – szólt örvendve a kutya.
– Nem én vagyok az, hanem a bátyám – felelt csendesen a róka.
– És hol van a bátyád?
– Évek óta nem látta senki.
– Nem baj, akkor gyere velünk te. Mesélnünk kell egy kislánynak.
– Én még sohasem meséltem senkinek.
– Mi sem. Na indulás! – mordult fel a kutya.

A róka megvonta volna a vállát, ha lett volna neki, de így csak a fejét csóválta. Más lehetőség nem lévén, utánuk kullogott ő is. A város nem volt éppen közel. Sötét este lett, mire elértek az első házakhoz. Hang nélkül suhantak a néptelen utcákon, reménykedve abban, hogy nem tartóztatja fel őket senki. A kutya elég nyugodt volt, mert ismerte a terepet, de a róka mindig összerezzent, amikor elhajtott mellettük egy autó. A seregély és a tündér magasabban repültek, mint ameddig a kíváncsi szemek ellátnak, a tücsök pedig újfent elszenderedett. Éjfél előtt nem sokkal értek el egy terméskőből épített házhoz. Falait sűrűn benőtte a borostyán. Egyik szobában sem égett már a villany.
– Sietnünk kell – suttogta a tündér. – Ha harangoznak, akkor indulnom kell.
A seregély berepült a kéményen, és kinyitotta nekik az ajtót. A kislány a padlásszobában feküdt. Ébren volt még, hófehér arcocskájáról csurgott a veríték, és a plafont nézte mereven. A kutya és a róka letelepedtek az ágy két oldalára, a seregély a csillárra, a tündér pedig a párnára. Szárnyaival simogatni kezdte forró homlokát. A kislány meglátta a seregélyt, és védekezőn maga elé emelte kezeit.
– Ronda varjú, mit akarsz tőlem? – kérdezte reszketve.
– Ő nem varjú – felelt a tündér. – Nézd csak, kedves, ajándékot hozott neked.
A seregély kinyitotta a csőrét, és valami megcsillant a kislány ujjai közt. A kristály egy darabja volt.
– Ki vagy te?
– Tündér vagyok, és most egy mesét mondunk neked a barátaimmal. Azt a szép madarat seregélynek hívják. Az ágyad mellett a kutya és a róka vigyáznak rád, és jött még velünk egy jókedvű tücsök is.
– Én nem láttam semmiféle tücsköt – mondta a róka.
A kutya megrázta magát, és az álomszuszék pont az ágy közepére repült. Felugrott, és elkezdett ciripelni a tündérnek, mivel először őt vette észre.
– Kedves tücsök, megérkeztünk – figyelmeztette a tündér.
– Elnézést… khm… Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy madárka. Felébredt egy reggel és…
– Milyen madárka? – kérdezte bágyadtan a kislány. Megigazította a párnát a feje alatt, és félig felült. Okos szemeivel végigmérte a látogatóit.
– Tudod, amolyan kis színes, amiből mindenhol láthatsz bármennyit.
– Tyúk? – kérdezte a róka.
– Biztos, hogy nem tyúk. A tyúk nem tud énekelni.
– Talán csalogány – mondta álmodozva a tündér. – Az egyik egy csodálatos dalt énekelt nekem egyszer.
– Én nem akarlak belezavarni – szólt közbe a kutya –, de ha a madarad reggel megissza a harmatot, délben megebédel, és este lefekszik aludni, az bármi lehet, csak mese nem. Ha ébren maradtál volna, lett volna időd kitalálni valami jobbat.
A seregély nem tudott bekapcsolódni a beszélgetésbe, mert tele volt a csőre. Néha egy-egy szilánkot ejtett az ágyra, felülről már úgy nézett ki, mint a csillagos éj.
– Mi legyen akkor? – kérdezte a tücsök – Ha tudsz jobbat akkor…
Az utolsó darab kristály hullott az ágyra, és ekkor felragyogott a tündér szeme. Átölelte a kislány nyakát, közel hajolt a füléhez, és elkezdett mesélni valamit nagyon halkan. A többiek nem is értették minden szavát.
– …egy szeleburdi kis tündér… a pillangóval… ezer darabra tört szét… akkor a seregély… az emberek meséit… egy fűszál alatt… mondta a róka…
A kislány elmosolyodott, majd kacagni kezdett. Nevetett egészen a mese végéig. Akkor több dolog is történt egyszerre: éjfelet harangoztak, és felragyogott az ágyon szétszórt összes kis kristály. A tiszta ég kék színe töltötte be a szobát, melegség és nyugalom hullámai borították el őket. A kislány felkelt az ágyból, megfogta a tündér kezét, és útnak indultak.
De ezt már csak ők ketten láthatták.

