![]() |
Rossz a kedvem
Kanyarokba formált mélyülés
ölelésből kimaradt vállalás könnyekből fakadt enyhülés. Elmerengő délutánba biccent a fáradt nyavalygássá nőtt nyűg marasztalón simul aggódó kezem tenyeredből csent izzadt kesztyűd ujjai közé. Vetett ágyban sikolt a tőled örökölt árvulás, csupasz testén hagyott nyomot lehed, mielőtt elhagytál. Elhagytál? Nem is voltál enyém tengeren fogant ringó álom kérdések nélkül a választ ölelném lépteid halk neszére várok. Vízpartra vágyom, csöndedre szélben felejtett foszló illat karodba zárt testremegett vágytól formált pillanat. |
Köszönöm! Csak olvasgass :)
|
Quote:
|
Quote:
|
ok, rájöhettem volna :):D
|
Csak este, ha álomra hajtom le a fejem,
S a tudatom feletti kontrollt elveszítem, Pillekönnyű szárnyán hozzád repít álmom, Akkor vallom csak be az, az én világom. Mert, ha ébren vagyok, fáj, lüktet hiányod, Hangtalan szavakkal utánad kiáltok. Üres lelkemben csak néma sóhajok, És a soha valóra nem váltható álmok. Képzelt ölelések, álombéli szavak, Tudom, igaz boldogságot soha nem adhatnak. Idő! Nagy Gyógyító! Segíts felejteni! Hogy a fájó múltból tovább tudjak lépni. Segíts, hogy feledjem az álomvilágot, Hogy megleljem végre az igaz boldogságot! Fakó emlékképpé szelídítsd a múltam, Hogy megtalálhassam végre helyes utam! Mely elvezet oda hol a boldogság vár Hol ezer színében ragyog a szivárvány. Hol a nap fényében aránnyá olvadok, Annak a karjába kivel boldog vagyok. |
Juhász Gyula
Erdély özvegye Szép öregasszony. Tiszta és szelíd. Hajlottan hordja évek terheit. Hajlottan és nem törten. A remény Ott gubbaszt némán szeme szögletén. Néha magasba lendül ősz feje, Mint októberi ezüstjegenye. Tesz, vesz. Kezében gyakran biblia: Hogy kínzaték az Isten egy Fia. És messze gondol és sóhajt nagyot S elnézi a sok őszi csillagot. A Hadak útját. Aztán lepihen És hazaindul a nagy, bús iven. Nincs rokona és nincs már könnye se, Ő hallgat s vár. Ő Erdély özvegye! |
még egy vers
Juhász Gyula: Epilógus A vágyak bágyadt hegedűjén Gyászindulót húzok neked. Fáradt ujjakkal, tört vonóval Belesírom mély lelkemet. Elhantolt álmaim zokognak A horpadt öblű hegedűn És könnyeim, az eltitkoltak Hullnak a húrra keserűn. Fejem a hegedűre hajtom És szívem belétemetem, Most olvad, mint a gyöngy a borban, Egy dallamba az életem. A vágyak bágyadt hegedűjén Elhal a legszebb nóta ma, Örvénylő mély tenger-szemedbe Szédül utolsó dallama! |
Zelk Zoltán:
Nem illet engem? Nem illet engem e dicséret, hidd el, barátom, csontig éget, hogy bátorságomat dicséred? Nem tigrisként, ember-mód élek, csapzott szívem a rettegések tanyája. Hidd el: félek! félek! Ember vagyok, ember módon élek, hogy is lehetnék bátor? csak jobban rettegek attól, hogy hitvány lehetek, jobban, mint a haláltól. |
Quote:
De ez az újfajta tetszés nyilvánítás még nem igazán megy:o Na azt hiszem ezt még gyakorolnom kell:o Hogy lehetne vissza vonni? Tudtok segíteni ebben? |
Quote:
Visszaolvastam, megérte, több szép versike került fel ide az elmúlt időben.:) Köszönöm, hogy olvashattam őket.:) |
Márai Sándor:
Mennyből az angyal MENNYBŐL AZ ANGYAL - MENJ SIETVE Az üszkös, fagyos Budapestre. Oda, ahol az orosz tankok Között hallgatnak a harangok. Ahol nem csillog a karácsony. Nincsen aranydió a fákon, Nincs más, csak fagy, didergés, éhség. Mondd el nekik, úgy, hogy megértsék. Szólj hangosan az éjszakából: Angyal, vigyél hírt a csodáról. Csattogtasd szaporán a szárnyad, Repülj, suhogj, mert nagyon várnak. Ne beszélj nekik a világról, Ahol most gyertyafény világol, Meleg házakban terül asztal, A pap ékes szóval vigasztal, Selyempapír zizeg, ajándék, Bölcs szó fontolgat, okos szándék. Csillagszóró villog a fákról: Angyal, te beszélj a csodáról. Mondd el, mert ez világ csodája: Egy szegény nép karácsonyfája A Csendes Éjben égni kezdett - És sokan vetnek most keresztet. Földrészek népe nézi, nézi, Egyik érti, másik nem érti. Fejük csóválják, sok ez, soknak. Imádkoznak vagy iszonyodnak, Mert