Mire megtalálod, addigra feltisztul a tudatod :)

Most még csak elborulni fog, mert vb meccset nézek, de hnap gyere és keresd mit írok, ill másolok ide be:p

Hinni a templomben kell, itt olvasni + írni... meséket :)

Volt már, de nem baj :) Elfér :)

Nos... hol volt hol nem volt volt egyszer egy ember akit nevezzünk csak egyszerűen Maflának. Maflát meghívták egy fergeteges bulira. Összeszedte a díszes társaságot, voltak vagy... nagyon sokan. Egy kicsit szétnéztek a városi szórakozóhelyeken, bedobtak néhány italt, stírölték a csajokat + jókat nevettek különféle poénokon.
22.30 körül meg is érkeztek a partyra, amit egy tó vizére épített bárban tartottak. Gyönyörű lányok rázták a feneküket, csupa jó arc, rengeteg pija, jó zene, fantasztikus hangulat meg minden. Mindenki ott volt, aki számít.
Egész jól ment minden hajnali 3ig, de addigra már kicsit kicsit sok volt az ital mindenkibe. Hogy hogy nem balhé kerekedett.... csattogtak a pofonok, repültek a poharak + az üvegek Mafla meg hirtelen azt sem tudta mi van, csak azt látta, hogy 2 haverja rendezi át a berendezést meg üt vág akit csalk ér.
A következő pillnatban megpillantott két srácot amint egymást agyabugyálják félig a korlátnak támaszkodva. Gyorsan bevillant az agyába, hogy mi van, ha beleesnek ilyen állapotban a tó jeges vizébe? Ma buli holnap meg temetés?! Nem lessz ez így jó gondoltam magába és gyorsan szétszedte a dulakodókat; nem is volt nehéz dolga a maga 110kilójával. De ez semmit nem ért hiszen a 2 részeg havert csak nem lehetett lelőni. Mentek mint a tulkok fejjel a falnak... azaz a tömegnek. Volt ott rángatás, cibálás, húzás, nyúzás ordítás... ami belefér. Majd némi idő elteltével jöttek a rendőrök. Nah ki volt, mi volt, ki kezdte, ki fejezte? Senki semmit nem tud, nem mond.
Mafla ekkor már ismét a megszokott pozícióban támasztotta a bárpultot söröcskét + valami brzadály tömény italt fogyasztva és leste, hogy mi lessz.
Semmi nem lett. A rendőrök mentek a dolgukra, mivel senki egy szóval sem volt hajlandó megvádolni a másikat. Csak a pincérek pánikoltak a bunyóról, a résztvevők közül természetesen senki semmit sem tudott, mintha ott sem lettek volna. A bulinak vége szakadt és mindenki haza ment... 1valakit kivéve; nah ki lehetett az? Nah ki? Hát nem más mint Mafla. Ő még ott maradt és amig a személyzet elszámolt, takarított, rendezte a dolgait, ő úgy berúgott a pultnál, hogy sej haj öröm volt nézni. 5 körül járhatott, amikor hazaszálította a 2 pultoslányt (autóval ugye.... hogyan arra ő sem igazán emlékszik) és szépen hazanavigált valahogy.
Másnap jöttek a szokásos problémák. Telefonálás egész nap hogy történt, miért, ki, kivel stb... senki semmire nem emlékszik... nem meglepő.
Maflának jelenése volt édesanyjánál egy ebéd erejéig, ahol beleesett a feje a levesbe :( Kínos.
Ebéd után megbpróbált lepihenni kicsit, de az ebéd úgy gondolta nem marad bent és 1órán belül 2x is kikívánkozott Mafla gyomrából a felső járaton.
A torok és a fejfájás szinte elviselhetetlen.
és a károk... lássuk csak: elszakadt aranylánc, széttaposott olasz cipő, elszaggatott Springfield ing, oldalt hosszanti irányban leszakított alsónaci. Ez utóbbi hogy? ... csak a jó Isten tudja.
Mafla most pihen, mert nagyon rosszul van és nem tervez buliba menni az elkövetkezendő 500évben.

Most csak ennyi tellett tőlem.