a bohócos megérintett:( :( :( :(

Nekem a kedvenceim között van, a Csavargó csillaggal és az összetört mesével együtt :)))

A Herceg és a bölcsesség:


Élt egyszer egy Király, aki akár boldognak is mondhatta volna magát. Tisztességben őszült meg halántéka, hatalmas birodalmában béke és jólét uralkodott és még trónörökössel is megáldották az égiek.
Hanem éppen a trónörökös volt az, aki miatt álmatlanul forgolódott minden éjjel, és eljött már az ideje, de nem tudott megtérni ősei közé. A herceg – aki benne volt már a korban – híján volt mindenféle bölcsességnek és megfontoltságnak, ami azért egy ország irányításához elengedhetetlen.
– Mi lesz így velünk, fiam? – mondogatta neki sokszor a Király. – Hogy bízhatnám rád ezt az országot, ha még a cipőfűződet sem tudod rendesen bekötni? Hogy adnál ki rendeleteket, miközben egész nap a réten kószálsz? Hogy vennéd észre az intő jeleket, ha egy suhogó szoknya minden mást eltakar a szemeid elől?
– Mit tegyek Apám? – kérdezte sokadszor szemlesütve a fiú.
– Én nem találhatom meg helyetted a bölcsességet, azt te magadnak kell.
Nosza, a Herceg felforgatta az egész udvart, benézett minden sarokba, a szekrények mögé, még a sötét kazamatákba is lemerészkedett, de sehol sem lelte a bölcsességet. Végigkérdezte az összes udvarhölgyet, de senki nem hallott arról, amit keresett.
– Ha itt nincs, akkor valahol máshol kell lennie – gondolta magában és útnak eredt.
Ment, mendegélt, hegyen-völgyön, folyókon és tengereken át. Ment, míg a szakálla már a térdét verdeste, de nem találta sehol a bölcsességet.
Hanem egy nap meg kellett állnia, mert elérkezett abba az országba, amiről már meséltem egyszer. Abba az országba, ami a világ végével határos. Elérkezett a peremhez, és meglátta az ottani Királyt. Ott üldögélt, lábait a mélység fölött lóbálva, és kavicsokat hajigált lefelé.
– Látom, idegen vagy errefelé, mert nagyon el vagy csudálkozva – szólította meg őt az öreg Király. – Mi járatban vagy errefelé?
– Én a bölcsességet keresem, jó uram. Atyám, egy távoli ország királya küldött el, hogy találjam meg, mert különben nem ülhetek fel a trónra.
– Ó, te ostoba! – kiáltott fel a Király. Felugrott, és a hirtelen mozdulattól majdnem leszédült a szakadékba. – Hát mondta neked valaki, hogy a világ végéig el kell menned a bölcsesség után kutatva? Amíg oda voltál, atyádat elvitte a bánat, az országot ellenség dúlja, kedvesed más ágyában ébred. Amit keresel, az nincs kövek alá rejtve, nem odvas fák belsejéből kell kiemelni. A bölcsesség ott van mindenhol: az elvétett mozdulatokban, a rétekben, a szoknya suhogásában, de legfőképp önmagadban. Ott kellett volna keresned, és nem a hideg mocsarak mélyén. Eridj most vissza, és mentsd, amit még lehet.
Ahogy meghallotta ezt a herceg, nekiiramodott, és meg sem állt hazáig. Idegen népek tanyáztak a palota kertjében, és még a szolgái is elfordították róla tekintetüket. Nem volt már mit tenni, egymaga nem szállhatott szembe a hatalmas sereggel. Elbujdosott, és senki sem hallott róla többé.
Csak ezt a mesét hagyta itt nektek, hogy okuljatok.