más lóg a fán, nem cukorkák: Népek Krisztusa, Magyarország. És elmegy sok ember előtte: A Katona, ki szíven döfte, A Farizeus, ki eladta, Aki háromszor megtagadta. Vele mártott kezet a tálba, Harminc ezüstpénzért kínálta S amíg gyalázta, verte, szidta: Testét ette és vérét itta - Most áll és bámul a sok ember, De szólni Hozzá senki nem mer. Mert Ő sem szól már, nem is vádol, Néz, mint Krisztus a keresztfáról. Különös ez a karácsonyfa, Ördög hozta, vagy Angyal hozta - Kik köntösére kockát vetnek, Nem tudják, mit is cselekesznek, Csak orrontják, nyínak, gyanítják Ennek az éjszakának a titkát, Mert ez nagyon furcsa karácsony: A magyar nép lóg most a fákon. És a világ beszél csodáról, Papok papolnak bátorságról. Az államférfi parentálja, Megáldja a szentséges pápa. És minden rendű népek, rendek Kérdik, hogy ez mivégre kellett. Mért nem pusztult ki, ahogy kérték? Mért nem várta csendben a végét? Miért, hogy meghasadt az égbolt, Mert egy nép azt mondta: ,,Elég volt.'' Nem érti ezt az a sok ember, Mi áradt itt meg, mint a tenger? Miért remegtek világrendek? Egy nép kiáltott. Aztán csend lett. De most sokan kérdik: mi történt? Ki tett itt csontból, húsból törvényt? És kérdik, egyre többen kérdik, Hebegve, mert végképp nem értik - Ők, akik örökségbe kapták -: Ilyen nagy dolog a Szabadság? Angyal, vidd meg a hírt az égből, Mindig új élet lesz a vérből. Találkoztak ők már néhányszor - A költő, a szamár, s a pásztor - Az alomban, a jászol mellett, Ha az Élet elevent ellett, A Csodát most is ők vigyázzák, Leheletükkel állnak strázsát, Mert Csillag ég, hasad a hajnal, Mondd meg nekik, - mennyből az angyal New York, 1956. |
Ha elveszíted, mi fontos Neked ,
Ha úgy érzed, hogy senki sincs veled, Ha sokan rád csak büszkén lenéznek . Ha nem érzed ezt teljes egésznek, Miért ne lépnél,s változtatnál. Még mielőtt végleg kárhoztatnál ? Mutasd ki vagy, őszintén mit érzel S ha több, mélyebb sebből is vérzel. Menekülj oda,hol fontos lehetsz, Menj azokhoz, kiket tényleg szeretsz ! Csak arra hallgass, ki őszintén félt, Ki téged minden helyzetben megért, Utadon vigyázó szemmel kísér , Tiszta szívénél többet nem ígér......... |
Mi volt 1956, barátom? A Witner Mária fílmben hallottam
Múlt, ami elmúlt? Egy nép, amely elhullt? Hol volt, hol nem volt…Se élő, se holt. Elfelejtetted a Tettet? Amikor a semmiből sok ember Valamit teremtett. Sokáig nem is lehetett hallani, hogy mi volt ez a Valami. Hogy Valami volt: s ez a szabadság. És hogy’ futott előle a Gazság! Pattant a ránk szorított bilincs, amikor utcára lépett a sok Nevenincs. A sokat emlegetett Nép. Aki látta, felejthetetlen a kép: ahogy ott vonult, ahogy a Veres Csillag az utcára hullt. Ahogy dőlt a Szobor, s még dőltében is ölt. Ahogy egy nép ellen fordult a Gyilkos tőre, s aki addig nem hitte: láthatta, hogy gyilkosa is ő, nem csak őre. Azt hitted, véget ért a rabság, s hogy elérkezik végre a Szabadság? És hogy mert szabad vagy, a jövődet is visszaadják? A csillag lehullt, a Nap ragyog. Azt hitted, kis magyar, hogy elnézik neked a Nagyok?! Nem kértél sokat, csak az életed, s balgán azt hitted, hogy ellenértéknek beszámíthatják talán a véredet. Vér-vár. Vér-vád. Vér- ver. Aléltan elhever. A puszta föld. Ököl. Szorít, elernyed. Földedbe bevernek, mint jelzőkarót. Élethosszig fizetheted ezt az adót! Jön a defterdár, s tőle megtudod: néhány szép napért mennyi az ár. Mi volt az életed? Hiába kérdezed… Ahogy a helyed nézed népeknek sorában, légy büszke arra: ha csak kicsiny kokárda vagy Világnak gomblyukában. |
Dsida Jenő:
Közeleg az emberfia Tudom, hogy közeleg már a jó ember fia, aki nem tőlem és nem tőled kap életet. Néhány pásztornak, akik sohasem öltek nyulat, nem hordoznak emberölő szerszámot, megjelenik az angyal és megjelenik a csillag és tele lesz dallal a decemberi hegyoldal. Csak ránézünk a kisdedre és tudni fogjuk, hogy Ô az. Eljönnek az acéltrösztök fejedelmei, a petroleumbányák frakkos császárai s könnyel a szemükben letérdelnek elé. Mert Ô lesz, akinek legtisztább kék a szeme, legerősebb lészen a karja és szelid arcáról ragyog az örök épitők acélos vidámsága. Ô megmutatja minden vándornak az útat, minden töprengőnek az igazságot, minden haldoklónak az életet. Ô megmagyarázza nekünk a gépek dalának igazi értelmét, megmagyarázza és megáldja a fáradt költőt legsajgóbb szavait és mosolyogni fog és kék fehér galamb fog ülni a vállán kétfelől. Ô nem ad országot nekünk, hanem otthont, nem ad fegyvert, hanem kenyeret. Ma még sirunk, mert a mosolygás nem én vagyok. Ma még sötét van, mert nem jöttem világosságnak, hanem hogy bizonyosságot tegyek a világosságról. Már közeledik az éj, mely szüli a Hajnalt. Eljön Ô, minden bizonnyal eljön. |
Egyedül Az arcomra mosoly fagyott, Keserű mosoly... Mit nem a boldogság hagyott. Hoz még egyszer szebb napot? Sötétben állok egyedül, Hideg sötét... Tudom, nevetés hol csendül, Csak az irányt nem látom egyedül. Kegyetlen sötét, mi vagy te? Mi az igaz? A barátom lehetsz-e? A sorsom tettem most a kezedbe... Ha a barátod vagyok, Igaz barát... Csak reményt akarok, Hogy láthatom-e még valaha a Napot. Egyedül állok, a sötét ölel, Hideg tapintás... Hangot hallok magamhoz közel. Hívna? Á, nem hiszem el. |
Ady Endre: A föl-föl dobott kő
Föl-földobott kő, földedre hullva,
Kicsi országom, újra meg újra Hazajön a fiad. Messze tornyokat látogat sorba, Szédül, elbúsong s lehull a porba, Amelyből vétetett. Mindig elvágyik s nem menekülhet, Magyar vágyakkal, melyek elülnek S fölhorgadnak megint. Tied vagyok én nagy haragomban, Nagy hűtlenségben, szerelmes gondban Szomorúan magyar. Föl-fölhajtott kő, bús akaratlan, Kicsi országom, példás alakan Te orcádra ütök. És, jaj, hiába, mindenha szándék, Százszor földobnál, én visszaszállnék, Százszor is, végül is. |
És téged hívnak Adynak, vagy Ady is hódozott?:D
|
Quote:
|
Quote:
Quote:
Quote:
|
Kisfaludy Károly : Mohács
Hősvértől pirosult gyásztér, sóhajtva köszöntlek,
Nemzeti nagylétünk nagy temetője, Mohács! Hollószárnyaival lebegett a zordon Enyészet, S pusztitó erejét rád viharozta dühe, S vak diadalma jelét robogó villámival itten Honni vitéz seregink holttetemikre süté. Tomori! büszke vezér! mért hagytad el érseki széked; Nem halt volna hazánk disze, virága veled. Harcz tüze lángitá bizton viadalra kikelted', S érted mennyi dicsők estenek áldozatul! Szük vala egy ország! be kicsiny most néma lakásod? Tárogatód megszünt, rozsda emészti vasad, Nyugodj! rajtad üzé dölyfét a csalfa szerencse; A békitő sír enyhe takarja porod. Hány fiatal szivet, tele sok szép földi reménynyel Sujta le kegyetlen itt a riadó csatavséz! Élte kies tavaszán kora sírt hány ifju talála, Kit nemrég az öröm lágy öle ringata még! Disztelen itt fekszik, deli termete összerutitva, Száguldó paripák vasszegü körmök alatt. Szög haja fürteivel nem játszik kedvese többé, Vér- s tapadó portól elmerevedtek azok. Hasztalan áll az uton váró hive friss koszoruval, Nem jön-e bajnoka még, félve reménylve vigyáz: Hogyha levél zördül, őt sejteti véle szerelme, Néz, piheg, arcza tüzel s keble feszülve haboz. Ah! de hiába tekint a távol lenge ködébe; Elmarad a kedvelt, s érzete búnak ered. Végre megérti Mohács veszedelmét; gyönge virágként Hervad el a szép szüz néma keserve között. Sirja felett enyeleg suttogva az alkonyi szellő S a hüség csendes angyala őrzi porát. Mennyi nemes bajnok, méltó sok századot élni, Fénytelen itt szunnyad s kő se' mutatja helyét! ősi szabadságért harczolt bár férfikarokkal, Rendzavaró hévvel vérbe füresztve vasát, Ámde hol olyan erős, kit meg nem dönt sok ezer kar? Testhalmok közepett küzd, soha élte szakad. Sinli szokott terhét tüzménje, nyikogva kapar, vág, Rugdal, rázza fejét, hosszu sörénye lobog; Elszáguld, hazatér, s igy hirli vitéz ura hunytát, Kit repedő szivvel hölgye zokogva sirat; Mig sürü könnye apad, s ő is hu férje után hal, S a kiürült háznak csak döledéke marad. A tölgy, mely zivatar közt