Huh, Zsolti ez megélt mese volt?? :)
Nagyon életszerű :)
Köszi :)

Fogalmam sincs miről beszélsz ;)

Első mese

A kisdiák buzgón tanult. Sorra vette a rendhagyó igéket, átismételte a ragozást, a hajtogatást. Majd a mondattant lapozta föl. Különös figyelmet fordított a mondathangsúly című fejezetre, amelyet eddig nem tudott kitűnőre, csak jóra. Azután becsukta a könyvet, és másikat vett elő.
Megint neki akart fogni a szorgos munkának, amikor halk lépteket hallott a háta mögött. Hátranézett. Egy szép szőke leány ment arra, a diák - aki mégse volt annyira kicsiny, hogy egy leány szépségét meg ne tudta volna becsülni - megnézve a leányt, így szólt magában:
- Szép egy leány!
De tanulni kellett, mert másnapra a tanár nagy felelést helyezett kilátásba, és ő nem törődött többé a szőke leánnyal.
Egy másik könyvet is áttanult, és éppen a harmadikba akart belekezdeni, mikor megint meglátta a szőke leányt. A szobából kifelé osont az ismeretlen leány, és a keze tele volt rablott holmival. A kezében volt a fiú kispuskája, órája - a legdrágább kincse -, ólomkatonái és más ilyen értékes dolgok. A fiú sokkal jobban szerette a puskáját, az óráját és ólomkatonáit, mintsem azokat csak úgy odaadta volna. Utánairamodott a leánynak, ki a lépcsőkön lefelé iparkodott. Megfogta és rákiáltott:
- Tolvaj, tolvaj!
A leány ránézett gyönyörű kék szemeivel, de erre a fiú ereiben megdermedt a vér.
A leány mosolygott:
- Én a halál vagyok - mondta -, mennünk kell.
És kézen fogta a fiút.

Tök jó! Biztosítok egy helyet Neked a zárton.... :D

Köszi, aranyos vagy:):)
Egyébként ez Csáth Géza - Mesék, amelyek rosszul végződnekből van

Találtam még egy jót, de majd máskor sokkolom a békés fórumozókat:D

Ötödik mese

A nagyapó már igen-igen öreg volt, de azért mégis nagyon tudott örülni, amikor tavasz lett. És naponként többször is gyerekes vidámsággal sétált végig a kerten, bicegve, görcsös botjára támaszkodva. Megsimogatta a bokrokat, amelyeken pattogzottak a rügyek, és merengve nézte a vén fákat, amelyeknek ragyás törzsében az élet erõi ûzték-hajtották tova, föl az ágak felé a föld kövér, friss nedvességeit. Nagyszélû szürke kalapja alól mosolygott ilyenkor, mintha csak ezt mondta volna:

- Igen, élet, élet, nagyon szép mindez, ha az ember jól alszik, és sok kedves unokája van.

Nem gondolt a halálra, hiszen olyan jól érezte magát. Annyira benn élt az újraéledõ természetben, hogy a halálról nem is gondolkozhatott. Mikor reggel megitta a kávéját, és elolvasta a vidéki újságot, nyugodtan, lassan elõkereste a kerti kalapját, s ment gyönyörködni.

Május elseje volt; a nagyapó legkedvesebb virága, a vérvörös pünkösdi rózsa meghozta az elsõ kinyílt virágot. Ugyanezen a napon dédunokája született a nagyapónak. Hosszan, szeretettel gyönyörködött a virágban.

- Leszakítom - mormolta -, és elviszem Margitkának; megnézem a kismamát, és megnézem a dédunokámat.

Elõvette a bicskáját, és óvatosan le akarta vágni a rózsaszálat. Félig elvágta már a szárát, amikor úgy érezte, hogy nagyon gonosz dolgot cselekszik. Megcsókolta a virágot, s megviaszolta a szárat, bekötözte tiszta vászonrongyocskával. Egész nap furdalta a lelkiismeret a tette miatt. Hiszen máskor is leszakított már virágot, de ez most lehetetlen és gonosz dolognak tetszett elõtte. Reggelenként aggodalmas szívvel sietett megnézni a szegény virágocskát. Néha majdnem hangosan kérlelte:

- Ne haragudjon reá; csupa véletlen volt az egész: hogyan is gondolhatna egy reszketõ öreg ember arra, hogy valakit megöljön.

A rózsa azonban nem gyógyult meg. Hiába volt minden ápolás, fáradtság.

Egy reggelen széthullottak a szirmok sárga, beteg száráról. S a levelek is.

Ebben nincs is semmi csodálatos. És abban sincs, hogy a nagyapó a következõ tavaszon már a föld alatt pihent.