Bárcsak sok ember megkeresné,vagy legalább megpróbálná;) ;)

Az asszony és a virág :

Volt egyszer egy asszony, aki folyton csodálkozott. Ha bármi érdekes történt a világban, összecsapta a kezét.
– Nahát! – kiáltotta, és elkerekedtek gyönyörű szemei.
Kertje is volt azonkívül annak az asszonynak, ahol csodaszép virágokat termesztett. Sokszor átmásztam a kerítésen és összeloptam egy csokorra valót. Nem adtam én azt oda senkinek, hanem otthon nézegettem és szaglásztam, ha utolért a szomorúság.
Egyszer, ahogy járom a mezőt, elébem került egy virág, olyan amilyet még sohasem láttam. Féltem leszakítani, ezért kiástam gyökerestül, és elvittem annak az asszonynak.
– Tessék – mondtam neki –, ezt az ellopott virágokért hoztam cserébe.
Erre összecsapta kezét.
– Nahát! – kiáltotta, és elkerekedtek gyönyörű szemei – Pedig én azt hittem, hogy ajándékba adtam őket.

Pedig lehet csak önmagunkban kell keresni, és tán nem is olyan mélyen :)

Csak Tudod Mona,ebben a rohanó világban annyira méjre süllyedtek az emberek(tisztelet a kivételnek)hogy ,nem tudnak apró örömöknek örülni.A boldogságot nem úgy élik meg ahogy azt kéne.Nagyon pénzorientált lett a világ:mad:
És ez nem az ő hibájuk:mad: :mad:

Mese???Szerinted hány felnőtt olvas mesét magának??Csak úgy a maga szórakoztatása céljából???
Szerintem elenyésző a számunk:(
Mindenesetre én várom a meséket,és hiszek is bennük;) ;) :D

Mondjuk ezt az utolsót nem nagyon értem:confused: :confused:

Nem baj, de legalább próbálod megérteni :)

Döbrentey Ildikó:

A kalózok kincse

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer három kalóz: Jobbszem, Balkéz és Félláb. Egy feketevitorlás kalózhajón éltek, és békésen fosztogatták az óceán többi hajóját. Így teltek az évek, míg egy este Jobbszem megszólalt:
- Kedves testvéreim, Balkéz és Félláb! Eleget fosztogattunk már.
- Eleget fosztogattunk! Eleget! - helyeselt a másik kettõ.
- Kezdjünk új életet! - folytatta Jobbszem.
- Keressük meg a Kopaszkalóz-szigetet, ássuk ki a titkos kincset, aztán telepedjünk le, és éljünk úgy, mint a rendes emberek.
- Jól van! - mondta a másik kettõ. Mikor ezt így megbeszélték, bevonták a fekete vitorlát, és fölhúzták a fehéret. Megfordították a hajót, s elindultak nyugat felé, hogy megkeressék a Kopaszkalóz-szigetet. Hetvenhét nap hajóztak, hetvenhét hajóval találkoztak. A hetvennyolcadikat megszólították:
- Hahó! Erre van a Kopaszkalóz-sziget?
- Halihó! Erre nincs! - válaszolták a hajóról. Megfordult erre Jobbszem, Balkéz és Félláb. Tovább vitorláztak dél felé. Hétszázhetvenhét nap hajóztak, hétszázhetvenhét hajóval találkoztak. A hétszázhetvennyolcadikat megszólították:
- Hahó! Erre van a Kopaszkalóz-sziget?
- Halihó! Erre nincs! - válaszolták a hajóról. &Úacute;jból megfordult Jobbszem, Balkéz és Félláb. Tovább vitorláztak kelet felé. Hétezer-hétszázhetvenhét napig hajóztak, hétezer-hétszázhetvenhét hajóval találkoztak. A hétezer-hétszázhetvennyolcadikat megszólították: - Hahó! Erre van a Kopaszkalóz-sziget?
- Halihó! Erre van, erre! Mi is éppen oda tartunk! - válaszolták a hajóról.
- Megálljatok!! - kiáltotta Jobbszem, Balkéz és Félláb.
- A Kopaszkalóz sziget a kalózoké!
- Tudjuk! Azért megyünk oda! Akkor látta Jobbszem, hogy a hétezer-hétszázhetvennyolcadik hajó vitorláján halálfej és lábszárcsont éktelenkedik.
- Kalózhajó! - mordult Balkéz, és megragadta mordályát.
- Kalózhajó! - füstölt Félláb, és nagyot koppantott a falábával. Akkor már rájuk is csaptak a kalózok.
- A jobbszárny az enyém! - kiáltotta Jobbszem, és aprította a jobbról zúduló kalózokat, mint a fodros káposztát.
- A balszárny az enyém! - harsogott Balkéz, és püfölte a balról érkezõ támadókat, mint a tollasvánkost.
- A közepe az enyém! - koppantott a falábával Félláb, és elsütötte a nagyágyút, bele a közepébe. Vad csata kezdõdött. Villogtak a szablyák, suhantak a tõrök, pufogtak a pisztolyok, dörgött az ágyú. Hétszer hét kalózt szerelt le a jobb oldalon Jobbszem, hétszer hetet vert vissza a bal oldalon Balkéz, és hétszer hetet teremtett oda a középen Félláb. Megzavarodtak a kalózok: csaknem bánik el velük világ csúfjára három hitvány hajóslegény? Honnan is sejthették volna, hogy az a három hitvány hajóslegény nem más, mint Jobbszem, Balkéz és Félláb, az óceán rémei! Jobban ismerték õk hárman a kalózhuncutságokat, mint a világ összes kalóza együttvéve! Addig-addig, míg a támadók szégyenszemre szedték az irhájukat, s az elsõ széllel elszeleltek. Jobbszem, Balkéz és Félláb gyõztesen kötött ki a Kopaszkalóz-szigeten. &Úacute;gy léptek a lakatlan földre, mint akik hazaérkeztek. Köröskörül kietlen kopárság fogadta õket. Ásót fogtak, és izgatottan keresni kezdték a titkos kincset. Estére felásták a sziget egynegyedét. Reggelre felásták a sziget felét. Másnap estére felásták az egész szigetet. Az utolsó sziklakõ alatt végre egy pántos vasládát leltek.
- Nyisd ki! - tolta oda Jobbszem Balkéznek.
- Nyisd ki te! - tolta tovább Balkéz Féllábnak.
- Nyisd ki te! - tolta vissza Félláb Jobbszemnek. Jobbszem a kalózkésével meg egy jókora kõvel leverte a hét lakatot a vasládáról. Balkéz felnyitotta a tetejét. Fé!láb belenézett .
- Mi ez?! - üvöltötte csalódottan. - Hol az arany?! Hol a rubin?! Hol a gyémánt?! - Nagy halom sárgás magot szórt a ládából a földre. A mag szaporán szállt a szélben. - Hiszen ez búza! Ó jaj! - jajgatott Balkéz. - Búza! Közönséges búza! - tépte haját Félláb. Bánatukban, hogy kincs helyett búzát találtak, szétszórták a magot a Kopaszkalóz-szigeten. Aztán elvackolták magukat, és kimerülten aludtak hét nap, hét éjszaka. Látni sem akarták a világot. Nyolcadik reggel arra ébredtek, hogy a kietlen Kopaszkalóz-sziget kizöldült. A szétszórt búzamag kihajtott, szárbaszökkent, és zöldellt, mint a smaragd.
- Lehet, hogy mégiscsak kincset találtunk? - csodálkozott Jobbszem.
- Ebbõl még kenyeret sütünk! - toppantott Félláb. Még aznap partra vontatták a hajót, házat eszkábáltak belõle, és azóta Jobbszem, Balkéz és Félláb a sziget urai. A sziget sem kopár többé, mert a három barát minden évben elveti és learatja a titkos kincset, melyet a búzaszemben leltek meg. Aki kalózkenyeret akar enni, keresse meg õket!