annyiszor álla kevélyen, Dőltében viruló ágait igy temeti. Hány bajnok hala igy, de csak a boldog leli bérét: A meggyőzöttnek csillaga véle tünik. Igy hamvadtak el ők alacsony mohlepte gödörben, S a feledékenység éje boritja nevök', Hantra dül a pásztor s fütyörészve legelteti nyáját; És nem tudja, kinek hőspora nyugszik alatt; Titkon meg is eped, szomoru dalt zengedez ajka: A hősárnyékok csendesen ihletik őt. A csatasikon mély borulattal ballag az utas, Elgondolva minő kétes az emberi sors; Néz, és elkomorul s lesütött szemmel halad ismét; Felpattant sebeit belseje érzi maga. Ott, hol az esti sugár gőzfátyolt usztat az éren, Mintha fedezgetné, hogy ne tekintse szemünk; Ott vergődne Lajos, rettentő sorsu királyunk, Sülyedező lova érczhimzetü terhe alatt. Hasztalanul terjeszti kezét; nincs, nincs ki segitse! Bajnoki elhulltak, nincs ki feloldja szegényt! Tátogat a mélység, aranyos pánczélja fakó lesz, S összuzott testét hab fedi s barna iszap. Ekként halni kinos! s kegyalak! neked életed igy tünt! Veszteden a magyar ég napja sokára leszállt. Ifju valál, örvényt nem sejtvén szörnyen adózál; Szendergő porodat béke lebegje körül! Hajh! s ezt visszavonás okozá mind s durva irigység, Egységünk törten törve, hanyatla erőnk. A sorvasztó láncz igy készüle árva hazánkra; Nem! nem az ellenség, ön fia vágta sebét. Gyászemlékü vidék! mi sok inség kutfeje lettél: Párolgó mezeid bánatos oszlopa ez. Nagygyá lett Szolimán gőgét Buda ormai nyögték, S kénye vadon dultán annyi viszályra jutánk. Hány szuz fonnyada el zsarlónk buja karjain ekkor, S a Duna szőke vizén hány rabok usztak alá! Birtok nem vala már, idegen lett a magyar otthon: Félhold kérkede szét városi tornyairól - El! ti komoly képek! ti sötétség rajzati, félre! Uj nap fényle reánk annyi veszélyek után, Él magyar, áll Buda még! a mult csak példa legyen most, S égve honért bizton nézzen előre szemünk, És te virulj, gyásztér! a béke malasztos ölében, Nemzeti nagylétünk hajdani sirja Mohács! |
Üzenet Erdélyből
Üzent az Olt,Maros,Szamos Minden hullámuk vértől zavaros. Halljátok ott túl a Tiszán, Mit zeng a szél a Hargitán? Mit visszhangzanak a csíki hegyek? Erdély hegyein sűrű fellegek! Ez itt magyar föld és az is marad! Tiporják bár most idegen hadak.. Csaba mondája új erőre kél, Segít a Víz,a Tűz,a Csillagok, És nem leszünk mások - csak Magyarok! Ha szól a kürt,egy szálig felkelünk. Halott vitézek lelke jár velünk, S előttünk száll az ős Turulmadár, Nem is lesz gát,és nem lesz akadály. Ember lakol,ha ellenünk szegül, A székely állja rendületlenül. Üzenik a Gyergyói-havasok: Megvannak még a régi fokosok.. Hát elő velük! Gyetek! Segítsetek! Hollók,keselyűk tépik szívünket. Rablóhordák szívják vérünket. S ha nem harcoltok velünk - elveszünk. A honszerző hősöknek hantja vár, S ha odavész az ős,magyar határ, S ha rablóknak kedvez a világ.. Mutassunk akkor újabb csodát! Megmozdulnak mind a csíki hegyek, Székelyföld nem terem kenyeret. Elhervad,mint az illatos virág. Mérget terem a gyümölcsfaág. Vizek háta nem ringat csónakot, Székely anya ne szül több magzatot. S ha végeztünk,még ez sem lesz elég, A föld megindul - mennybolt meghasad.. De Erdély földje csak Magyar marad! // Kárpáthy Piroskát ezért a verséért kivégezték a románok // |
Bánata a világnak Itt a tavasz, illatát hozza a szél, Boldogságot, reményt, szerelmet ígér. Szavait, mely alattomos-édes-szép, Súgja a fülünkbe ál-kedvesen, percenként. Ha el nem hisszük, akkor is mondja, Idő kérdése, s mindőnk megbabonázza. Hisszük, hogy jó, hisszük, hogy szép lehet, Várjuk, hogy valaki tényleg nyújt felénk kezet. Várjuk, hogy egy szív megtaláljon végre, Hogy örömünket írhassuk végre az égre, Hogy az életünk bús-komor valóból forduljon, Minden percben szívünk lelkünk ujjongjon. De a kegyetlen tavaszban újra jön a fagy, Elveszi a boldogságot, a reményt, önmagad. Kezünkből tépi ki a másik képzelt remény-kezét, Szívünkből a boldogságot fagyos kézzel marja szét. Bolond vagy, ha a szavát önként, dalolva elhiszed, Bár nem tehetsz mást, hisz téged is ez éltet. Hajt az ál-remény újra és újra csak tovább, Csalódnod kell úgyis, ez egy örök szabály. Kezed végül üres marad, alamizsnával sem telve, Lelkedben a tűz parazsát a szél fújja szerte. Nem marad más, mint csalódás és bánat, Egyedül sírsz, te bánata csak a világnak. |
Költészet napja
József Attila (AZ ISTEN ITT ÁLLT A HÁTAM MÖGÖTT...) Az Isten itt állt a hátam mögött s én megkerültem érte a világot .................................. .................................. Négykézláb másztam. Álló Istenem lenézett rám és nem emelt föl engem. Ez a szabadság adta értenem, hogy lesz még erő, lábraállni, bennem. Ugy segitett, hogy nem segithetett. Lehetett láng, de nem lehetett hamva. Ahány igazság, annyi szeretet. Ugy van velem, hogy itt hagyott magamra. Gyönge a testem: óvja félelem! De én a párom mosolyogva várom, mert énvelem a hűség van jelen az üres űrben tántorgó világon. |
Pilinszky János
Harmadnapon És fölzúgnak a hamuszín egek, hajnalfele a ravensbrücki fák. És megérzik a fényt a gyökerek És szél támad. És fölzeng a világ. Mert megölhették hitvány zsoldosok, és megszünhetett dobogni szive - Harmadnapra legyőzte a halált. Et resurrexit tertia die. |
Anyák napjára
Szabó Lőrinc: Tücsökzene / 123. Az Anyák
Csak egy voltak kivétel, az Anyák. Szentek és ápolónők: a csodát, a jelenést láttam bennük. A nagy odaadást, az aggodalmakat, a virrasztást, a könnyet, s mind, amit a nő szenved, ha otthon dolgozik, a gondviselést. Hogy testileg mi a férj, feleség s a család viszonya, nem sejtettem-kutattam. Valami, éreztem, előre elrendeli, ki hol álljon, mi legyen, öröme, bánata mennyi, milyen gyermeke, és ezen változtatni nem lehet. A férfi maga küzdi ki szerepét, a nők az eleve-elrendelés: ők a béke, a jóság, puhaság a földön, a föltétlen szeretet… Anyám, nyujtsd felém öreg kezedet! |
Édesanyád Ha édesanyád szeme Nem úgy lát, mint egykor, Ha édesanyád lábát Megtörte az aggkor, Akkor nyújtsd a karod, Ne hagyd őt magára, Neked kell kísérned Utolsó útjára. Minden kérésére Adjál néki választ, Türelmes légy véle Akkor is, ha fáraszt. Ha nem ért meg téged, Magyarázd el újra, Mikor már nem kérdez, Keserű az óra. |
Quote:
|
Quote:
|
100 éve született Radnóti Miklós
Radnóti Miklós
LEVÉL A HITVESHEZ A mélyben néma, hallgató világok, üvölt a csönd fülemben s felkiáltok, de nem felelhet senki rá a távol, a háborúba ájult Szerbiából s te messze vagy. Hangod befonja álmom, s szivemben nappal ujra megtalálom, hát hallgatok, míg zsong körém felállván sok hűvös érintésü büszke páfrány. Mikor láthatlak ujra, nem tudom már, ki biztos voltál, súlyos, mint a zsoltár, s szép mint a fény és oly szép mint az árnyék, s kihez vakon, némán is eltalálnék, most bujdokolsz a tájban és szememre belülről lebbensz, így vetít az elme; valóság voltál, álom lettél ujra, kamaszkorom kútjába visszahullva féltékenyen vallatlak, hogy szeretsz-e? s hogy ifjuságom csúcsán, majdan, egyszer, a hitvesem leszel, - remélem ujra s az éber lét útjára visszahullva tudom, hogy az vagy. Hitvesem s barátom, - csak messze vagy! Túl három vad határon. S már őszül is. Az ősz is ittfelejt még? A csókjainkról élesebb az emlék; csodákban hittem s napjuk elfeledtem, bombázórajok húznak el felettem; szemed kékjét csodáltam épp az égen, de elborult s a bombák fönt a gépben zuhanni vágytak. Ellenükre élek, - s fogoly vagyok. Mindent, amit remélek fölmértem s mégis eltalálok hozzád; megjártam érted én a lélek hosszát, s országok útjait; bíbor parázson, ha kell, zuhanó lángok közt varázslom majd át magam, de mégis visszatérek; ha kell, szívós leszek, mint fán a kéreg, s a folytonos veszélyben, bajban élő vad férfiak fegyvert s hatalmat érő nyugalma nyugtat s mint egy hűvös hullám: a 2 x 2 józansága hull rám. Lager Heidenau, ®agubica fölött a hegyekben, 1944. augusztus-szeptember |
ezt a verset egy rákbeteg kislány írta......
Lassú tánc (ismeretlen szerzõ) Nézted valaha a gyerekeket játszani a körhintán? Hallgattad, amint az esõcseppek földet érnek tompán? Követted szemeddel egy pillangó szeszélyes röptét, Nézted a tovatűnõ éjben a felkelõ nap fényét? Lassítanod kéne. Ne táncolj oly gyorsan. Az idõ rövid. A zene elillan. Átrepülsz szinte minden napodon? S mikor kérded: "Hogy s mint?" Meghallod a választ? Mikor a nap véget ér te ágyadban fekszel, Tennivalók százai cikáznak fejedben? Lassítanod kéne. Ne táncolj oly gyorsan. Az idõ rövid. A zene elillan. Szoktad mondani gyermekednek, "majd inkább holnap"? És láttad a rohanásban, amint arcára kiült a bánat? Vesztettél el egy jó barátot, hagytad kihülni a barátságot, Mert nem volt idõd felhívni, hogy annyit mondj: Szia! Lassítanod kéne. Ne táncolj oly gyorsan. Az idõ rövid. A zene elillan. Mikor oly gyorsan szaladsz, hogy valahová elérj, Észre sem veszed az út örömét. Mikor egész nap csak rohansz s aggódsz, Olyan ez, mint egy kibontatlan ajándék... Melyet eldobsz. Az Élet nem versenyfutás. Lassíts, ne szaladj oly gyorsan Halld meg a zenét. Mielõtt a dal elillan. |
Petőfi Sándor - A XIX. század költői
(részlet) [...] Vannak hamis próféták, akik Azt hirdetik nagy gonoszan, Hogy már megállhatunk, mert itten Az ígéretnek földe van. Hazugság, szemtelen hazugság, Mit milliók cáfolnak meg, Kik nap hevében, éhen-szomjan, Kétségbeesve tengenek. Ha majd a bőség kosarából Mindenki egyaránt vehet, Ha majd a jognak asztalánál Mind egyaránt foglal helyet, Ha majd a szellem napvilága Ragyog minden ház ablakán: Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk, Mert itt van már a Kánaán! És addig? addig nincs megnyugvás, Addig folyvást küszködni kell. - Talán az élet, munkáinkért, Nem fog fizetni semmivel, De a halál majd szemeinket Szelíd, lágy csókkal zárja be, S virágkötéllel, selyempárnán Bocsát le a föld mélyibe. |
Romhányi József: A teve fohásza
Monoton üget a süppedő homokon a sivatag lova, a tétova teve tova. Hátán rezegve mozog a rozoga kúp alakú púp. A helyzete nem szerencsés. Apró, szemcsés homokkal telve a füle, a nyelve. Sóvár szeme kutat kutat. Még öt-hat nap kullog, baktat. Az itató tava távol, S oly rettentő messze meg az oázis. Erre utal az alábbi fohász is: - Tevék ura! Te tevél tevévé engem eleve, teveled nem ér fel tevefej tétova veleje. Te terved veté a tevevedelő tavat tavaly távol, de tévednél, vélvén, vén híved neved feledve elvetemedve vádol. Nem! Vidd te tevelelkem hovatovább tova, mivel levet - vert vederbe feltekerve - nem vedelve lett betelve a te tevéd szenvedelme. Te nevedbe legyen eme neveletlen tevetetem eltemetve! S evezzevel ava teve levelkévét kivilevelhevelteve. |
Pacsirta Pirkad a hajnal, pacsirta szól, S a mezőn egy lány dalol. Harmat cseppek csillognak haján, Olyan, mint egy mezei virágszál. Csobogó kis patak tovaszalad, Visszatükrözi a napsugarakat, Simogatják a lány szép arcát, Ki dallal hívja pacsirtáját. Boldogan dalol nap, mint nap, S ha leszáll a késő alkonyat, Tücsök zenekart hallgatja, Még el nem jön az álom hintaja. Ám egy nap jött egy idegen, Kinek a lány nagyon megtetszett, Mesélt neki nagyvárosról, Mindenféle új csodáról. Szólt a pacsirta,- ne menj a városba, Hisz a mezei virág ott elhervad!- De a lány elindult a város felé, Miközben csodálta új éltét. A csoda hamarosan tovaszállt, S város szürke börtönébe zárt. Nem hallja senki már dalát Hisz a nagy zaj elnyomja hangját. Lelkében még halja a pacsirtaszót, Ki a lányt keresi valahol. Kis szíve ekkor meg remeg, Számára vissza út többé már nem lehet. Könnyes szemmel kinéz ablakán, De nem lát túl a város falán. E szürkeségen a nap sem ragyog át, Szép lassan elhervad e virágszál. Csak ha el jő az örök álom hintaja, Lelke igazán akkor lesz majd szabad, A zöld mezőn újra dalol, S hangjára pacsirta válaszol. |
Őrült mese Békáéknál történt egy eset, Békanéne búcsút intett. Mivel régóta őrzi a tó titkát, Jutalmul kapott kilencvenhat millkát. Jó kövér legyek, jutalma ez lett, Ha vissza vonul nélkülözni ne kelljen. S ki a tóban úszkálni akar, Békáéknak több legyet ad. Csodálkozik sok kicsi breki, Kövérlegyecske hová tűnik? Mert nékik soványka szúnyog jut, S örülnek, ha van munkájuk. Békánéne mégsem megy el, Úgy dönt, a tóban még úszkálni kell, Hisz oly kellemesen melengeti vizét, Havi négy millka kövér légy. Őrült mese tudom jól, De hemzseg a tavacska a cápáktól. Kicsi halak mégis lubickolnak, S remélik szebb lesz majd a holnap. |
"Oly század szülötte vagyok,
Mely embert és hazát megtiport. Gyökértelenné tett, mindent mi igaz, Hol virág nyílt, most tövis és gaz. S ki egykoron magasra tört, Azt most hant fedi, két lábnyi föld. Megannyi pöröly csapása, A magyar megpróbáltatása. De állja, állja ez a sírba küldött nemzet, S tudja vihart arat az ki szelet vet. Csendben fenik hozzá a kaszát. Lesz itt még jobb világ, Én hallom az idők szavát!" |
A ki mit hallgat most topikban került elő, s most úgy érzem jöhet ide is :)
Radnóti Miklós - Bájoló Rebbenő szemmel ülök a fényben, rózsafa ugrik át a sövényen, ugrik a fény is, gyűlik a felleg, ugrik a villám s már feleselget fenn a magasban dörgedelem vad dörgedelemmel, kékje lehervad lenn a tavaknak s tükre megárad, jöjj be a házba, vesd le ruhádat, már esik is kint, vesd le az inged, mossa az eső össze szívünket. |
Sajó Sándor: Magyarnak lenni
Magyarnak lenni, tudod mit jelent, Magasba vágyva tengni egyre lent, Mosolyogva, mint a méla õszi táj, Nem panaszolni senkinek, mi fáj. Borongni mindig, mint a nagy hegyek, Mert egyre gyászlik bennünk valami Sok százados bú, amelyet nem lehet Sem eltitkolni, sem bevallani Magányban élni, ahol kusza árnyak Bús tündérekként föl-föl sírdogálnak. S szálaiból a fájó képzeletnek Feketefény? fátylat szövögetnek... És bút és gyászt és sejtést egybeszõve Ráterítik a titkos jövendõre... Rabmódra húzni idegen igát, Álmodozva róla: büszke messzi cél, S meg-megpihenve a múlt emlékinél, Kergetni téged: csalfa délibáb!.. Csalódni mindig, soha célt nem érve. S ha szívünkben már apadoz a hit: Rátakargatni sorsunk száz sebére Önámításunk koldusrongyait.... - Én népem! múltba vagy jövõbe nézz: Magyarnak lenni oly bús, oly nehéz!... Magyarnak lenni: tudod mit jelent? Küzdelmet, fájót, végesvégtelent. Születni nagynak, bajban büszke hõsnek. De dönt? harcra nem elég erõsnek: Úgy teremtõdni erre a világra, Hogy mindig vessünk, de mindig hiába, Hogy amikor már érik a vetés, Akkor zúgjon rá irtó jégverés... Fölajzott vággyal, szomjan keseregve A szabadító Mózest várni egyre: Hogy porrá zúzza azt a színfalat, Mely végzetünknek kövült átkául Ránk néz merõen, irgalmatlanul, S utunkat állja zordan, hallgatag... Bágyadtan tûrni furcsa végzetünk, Mely sírni késztõ tréfát ûz velünk, S mert sok bajunkat nincs kin megtorolni: Egymást vádolni, egymást marcangolni! -Majd, fojtott kedvünk hogyha megdagad, Szilajnak lenni, mint a bércpatak, Vagy bánatunknak hangos lagziján Nagyot rikoltni: hajrá! húzd cigány! - Háborgó vérrel kesergõn vigadni, Hogy minekünk hajh! nem tud megvirradni, Hogy annyi szent hév, annyi õserõ, Megsebzett sasként sírva nyögdelõ, Miért nem repülhet fönn a tiszta légben, Munkásszabadság édes gyönyörében.- Hogy miért teremtett bennünket a végzet Bús csonkaságnak, fájó töredéknek!.... Tombolva inni hegyeink borát, Keserveinknek izzó mámorát, S míg szívünkben a tettvágy tüze nyargal, Fölbúgni tompa, lázadó haraggal, - S amikor már szívünk majdnem megszakad: Nagy keservünkben, Bús szégyenünkben Falhoz vágni az üres poharat... -Én népem! múltba vagy jövõbe nézz: Magyarnak lenni oly bús, oly nehéz!... De túl minden bún, minden szenvedésen Önérzetünket nem feledve mégsem. Nagyszívvel, melyben nem apad a hûség, Magyarnak lenni: büszke gyönyörûség! Magyarnak lenni nagy szent akarat, Mely itt reszket a Kárpátok alatt: Ha küszködõn, ha szenvedõn, ha sírva: Viselni sorsunk, ahogy meg van írva: Lelkünkbe szíva magyar földünk lelkét, Vérünkbe oltva örök honszerelmét, Féltõn borulni minden magyar rögre, S hozzátapadni örökkön - örökre!... |
Dés László, Nemes István: Valahol Európában - Simon Péter dala Mind, aki jó volt, elment rég, Senki sem mondja, hogy játsszak még. Senki sem kell, mind elment, Túl nagy a zaj ott kint, s itt bent. Nincs diadal, nincs taps és fény, Éjszaka lett a legvégén. Semmi se kell, így van jól, Nincs takaró a hangokból. Éjszaka lett, így van jól, Nincs diadal a hangokból. Ahogy múlik az éj, ahogy fölkel a nap, A fény belopózik a lombok alatt. Ahogy tágul az ég, és a völgy puha zöld, Virágait végre kibontja a föld. Valahol gyönyörű nyár van, Valahol Európában. Valahol hazafelé, mindig a nap elé Úsznak a kifakult, lomha folyók. Ahogy múlik az éj, ahogy fölkel a nap, A gyűlölet végre a múltra marad. És a fák, a vizek, és a tétova szél, A néma hegyoldal is újra beszél. Valahol gyönyörű nyár van, Valahol Európában. Valahol egy zenekar, éhes és fiatal, Újból játszani kezd. És jönnek a hírre a rongyos, fáradt emberek Valahol Európában. Valahol Európában. Valahol gyönyörű lesz még a nyár... |
Ez volt a szóbeli érettségi tételem, nagy szerencse, mert nagyon szeretem ezt a verset :)
Kosztolányi Dezső: Halotti beszéd Látjátok feleim, egyszerre meghalt és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt. Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló, csak szív, a mi szívünkhöz közel álló. De nincs már. Akár a föld. Jaj, összedőlt a kincstár. Okuljatok mindannyian e példán. Ilyen az ember. Egyedüli példány. Nem élt belőle több és most sem él s mint fán se nő egyforma két levél, a nagy időn se lesz hozzá hasonló. Nézzétek e főt, ez összeomló, kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz, mely a kimondhatatlan ködbe vész kővé meredve, mint egy ereklye, s rá ékírással van karcolva ritka, egyetlen életének ősi titka. Akárki is volt ő, de fény, de hő volt. Mindenki tudta és hirdette: ő volt. Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt, . s szólt ajka, melyet mostan lepecsételt a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja, mint vízbe süllyedt templomok harangja a mélybe lenn, s ahogy azt mondta nem rég: "Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék" , vagy bort ivott és boldogan meredt a kezében égő, olcsó cigaretta füstjére, és futott, telefonált, és szőtte álmát, mint színes fonált: homlokán feltündökölt a jegy, hogy milliók közt az egyetlenegy. Keresheted őt, nem leled, hiába, se itt, se Fokföldön, se Ázsiába, a múltba sem és a gazdag jövőben akárki megszülethet már, csak ő nem. Többé soha nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya. Szegény a forgandó, tündér szerencse, hogy e csodát újólag megteremtse. Édes barátaim, olyan ez éppen, mint az az ember ottan a mesében. Az élet egyszer csak őrája gondolt, mi meg mesélni kezdtünk róla: "Hol volt..." majd rázuhant a mázsás, szörnyű mennybolt, s mi ezt meséljük róla sírva: "Nem volt..." Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra, mint önmagának dermedt-néma szobra. Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer. Hol volt, hol nem volt a világon egyszer. |
All times are GMT +1. The time now is 21:19. |
Powered by vBulletin®
Copyright ©2000 - 2025, Jelsoft Enterprises Ltd.
Design partly based on Hódító's design by Grafinet Team Kft.
Contents and games copyright (c) 1999-2020 - Queosia, Hódító
Partnerek: Játékok, civ.hu